Mentalismus

Erion nyomoregyede komor arccal tekintett rá, ahogy egyre beljebb jutott. Az omladozó falak, a levegőben terjengő szennyvíz és hullaszag, a földön fetrengő részegek, nyomorékok és koldusok, esetleg ezek mind egyszemélyben, egyszóval a mindenhonnan áradó nyomor undorította. Ostobának érezte magát; jól világított könyvtárakhoz, cicomás dísztermekhez, színvonalas tavernákhoz szokott, és most itt van, talán az egész nyomorult kontinens legrohadtabb helyén. Biztos talált volna más megoldást is a szükséges információ megszerzéséhez, de mivel nem akart időt veszteni, a legelső lehetőséget megragadta. És ez lett belőle.

Három nappal ezelőtt hallotta a szállása melletti kereskedőtől, hogy járt erre egy kalandozó, egy különös könyvvel. A könyv kinézetének pontos leírása alapján nem volt nehéz megállapítania, hogy milyen kincset szerezhet - a könyv nem más volt, mint a Mentalismus, Sonor nagymester híres grimoárja, vagy legalábbis annak egy másolata. Nem engedhette, hogy más is megtudja, itt van a könyv. A humánusabb megoldást választotta, egyszerűen kitörölte a kereskedő emlékeit. Egy varázslónak ez rutinfeladat volt, és különben sem szeretett volna az igazságszolgáltatással szembekerülni.

Ekkor kizökkentették gondolataiból. Egy koldus rángatta meg fekete csuhájának alsó szegélyét és néhány rézért könyörgött. A varázslónak sem kedve sem ereje nem volt már dulakodni senkivel, rég elmúlt az az idő, mikor még testi fölénye volt bárkivel szemben. Öreg volt már, nagyon öreg. Persze megfiatalíthatta volna magát, még csak fel sem emésztette volna hatalmas energiáit, de megfogadta, hogy az időt nem manipulálja, csak ha már nem lát más lehetőséget. És különben is, mindenki jobban bízik egy kedves tekintetű öregemberben, mint egy tagbaszakadt suttyóban.

Egy ezüstöt dobott a földön csúszó alaknak. Az elkerekedett szemmel dadogott valamit, majd rávetette, magát a pénzre. Bekanyarodott egy sikátorba, bekopogott egy faajtón. Egy izmos, kopasz férfi nyitott ajtót.
- Már vártuk. Kövessen.
Taubron -mert így hívták a varázslót- mosolyogva követte az ajtónállót. Sejtette, hogy számítanak rá. Elvégre ebből élnek…

Egy fáklyákkal jól megvilágított helységbe vezette az őr. A teremben nem volt senki, kivéve azt az alacsony, őszülő hajú, de mindezzel együtt fensőbbséget sugárzó embert a szemközti falnál. A kopasz már az ajtóban megállt, így egyedül sétált keresztül a termen, mígnem, a vezetőtől háromlépésnyire, megállt, meghajolt.
- Taubron na Galanodel vagyok, uram, varázsló. Információkért jöttem.
- Előre szólok mágus, meg se próbálj mágiát használni ellenem, főleg ha kedves az elméd épsége! -kemény hangon beszélt, majd elmosolyodott- Információért? Abból rengeteg van. Mit szeretnél tudni, varázsló Taubron?
- Pár napja járt a városban egy kalandozó. Egy férfi, nála pedig egy különleges, számomra igen értékes könyv. Róla akarok minél többet megtudni.
- És mit kapok én azért, hogy megosszam veled a tudásom?
- 50 arany. És örök hálám.
- Rendben -bólintott a másik- 50 arany. Most!

Taubron elővette erszényéből az összeget, átnyújtotta. Az informátor átvette, egyet megvizsgált a pénzek közül és elégedetten bólintott.
- A férfi, akit keresel két napja hagyta el a várost a Déli kapun. Ordanba tart, az ő ügynökük. Tűzvarázsló. A kegyetlenebbik fajtából. A könyvet gondolom ismered.
- Társai vannak?
- Két lángőr.
- Köszönöm a segítséget -meghajolt és elindult kifelé.

* * *

Nem fárasztotta magát szükségtelen előkészületekkel -mert egy mágikus energiákkal töltött varázsló számára mi lehet haszontalanabb, mint az előkészületek-, nyomban az ordaniak után indult. A várost hamar elhagyta, és nem kellett sokat kutatnia nyomok után, minden faluban útba tudták igazítani, a csapat haladási irányáról. Az parasztok elmondásai alapján a tűzvarázsló meg sem próbálta leplezni magát, és ez büszkeségre utalt. Az pedig megengedhetetlen luxus olyasvalakinek, aki egy olyan értékkel jár-kel Yneven, mint ő.
Utolérnie nem volt nehéz őket, egy ügyes kis varázslattal elintézte, hogy a vadon kellős közepén megdögöljenek a lovaik, azok nélkül pedig semmi esélyük nem volt a menekülésre. Végül elfogadták az elkerülhetetlent, és megálltak bevárni üldözőjüket.

Valószínűleg nem varázslóra számítottak, mert semmiféle mágikus védelemmel nem ruházták fel magukat, csak ültek a tisztás közepén, és vártak. Taubron vízaurával övezve lépett ki a fák közül. A lángőrök szótlanul vonták elő kardjukat és léptek védelmezőleg a harmadik ordani elé, akinek ajkáról csak úgy peregtek az ősi szavak. A varázsló egy intésével -és hatalmának egy részével- elaltatta az egyik lángőr lelkét, majd egész testét egyetlen, egyenes hosszúkarddá alakította. A másik harcos szemében rémület csillant, védekezőleg maga elé kapta pengéjét, de már késő volt. A karddá alakított védelmező telekinézis által mozgatva a szívébe fúródott.

És a tűzvarázsló ekkorra befejezte a bűvigét: hamvasztó lángokból álló henger gördült Taubron testének, és enyészett el a nagy erejű vízaurában. A legtöbb ember sikoltva rohant volna el a tűzzel sebezhetetlen varázsló elől, ez azonban makacs volt. Felszegte fejét, s szemeiből bíbor fénysugár tört elő, amerre haladt, elhamvasztott mindent. Ám mire ellenfelére emelte volna tekintetét, már sehol sem látta. Pedig nem menekült el, sőt még csak láthatatlanná sem vált. Nagyon is ott volt, méghozzá éppen mögötte, kezéből elemi erő csóvát lökött a tűzvarázslóra. Az elesett, de a java még csak ezután jött: érthetetlen okból fénylő aura vette körül. Jobban belegondolva nem az ok volt érthetetlen, nagyon jól tudta hogy a varázsló tette ezt vele, csak épp nem látta át, hogy miért jó ez neki. Ekkor sötétség borult a tisztásra, semmit nem látott a grimoár bitorlója. Taubron ellenben nagyon jól látta az őt övező fényaurát, és ez elég volt ahhoz, hogy a telekinézissel mozgatott kard három suhintásával háromfelé vágja ellenfelét.

Várt, míg eloszlott a sötétség. A harmadik már visszaalakult eredeti formájába, azonban nem tehetett semmit. A földön kuporgott, vércsatakosan, maga elé meredve motyogott: abba, amit ő átélt bárki beleőrült volna. A varázsló záport idézett, hogy eloltsa a tisztáson a tüzet, előtte azonban még gondosan elcsomagolta Sonor Mentaismusát…