Ideg

...Az ágyán feküdt és a plafont bámulta. Legbelül dühöngött. Mintha egy őrült tombolt volna a lelkében, aki ki akar törni, hogy darabokra tépje. Üvölteni akart, torka szakadtából, de tudta, hogy azt meghallanák és félt attól amit mások gondolnak. Így is mindig rossz szemmel néztek rá. Mindig és mindenütt. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy rengeteg ember, akiket a barátjának hitt, most rosszat gondol róla, fél tőle, vagy utálja. Miért hitették el vele azt, hogy kedvelik? Miért hitették el vele, hogy szép? Persze mindig tudta önmagáról, hogy nincs így. Az emberek gúnyos, undorodó tekintetéből tudta, hogy valami nincs jól. Talán vele van a baj, talán a világgal. Talán mindkettő. Sírni akart, de félt, hogy kiderül, és majd gyengének hiszik. Beszélni akart valakivel a problémájáról, de nem volt, akinek elmondhatta volna.

Teljesen egyedül volt. De nem csak akkor. Mindig! Azzal a dühvel, amit most a világ iránt érzett, képes lett volna megölni valakit. Elakart menni otthonról, de nem akart kilépni az utcára. nem akart megint a gúnyos tekintetek övében végig menni. Repülni akart, hogy senkise láthassa, hogy senki se tudjon ránézni. Lehunyta a szemét. Elmélkedni kezdett, de minél többet gondolkozott, annál idegesebb lett, és ahogy gyűlt benne a düh, nem tudta megakadályozni, hogy az indulat magával rántsa a mélybe. Hirtelen belévágott valami erős és mély dolog. Mintha kést döftek volna belé. Kinyitotta a szemét. Feje fölött egy sötét felhő lebegett, majd leereszkedett hozzá és megtöltötte a bosszúvágy erőszakos és kínzó érzésével.

Mostmár nem csak ölni tudott, de egyenesen ölni akart. Látni akarta, ahogy kibuggyan a vére azoknak az emberek akik pokollá tették az életét. Látni akarta és érezni a fájdalmukat, hogy a fájdalmat ő okozta nekik és élvezni, hogy most ő adhat nekik kegyetlen érzést. Felkelt az ágyról. Egy kisollóval került szembe. Fényesen csillogott a holdfényében, mely az ablakán át bevilágította az egész szobáját. Ugyan nem volt még teli hold, mégis teljes fényt adott. Megmarkolta az ollót és magához emelte. Élvezettel játszadozott vele. Forgatgatta, húzogatta az ujján az élét. Ezt az eszközt választotta arra, hogy majd egyszer véget vessen minden bajának. De előtte még bosszút kell állnia a világon. Zsebre vágta a kisollót, és mint egy idegbeteg vadállat rontott ki a szobájából az erkélyre. Az erkélyről lemászott egy fán keresztül, ami pont az alatt nőtt. végigszaladt az utcákon.

Mint egy sötét árnyék suhant el az ablakok alatt. Senki se látta. Mindig erre vágyott, hogy eltűnjön, hogy végre ne nézzenek rá, csak egyszerűen ne lássák. Ez az álma most valóra vált és tudta, hogy ha egyszer meghal, a szelleme ugyanúgy fog kísérteni, mert akkor láthatatlan lesz és elpusztíthatatlan. Vágyott erre. Tiszta szívéből akarta, hogy itt lehessen és árthasson akinek csak tud és aki csak megérdemli úgy, hogy közben senki sem látja és senki sem tudja megakadályozni. Éppen vele jött szembe az utcán, az a fiú aki mindig a szemébe vágta, hogy mennyire ronda és hogy soha nem lesz senkije. Úgy döntött, hogy őt magával viszi a kísértésbe. A fekete árny ismét felette lebegett, majd ahogy a fiú felé indult, az árny sebesen szállt át addig erősnek hitt testén, ezután a földre hanyatlott. A lány közelebb lépett a fiúhoz, és egyetlen csókkal magába szívta a lelkét.

- Együtt leszünk!- suttogta lágyan az üres testnek, mely mereven és élettelenül hevert előtte. Még egy bosszúra volt ideje éjfél előtt. Ezt pedig az ellenségének szánta. Sátánja (*satan- latinul: ellenfél) a szobájában ült és ő hirtelenmegjelent előtte. Kinyújtotta a kezét, átnyúlt rajta és a szívébe markolt. Minden régi fájdalmát átadta neki. Azt akarta, hogy ő is érezze és nem érdekelte, ha belehal ebbe a lelki fájdalomba, mert élvezte, hogy visszaad mindent. A lány irtózatosat nyögött, majd elájult. Nem halt meg, de a teher egész életére belé ivódot.
Már majdnem éjfél volt. Sietnie kellett. Megkönnyebbült a szíve, így már szállni is tudott. Keresztül repült az éjszaka sötétjén egészen a kedvenc helyéig. Ez a hely titkos volt. Csak ő ismerte. Mindig odajárt, ha szomorú volt. Egy szikla tetején volt, körbe véve fákkal. Fentről mindent belehetett látni. Sajnos ő nem látta a szépségét a kilátásnak. Odalent csak szomorúságot látott és félelmet, hogy mi lesz, mikor visszatér. Elővette a kisollót a zsebéből. Feldobta az ég felé, jó magasra, majd lefeküdt a földre. Az olló elkezdett visszafelé zuhanni, majd véget vetett mindennek.

A lány felkelt a földről, háta mögött hagyva kihasználatlan, épp testét. Csak a lelkét vitte magával, mely emlékekből ált, amik a gyötrelemről és az élet kínjairól szóltak. A fiú lelkét szabadon eresztette, de az nem ment el mellőle. Megfogták egymás kezét. Hideg volt ez az érintés és mindkettejüket megrázta. Viszont valami melegség áradt belőle, ami összekötötte őket. Örökre. A fiú és a lány lelke csendesen szálltak le a holdfényénél, vissza a pusztító, kínzó városba. A lány vérbe fagyott teste mellett megjelent a fiú érintetlen holtteste...