Harry Potter és a Varázslók Háborúja 6.

6. fejezet
Két fej sütőtök

Az egész Rendből Lupint rémítette meg a legjobban az, ami a Minisztériumban történt, és rögtön ráparancsolt Harryre, hogy felügyelet nélkül nem léphet ki a házból a saját biztonsága érdekében. Harry ezt azonban a legkevésbé sem vette jó néven, és egész szombaton, hosszú órákon át vitatkozott Lupinnal a biztonságról és a veszély valós mértékéről.
- Harry, figyelj rám, kérlek! – mondta birkatürelemmel a megviselt arcú Lupin, mikor Harryvel negyedszerre is elmeséltették a történteket a Rend tagjainak, most épp Mordonnak.
A nappaliban ültek vagy álltak, kinek hogy tartotta a kedve és a vérmérséklete. Lupin nyugodtan ült egy fotelben és próbálta meggyőzni a fiút, aki fel-alá járkált a szobában, mint valami ketrecbe zárt oroszlán.

- A miniszter ezen lépése bebizonyította, hogy semmitől sem riad vissza, hogy átvegye a Főnix Rendje felett az irányítást… - Lupin gondterhelten sóhajtott egyet. – Harry, abbahagynád ezt?
Harry megállt a szoba közepén és karba tett kézzel figyelt.
- Jó – nyugtázta a férfi. – Most, hogy Dumbledore halott, megszűnt az a visszatartó erő, ami megakadályozta…
- Nem érdekel ez a szöveg, már ezerszer elmondtad! – vágott bele ingerülten Harry. – Azt akarom, hogy értsd meg, nem maradhatok a főhadiszálláson. Ronnal és Hermionéval úgy terveztük, hogy az esküvő után indulunk…
- És mégis hova, ha szabad tudnom? – kérdezte Mordon, aki a beszélgetés eleje óta egy szót sem szólt.
Harry idegesen megvakarta a fejét és háttal a falnak dőlt.
- Nem mondhatom meg… Dumbledore akarta így.
- Dumbledore? – lepődött meg Lupin. – A professzor azt akarta, hogy a biztonságra fittyet hányva elinduljatok… de hát… ?
- Bármilyen hihetetlen: igen. – közölte Harry a tömör igazságot.
Lupin rosszallóan a fejét hajtogatta.
- De hova? Hova mennétek?

Harry bosszúsan horkantott. Tessék, a témánál vannak! Hogy magyarázhatná el nekik, hogy Dumbledore parancsára meg kell keresniük a horcruxokat és elpusztítani, anélkül, hogy bárki is tudna erről? Avassa be őket…? Nem, Dumbledore utasításai egyértelműek voltak. Hermionén és Ronon kívül senki nem tudhat a tervről.
- Azt nem mondhatom el. Dumbledore megtiltotta, hogy elmondjam…
- Nem, az ki van zárva! – mordult fel Lupin. – Hogy adhatott volna nektek ilyen parancsot…? Ez nem vall rá…
- De igen, ez pontosan rá vall – szólt közbe Hermione, aki Ronnal együtt eddig némán hallgatta a vitát.
Egyszerre minden fej feléje fordult, és a lány egy pillanatra elpirult. Gyorsan összeszedte magát, megköszörülte a torkát és belefogott a bővebb magyarázatba:
- Dumbledore többször is megbízott már minket különböző feladattal, például mikor Siriust szabadítottuk ki Flitwick professzor szobájából…
- Az más volt! – torkollta le Lupin. – Akkor nem volt más választás. De egy ilyen súlyos helyzetben a professzor nem bízna rátok olyan feladatot, amit más is el tudna végezni…
- Más nem tudja elvégezni – szólalt meg most Ron, s hirtelen ő is teljes figyelmet kapott a szobában. – Csak Harry…

Egy teljes percig mindenki néma csendben meredt a három jó barátra, s mindenkinek ugyanaz a rémítő gondolat járt a fejében, melyet végül Lupin bírt kinyögni.
- Azt… azt akarjátok mondani, hogy… amiért elmentek, annak az oka Voldemort…?
A kérdés ott lógott a levegőben és senki nem volt hajlandó megválaszolni. Harry végül megelégelte a sehova nem vezető vitát. Ellökte magát a faltól, Lupin elé lépett és nagyon komoly arccal egyenest a szemébe nézett.
- Remus, tudom, hogy nehéz megértened, de vannak dolgok, amiket ugyanúgy nem mondhatok el nektek, ahogy ti nekem és Ronéknak. Szeretném, ha megértenéd, bármi is történjék, Ron, Hermione és én néhány nappal az esküvő után elmegyünk innen. Nem akadályozhatod meg semmi módon…

Lupinnak tátva maradt a szája, Mordon rosszallóan hümmögött. Harry pocsékul érezte magát, amiért ilyen ridegen és ellentmondást nem tűrően kellett közölnie velük a távozás tényét, de egyszerűen nem tehetett mást. Mindenkinek meg van a saját feladata, és az övé világos és egyértelmű volt. Nem engedheti meg, hogy a lábát lóbálja. Most, hogy Voldemort tudja, Dumbledore és ő rájöttek a titkára, még sürgetőbb, hogy elpusztítsák a horcruxokat.
Lupin többet nem szólt egy szót sem, ingerülten felállt és távozott, Mordonnal és a jelenlévő Rendtagokkal, Tonkas-szal, Dedalus Diggle-el és egy eddig nem látott boszorkánnyal a nyomában. Ez után a Rend egyetlen tagja sem tett fel kérdéseket Harrynek, de másnap tartottak egy titkos megbeszélést a dolgozószobában – vagy valahol, mert a szobából megint nem hallatszott ki egy árva nesz sem.
*
A kellemetlen hírek azonban nem sokáig nyomták rá baljós bélyegüket a Prewett-házban töltött napokra, mert hétfő délután végre visszaérkezett Franciaországból Bill, Fleur, Mr és Mrs Delacour, és velük jött Fleur nagymamája és unokatestvére is. Bill sokkal jobban nézett ki azóta, hogy Harry legutóbb látta, bár arcán még mindig látszottak a sebek, melyeket Fenrir Grayback, a brutális vérfarkas tépett a fiún, még Dumbledore halála estélyén. Szerencsére nem volt telihold, így Bill nem kapta el a szörnyű kórt, mint Lupin, aki szintén Grayback áldozata volt még kiskorában. Ennek ellenére Lupin figyelmeztette őket, hogy lehetnek a fiún bizonyos elváltozások, de Harry ebből első látásra mindössze annyit vett észre, hogy Bill kicsit erősebb arcszőrzettel rendelkezik, mint előtte. Pajesza megerősödött és lenyúlt az álláig, de ez inkább javított az arcán, mert eltakarta a sebhelyek egy részét. Bill jókedvű volt, ahogy korábban mindig, úgy tűnt, túltette magát a rossz emlékeken, és Fenrir miatt sem kellett aggódnia többé, mert a vérfarkas Harry jóvoltából az Azkaban legsötétebb cellájába került.

Fleur a nagymamájával kézen fogva érkezett, akitől arcvonásait és szőke hajzuhatagát örökölte – Fleur nagymamája véla volt. Igaz, már egy igen öreg véla, elmúlt már száz éves is, de természetes vonzereje és bűbája részben megmaradt, Harry biztos volt benne, hogy a hölgy fiatalkorában még gyönyörűbb lehetett, mint unokája.

Harry csakhamar rájött, hogy Fleur a legkevésbé sem idegesítő, fellengzős, nagyképű és nem viselkedik úgy, mint egy elkényeztetett liba, ahogy azt Ginny gyakran említette – a rokonságához képest. Mr Delacour ugyan teljesen átlagos aranyvérű varázsló volt kissé kopaszodó fejjel és jellegzetes franciás bajuszával, de a felesége, Mrs Delacour túltett mindenen. Órák hosszat bírt csacsogni elképesztően jelentéktelen dolgokról, s jellemző volt rá, hogy bárki bármit mond, erős kényszert érezzen rá, hogy az ő mondandója sokkal fontosabb – s ennek Hermionét megszégyenítő hadarásával eleget is tudott tenni. Bill arcáról nem lehetett rosszallást, vagy türelmetlenséget leolvasni, mikor jövendőbeli anyósával próbált meg normális beszélgetést kezdeményezni, s Harry nem tudta, hogy ez pusztán kötélidegeknek, vagy valami másnak tudható be. Abban biztos volt, hogy ha neki jutna ilyen anyós, igen gyorsan vége szakadna a jó kapcsolatuknak, mert az első beszélgetés alatt tíz perc után ordítani kezdene, mint egy felbőszült sakál.

Ronnal együtt azt is megállapította, hogy a Delacour rokonság legnormálisabb tagja a pici Gabrielle, aki leginkább a tízéves Ginnyre emlékeztette mindkettejüket. Ez a megállapítás több okból is közel állt az igazsághoz, mivel Gabrielle valóságos imádattal tekintett fel a két fiúra, és elpirult, valahányszor a közelükbe érkezett, s hajlamos volt felborítani az útjába kerülő dolgokat. Harryt Gabrielle ezen, néha igen vicces tulajdonsága mellett még kinézetében is Ginnyre emlékeztette, a szőke kislány ugyanis hajszínétől eltekintve ugyanolyan szeplős arccal és csillogó barna szemekkel volt megáldva.
Az unokatestvér, akit Fleur csak, mint „Michelle kuzint” mutatott be, már más lapra tartozott. A szőkésbarna hajú lány Harry szerény megítélése szerint egy kifejlett pszichopata volt, amit több, furcsábbnál furcsább megnyilatkozása alapján szűrt le.

- Szia! Harry Potter vagyok – mutatkozott be Harry a vendégnek, mikor a rokonság megérkezett.
- Na és? – válaszolta pökhendi hangnemben, enyhe francia akcentussal, s azzal tovább állt. Harry ezzel le is tudta a dolgot, gondolta, legalább vele se lesz sok gond, de tévedett.
Michelle kuzin ugyanis annál érdekesebb jelenségnek találta Ront, talán mert unokatestvére jövendőbelije láttán ő is kedvet kapott a vörös fiúkhoz.
- Udv’! Michelle vagyok’ – mutatkozott be csábosan a lány.
- Szi-szia… én meg Ron – tett eleget az üdvözlésnek Ron.
- Milyen magas és erős, akárcsak a bátyja… - mondogatta a lány úgy, mintha valami állat-vásáron lenne. Ron a füléig elvörösödött.

Hermione ezt egy cseppet sem találta örvendetesnek, s mikor Michelle észrevette a barna hajú, kócos lányt, olyan szemeket meresztett rá, mint valami undorító ragacsra a cipője talpán. A két lány között hamar elmérgesedett a viszony, Ron pedig két tűz közé szorult. Egy alkalommal a francia lány minden teketóriázás nélkül kigáncsolta Hermionét, mikor az elment mellette. Harry sem volt tétlen, s miután felsegítette a hasra esett lányt, észrevétlenül egy viszkető-átkot küldött Michelle kuzinra, aki pár perccel később jajgatva vakarózott és felrohant a szobájába.

Az esküvő előtti napokban az utolsó simításokat, a díszítést és apróbb szervezgetéseket végezték, ebben már Harrynek és három barátjának nem sok dolga akadt, leszámítva a szalon feldíszítését, ami gyorsan ment, mivel most segítséget is kaptak. Idejük nagy részét Ginny és Hermione kímélése miatt a rokonságtól elszigetelve, az egyik emeleti hálószobában töltötték beszélgetéssel, sakkozással, olvasgatással – ez utóbbit elsősorban Hermione határozott kérésére, aki ragaszkodott hozzá, hogy a „lógásuk” ellenére legalább egyszer olvassák el mindegyik heted éves tankönyvet.
*
Vasárnap ismét kora reggel kellett kelnie a társaságnak – elérkezett a várva várt esküvő napja. Harry, Ron, Hermione és Ginny legelső dolga volt, akárcsak a többieké, hogy alaposan megmosakodjanak, majd felöltözzenek a dísztalárokba. Reggeli zuhanyozásról szó sem lehetett, hiszen a Delacour-okkal együtt voltak vagy tizenheten. A fürdőszobában így is kisebb közlekedési dugó alakult ki, hogy mindenkinek csak egy gyors mosakodás és fogmosás volt engedélyezve, a lányok a további szépítkezést a szobájukban végezhették csak el.
Mindenki felöltötte legszebb talárját, Ginny és Gabrielle Fleur kérésére gyönyörű, aranyszínű ruhákba öltöztek, ami remekül ment mindkettejük hajszínéhez. Ők Fleurral együtt öltözködtek az emeleti szobában, így Harry csak sokkal később csodálhatta meg titkolt barátnőjét koszorúslányként, mikor a többi vendég is megérkezett és eljött a ceremónia ideje.
Harry és Ron vadonatúj dísztalárokba öltöztek, hiszen a legutóbbi alkalom óta, mikor szükség volt ilyen ruhára, már három év telt el, s egyikük sem remélhette, hogy még beleférnének az akkori darabokba. Harry új dísztalárját szintén Mrs Weasley vette abból a pénzből, amit a fiú adott neki az egy héttel ez előtti bevásárlása során. Az asszony ekkor vásárolta be az esküvőhöz szükséges további holmikat, miközben gyermekei a Prewett-házat takarították.
Harry talárja kicsit más volt, mint a régi, ez fekete volt és sokkal rövidebb, inkább hasonlított egy elegáns zakóra, mint talárra, révén csuklya sem tartozott hozzá. Harry a rövidre szabott öltözködési idő alatt úgy döntött, új dísztalárjához szintén új varázserejű fekete csizmáit fogja felvenni, s hozzá egy fekete nadrágot. Mikor megvizsgálta magát szobájuk öt tükre közül az egyikben, kicsit gyászhuszárnak érezte magát, de vállat vont és csatlakozott a barna taláros Ronhoz, aki már a folyosón várta és türelmetlenül rágta a körmét. Barátjának ez úttal szerencsére normális, új talár jutott, amin nem volt egy fia csipke sem. Mikor Harry csatlakozott hozzá, Ron mégsem akart még mozdulni, s leginkább a szomszéd ajtót leste, valószínűleg Hermionét várva.

- Hajlandók lennétek lejönni? Már megérkeztek az első vendégek! – hallatszott lentről Mrs Weasley hangja, s a fiúk kénytelen-kelletlen lementek az előtérbe, fogadni a vendégeket.
A legtöbb embert ismerték, akik a következő néhány óra alatt érkeztek. Néhányuk a Főnix Rendje tagja volt, mások a Minisztériumban dolgoztak, mint Mr Weasley munkatársai, vagy a család barátai. De sok volt köztük a teljesen ismeretlen is, s ezek közt feltűnően sok volt a szőke, illetve vörös hajú – révén mindkét család aranyvérű volt, ennél fogva terjedelmes rokonsággal büszkélkedhetek, akik mind a meghívottak közt szerepeltek. Az ismeretlen arcokat szemlélve Harry eltűnődött, vajon van-e köztük olyan, aki Voldemort embere lehet. Ezt az ötletet azonban gyorsan elvetette, hiszen mindenki tudta, hogy Weasleyék a legnagyobb „árulóknak” számítanak a vértisztaság-párti aranyvérű családok közt, s biztos, hogy egyik ellenségük se jönne el az esküvőre. És gyorsan emlékeztette magát arra is, hogy Mordon mágikus határvonala nem engedné át a halálfalókat.

Hirtelen azonban eszébe jutott egy újabb rejtély, amin akármennyit is gondolkodott, nem jött rá ésszerű válaszra. Már éppen fordult volna Ronhoz, hogy félre vonja és megkérdezze, mikor egy harsogó hang szólította a nevét.
- Harry! Ron! Sziasztok! – Hagrid két és fél méteres alakja tornyosult előttük, kitakarván a felhős eget a két fiú látómezejéből, s mellette nem más, mint Madame Maxime, a Beauxbatons igazgatónője.
- Szia Hagrid! Csókolom Madame Maxime! – köszönt Harry és Ron illedelmesen, s furcsa mód Hagrid ezúttal nem is intézett hozzájuk mást, hanem büszke fejtartással bevonult a házba, oldalán a hatalmas hölggyel.
A két fiú vigyorogva összenézett, s mikor Ron kis szívecskét formált a kezéből, Harry hangosan elnevette magát.
- Potter, lankadatlan éberség! – recsegte a következőnek érkező Alastor Mordon a nevetgélő fiúknak és fejcsóválva bevonult a házba.
Utána következett Lupin és Tonks, akik kézen fogva sétáltak be, és Harryék tőlük is csak egy üdvözlést és egy halvány mosolyt kaptak.

Most egy ideig nem jött több vendég, s Harry félrevonta Ront az ajtóból.
- Ron, figyelj, hogy lehet az, hogy a házon Fidelius-bűbáj ül, és képesek voltatok ennyi embert meghívni?
- Öhmmm… anya sok vendéget szeretett volna, meg aztán a többi védelem rajta marad a házon. Senki nem juthat be, aki a halálfalók embere lenne… a Fidelius-bűbájt meg meglehet újítani, és persze senkinek nem mondtuk el, hogy ez a főhadi… MICSODA!?
Harry követte Ron tekintetét az udvar felé, s rögtön megértette, miért bődült el a barátja. A házhoz vezető lépcsőn egy fiatalember közeledett feléjük. Egy magas, sötét hajú, komor tekintetű fiú, akivel már három éve nem találkoztak: Viktor Krum.
- Téged meg ki hívott meg? – morogta Ron a fiú képébe, mikor odaért hozzájuk.
Krum összehúzta a szemöldökét a barátságtalan üdvözlésre, s ettől még jobban elsötétült az ábrázata.
- Fleur hívott meg. Ő régi barát. Kíváncsi voltam esküvőjére – válaszolta a bolgár fogó. – Szia! – nyújtott kezet Harrynek, aki elfogadta a jobbot.
- Szia! Rég találkoztunk. Bent várakozik a többi vendég – tette hozzá Harry, hogy Krum gyorsan eltűnjön, mert Ron úgy nézett ki, mint egy fújtató dúvad.
Krum belépett az ajtón és rögtön beszélgetésbe elegyedett Mordonnal. Harry Ronhoz fordult, mikor megbizonyosodott róla, hogy a legújabb vendég nem hallja őket.
- Jól vagy…?
- Nem! Nem vagyok jól! – füstölgött Ron. – Képes idedugni a képét annyi év után! Tudom én, hogy miért jött! Hermione miatt! Oh… akarom mondani Hermijjóni miatt, hogy fordulna föl az a bolgár majom!
- Nyugodj meg, kérlek! – Harry nyugtatólag barátja vállára tette a kezét. – Az már nagyon régen volt, valószínűleg már semmi sincs köztük. Sőt, az is lehet, hogy Krumnak már van másik barátnője – ezt valójában nem gondolta komolyan, de úgy érezte, elkél most egy kis jótékony hazugság.

Ron Harry minden igyekezete ellenére sem volt hajlandó megnyugodni, hirtelen jött paranoiája annyira felerősödött, hogy ott hagyta Harryt és berohant a házba, hogy azonnal megkeresse Hermionét.
Harry így a továbbiakban egymaga fogadta a vendégeket, még fél óráig, amikor a hajnal óta itt őgyelgő fehér taláros esküvőszervezők megkezdték kiosztani az utasításokat, hogy mindenki készüljön fel, pár perc múlva kezdetét veszi az esküvő.
Kora délutánba hajlott az idő, mikor a több mint ötvenfős tömeg a ház előtt az udvaron gyűlt össze, a dombtetőn. Csodálatos kilátás nyílt innen a tájra, a dimbes-dombos, erdős környezetre, amin akár egy súlyos lepel, ült meg alacsonyan a tejfehér köd. Az ég borult volt, a Nap fénye erőtlenül világította meg a tájat. A szél csak enyhén lengedezett, nem borzolta a kedélyeket, és eső sem hullott a fellegekből.

Az első vendégekkel együtt robogott ki az ajtón Ron is, aki egy pillantást se vetett Harryre, és nagyon feldúltnak látszott. Az esküvőszervezők irányították a vendégeket, előbb egy nagy faládához, amiben hófehér liliomok feküdtek – ebből mindenkinek vennie kellett egy szálat. Utána a szervezők utasítása szerint kellett elhelyezkedniük egy kis fa asztal körül, melynek fehér csipketerítőjén apró virágok közt egy pergamentekercs és két penna feküdt. Az asztalka mellett állt az esküvői felhatalmazott, egy hosszú, ősz szakállas varázsló, és a két koszorúslány, Ginny és Gabrielle, valamint a násznagy, Charlie.

A vendégeknek három körbe kellett felállniuk, a legbelsőben - mely az asztalt egy csaknem négy méter távolságban vette körbe – helyezkedtek el a menyasszony és a vőlegény legközelebbi rokonai: szülei, testvérei, nagyszülei, és a szertartás kezdetén itt állt maga a menyasszony és vőlegény is, Fleur Mr és Mrs Delacour, Bill pedig Mr és Mrs Weasley között. Harry két testes asszonyság válla fölött elnézve megpillantotta Fleurt, aki több mint gyönyörű volt hófehér talárjában, melyet egy fonatos öv fogott össze a derekán. Haja elegáns kontyba csavarodott a tarkóján, s az egészet megkoronázta az a pompás fejék, melyet Muriel néni adott kölcsön a lánynak az esküvő idejére.

Mögéjük álltak a távolabbi rokonok – nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, keresztapák és keresztanyák, az ő gyerekeik és unokáik – ők alkották a második kört. A harmadik gyűrű volt a legnépesebb, mely a barátokból, ismerősökből és a második körből kimaradt, nagyon távoli rokonokból állt. Ide került Harry, Lupin, Mordon, Hagrid és Madame Maxime is, valamint az utolsók közt kilépő Hermione és Viktor Krum. „Ajjaj!” – nyögte hangtalanul Harry, mikor meglátta, hogy a lány és Krum kézen fogva jönnek feléjük, bár azt is észrevette, hogy Hermione nem tűnt túl feldobottnak a találkozástól.

Eltartott vagy tizenöt percig, míg mindenki elfoglalta a megfelelő helyet, s ekkor az ősz varázsló felemelte kezét – erre a sokaság elcsendesedett.
- Kedves boszorkányok és varázslók! – kezdett bele a szertartásba a mágus. – Azért gyűltünk össze, hogy ezen a napon házasságra lépjen Fleur Delacour és William Arthur Weasley – kis szünetet tartott, majd eddig felemelt karját leeresztette. – Fogják meg egymás kezét, hogy teljessé váljon a kör!
A mágus szavaira egyszerre engedelmeskedett mind az ötven ember. Mind megfogták a mellettük lévő kezét, Harry Hagridét és Hermionéét, aki Krummal együtt mellé csatlakoztak be a körbe. Összekulcsolt kezeik közt szorongatták a fehér liliomot. Harry észrevette, hogy a szertartás alatt Krum szinte végig a mellette álló lányt nézte, furcsa tűzzel a szemében. Talán várta, hogy Hermione viszonozza a pillantást, de csalódnia kellett. A lány egyszer sem nézett fel a bolgár fiú arcába, de az esküvőt sem tudta figyelemmel kísérni – helyette tükörfényesre lakkozott fekete cipőjét bámulta, s Harrynek többször feltűnt, hogy egyre jobban szorítja a kezét. Harry pedig viszonozta a szorítást úgy, hogy szinte belefehéredtek az ujjai.

A ceremónia folytatódott, az ősz mágus – akit Harry magában tiszteletesnek nevezett el, mert jobb szót nem talált rá – hosszan szónokolt házastársi hűségről, összetartásról, a két család közti jó viszony megőrzéséről – „Megőrzéséről!? – gondolta Harry. – Inkább a megteremtéséről kellene először gondoskodni…”
A tiszteletes szavaira Fleur és Bill kiléptek szüleik közül, az asztalka elé álltak, s megfogták egymás kezét – így hallgatták tovább a mágus áldásait.
- William Arthur Weasley! – a tiszteletes hangja most határozottan és hangosan csengett. - Akarod-e feleségül az itt látható Fleur Delacour-t, szeretni, óvni fogod-e őt, jóban-rosszban, egészségben-betegségben, jómódban és szegénységben, hűséges leszel-e hozzá, míg a halál el nem választ?
- Igen – hallatszott rögtön a sziklaszilárd válasz.

„Szegény Bill…!” – szólalt meg a hangocska Harry fejében és elvigyorodott. Hermione megint megszorította a kezét, s most Harry a lányra nézett. Az viszonozta a pillantást, majd egymásra mosolyogtak. Valószínűleg Hermionénak is ugyanaz járt a fejében, mint neki.
- Fleur Delacour! Akarod-e férjedül az itt látható William Arthur Weasley-t, szeretni, óvni fogod-e őt, jóban-rosszban, egészségben-betegségben, jómódban és szegénységben, hűséges leszel-e hozzá, míg a halál el nem választ?
- Igen – válaszolta Fleur azonnal.
- A Brit Mágiaügyi Minisztérium által rámruházott hatalmamnál fogva ezennel házastársakká nyilvánítalak benneteket – a tiszteletes Billhez fordult, aki közben felhúzta az asztalkára kikészített gyűrűt hitvese ujjára. Fleur ugyanígy tett. – Megcsókolhatod a menyasszonyt – mondta az öreg, s Bill és Fleur megpecsételték házasságukat.
Az ősz varázsló eléjük tolta a pergament, s mindegyiküknek átadott egy-egy pennát. Az újdonsült férj és ifjú arája aláírták a dokumentumot, s ezzel hivatalosan is házasok lettek.
A kör ekkor felbomlott, mert az eddig egymásba kulcsolt kezek elengedték párjukat, és tapsolni kezdtek, néhány vendég éljenzett, ujjongott, fütyült, vagy más módon fejezte ki örömét. A belső körben Mrs Weasley és Mrs Delacour halkan szipogott, s Harry észrevette, hogy a mellette álló Hagrid is elérzékenyülve törölgeti a szemét.
- Jaj, Harry, hát nem csodás? – kérdezte Hagrid. – Remek fiúcska volt ez a Bill, és milyen remek férfivá érett! Akárcsak te! – tette hozzá, és hátba csapta Harryt, amitől a fiú belefejelt az előtte álló magas, vörös hajú férfi hátába.
- Bizony, az emberek jönnek-mennek, megszületnek, felnőnek, megházasodnak, meghalnak… - ekkor bizalmasan lehalkította a hangját és Harry füléhez hajolt. – Tudod, remélem, még megérem azt a napot, amikor téged látlak majd egy ilyen kör közepén… - suttogta, majd kacsintott egyet.

Harry gyomra vetett egy bukfencet. Hogy ő, házasodni!? Mégis hogy engedhetné ezt meg magának? Egyáltalán, azt sem tudta, mikor szokás a varázslóknál házasodni. Azt tudta, hogy a szülei húsz évesek se voltak, mikor megesküdtek. Hirtelen riasztó gondolat hatolt a fejébe: lehet, hogy azt várják el tőle, hogy hamarosan elkötelezze magát valaki mellett? Igyekezett megnyugtatni magát, a szülei házassága egy kicsit más helyzet volt. Háború zajlott és szükségük volt egymásra. Igaz, Mrs Weasley szerint Bill és Fleur esküvője mögött is a háború miatti félelem áll. Mindenesetre az biztos, hogy ő nem engedheti meg magának a házasodást. Az csak halálos veszedelmeket vonna maga után. Észrevette, hogy Hagrid még mindig vigyorogva bámul vörösödő arcába.
- Tudod, Hagrid, mostanában nagyobb az esély rá, hogy inkább halni, mint házasodni fogok – morogta Hagrid képébe a durva igazságot, mire az óriás arcáról leolvadt a vigyor.
- Ezzel ne viccelj, Harry! – figyelmeztette a fiút. – Nem szabad, hogy az a dolog töltse ki a mindennapjaid, mert a végén…
- Hagyjuk most ezt a témát, jó? – vetett véget Harry a halk beszélgetésnek, mert észrevette, hogy Hermione eltűnt mellőle. - Inkább álljunk arrébb, mert ahogy látom, a sereg vonul a ház felé.

Ez igaz volt, a körök szétbomlottak és az emberek sorokba rendeződtek, köztük vonult el az ifjú pár, akit hangosan éljeneztek, Hagrid pedig felvonyított, amire több fej is feléje fordult.
Harry is kötelességtudóan tapsolt, de közben fejével Hermionét kereste, mert az a kellemetlen érzése támadt, hogy Krummal van. Elvonult előtte Bill és Fleur, mögötte a koszorúslányok – Harry váltott egy bizalmas mosolyt a vörös hajú koszorúslánnyal -, aztán jöttek a szülők és testvérek, majd sorban a többi rokonok és barátok. Mihelyt elvonult a pár, Ron rögtön lemaradt és Harryhez szegődött.
- Hol van Hermione? – kérdezte azonnal és nagyon idegesnek látszott, ahogy egész délelőtt.
- Nem tudom – válaszolta őszintén Harry -, egyik pillanatban még a kezét fogtam, a másikban már eltűnt.

Ront ez még jobban felzaklatta, jobb híján körberohanta a házat, és mikor sehol sem találta, Harryvel együtt követték a vendégsereget a szalonba, ahol már tartott az esküvő utáni fogadás.
- Mondd már el, mi történt? – kérdezte Harry barátjától, mikor megelégelte az ideges tudatlanságot.
- Hermionéhoz rohantam, hogy megmondjam neki, itt van Viktorcica – látni akartam, hogy reagál, de mikor benyitottam, az a féreg már ott volt vele és meghitten beszélgettek! – Ron ekkor dühösen lecsapta pezsgőspoharát, amit még Harry tuszkolt a kezébe nyugtató gyanánt.

Bill és Fleur közben fogadták a jókívánságokat, amiket sorban, minden vendégtől megkaptak, néhányan még repetáztak is. Mikor Harry sorra került, két puszit nyomot Fleur arcára, kezet rázott Billel és sok boldogságot kívánt nekik. Utána következett Ron, akinek erre az öt másodpercre sikerült vigyort erőltetnie az arcára, ami a következő percekben lassan vicsorgássá változott, amint meglátta Hermionét és Krumot egy asztalnál beszélgetni. Hermione arcáról semmit se lehetett leolvasni, pedig Harry biztosra vette, hogy a lány legbelül vagy nagyon örül a találkozásnak, vagy nagyon zavarban van miatta – és egy füst alatt azt is megállapította, hogy Hermione sokkal jobb okklumentor lenne, mint ő.
- Mit csináljak? Menjek oda? – kért tanácsot Ron a barátjától.
- Ne! – figyelmeztette Harry. – Bíznod kell Hermionéban! Legutóbb sem ment el Krummal, emlékszel? Pedig megtehette volna. Krum holnap visszamegy Bulgáriába és ott is marad! Ha most odarohansz, csak felbosszantod Hermionét.
- Igen… igazad lehet. Igyunk valamit, mert majd’ meg sülök itt bent – azzal távozott a bár felé, Harry pedig jobb híján követte.

A délután további része kisebb incidensektől eltekintve békésen zajlott, a kezdeti beszélgetések után következett a lakoma, mely igen ínycsiklandozó fogásokból állt, s a menyasszony és vőlegény felvágta az emeletes tortát, amiből minden vendégnek jutott egy szép nagy szelet. A lakoma után táncra perdült az ifjú pár, s csatlakoztak hozzá a többi vendégek is, Harry is előkaparta elméje sötét, poros zugaiból szánalmas tánctudását és felkérte Ginnyt. Három számot táncoltak végig, köztük két lassút, amit mindketten nagyon élveztek, mikor Ginny kénytelen volt átadni partnerét a nagyon piruló Gabrielle-nek. Harry a kislánnyal járt esetlen keringőn nevetgélve csatlakozott a pultot támasztó Ronhoz, aki felvette rossz szokását, miszerint nem volt hajlandó jól érezni magát, ha valami nem a tervei szerint alakul. Senkivel sem akart táncolni, még az őt hosszú perceken át nyaggató Michelle-el sem.
- Menj már innen! – mordult oda Ron, mikor megelégelte a szőke lány csivitelését.

A lány valami nagyon csúnyát mondhatott franciául, mikor faképnél hagyta őket, mert a tőlük nem messze álló férfi a talárjára köpte a pezsgőjét meglepetésében.
Krum és Hermione a parkett közepén táncoltak, Ron őket nézte sötét tekintettel, s egy alkalommal, mikor Krum keze pár milliméterrel lejjebb csúszott a lány derekán, Ron felpattant Harry mellől, akinek gyors reflexeinek hála sikerült elkapnia és lefognia a fiút.
- Megfojtom, darabokra tépem, esküszöm! Eressz! – dühöngött Ron, s Harry titokban azt kívánta, bár olyan csúnya lenne Hermione, hogy ne érdekelné Krumot.
Harry visszatuszkolta Ront a székbe és a kezébe nyomott egy serleg sütőtök levet – tanulva az eddigiekből, inkább megpróbálta alkoholmentes italokkal nyugtatni barátját.

A délután elmúlt és leszállt az este, a rokonság tánccal, bájcsevegéssel és ivászattal volt elfoglalva, Ron csendes dühöngéssel, Harry pedig nyugtató szavak mormolásával. Ginnyvel még kétszer táncolt, de nem merte huzamosabb ideig egyedül hagyni barátját, mert félt, hogy valami butaságot csinál. Harry tovább öntötte Ronba és magába az újabb és újabb pohár töklevet, aminek a vége az lett, hogy mindkettejüknek ki kellett mennie a WC-re. Az emelet mosdóhelyisége előtt kisebb sor állt, ezért Harry és Ron leszaladtak a földszinti mellékhelyiségbe. Itt csak Fred és George voltak, akik nevetgélve iszogattak egy üveg lángnyelv-whisky-t.
- Helló srácok! Csatlakoztok? – mutatta fel Fred a félig üres üveget, mikor meglátta Harryéket.
- Köszi, nem - utasította vissza Harry a felkínált italt, s a mellékhelység felé vették az irányt.
Miután mindketten elvégezték a dolgukat, visszamentek a nappaliba, ahol Fred és George tekintélyes mennyiséget fogyasztottak el a whisky-ből. Harry leült melléjük az asztalhoz, Ron pedig zsebre dugott kézzel bámult ki az ablakon az esti szürkületbe.
- Jó kis buli, mi? – vigyorgott George, amire Harrytől válaszul egy vigyort, Rontól pedig egy morgást kapott.
- De még mennyire! – tódította Fred, enyhén alkoholszagú lehelettel. – Olyan tüzes ott fönn a hangulat, hogy az nem minden napi!
- Miből gondolod? – kérdezte Harry és kigombolta a zakóját, hogy kényelmesen elhelyezkedjen.
- Ó, hát nem láttad? – vigyorgott tovább Fred. - Hagrid majd el olvad, mikor Madame Maxime-mal táncol. És anyáék is rendesen ropják! Ilyen jó kedvűek régen voltak… - ekkor elkomorodott az arca, és kis szünet után folytatta. – Bezzeg Percy nem bírta idedugni azt az ostoba képét!
- Pedig anya még neki is küldött meghívót, de nem is válaszolt rá – folytatta testvére helyett George.
- Forduljon föl! – dörmögte Fred és lecsapta az asztalra az üres whiskys üveget.

Harry együtt érzően hümmögött, nem kívánt hozzászólni ehhez a beszélgetéshez. Úgy vélte ez egy kicsit kényes terep. De nem sejthette, mennyire kényesebbel fog folytatódni:
- De ahogy látom, ma senkit se zavar az ilyesmi – vigyorodott el újra George. – Öröm látni, hogy régi ismerősök is hogy egymásra találnak…
- Hah! Mint Hermione meg Viktor Krum? – mosolyodott el Fred. – Láttad őket, Harry? Olyanok, mint két turbékoló galamb…
- Most hagyd abba – szólt vészjóslóan halk hangon Ron, közben tovább bámult kifelé az ablakon. Harryt egy kis nyugtalanság fogta el. Azonban az ikrek nem nagyon hallották öccsük megjegyzését, az alkohol elnyomta bennük.
- Én mondom, Harry, pár év múlva lehet, hogy az ő esküvőjükön isszuk részegre magunkat! Te, tudod mit? Lehet, hogy Hermione felkér téged násznagynak, hiszen…
- Fogd már be a szád! – sziszegte Ron hátra a válla fölött.
- …Az a Viktor gyerek nagyon oda van a mi kis könyvmolyunkért! – nevetett George. - Láttad Fred, mikor táncoltak? Krum aztán tudja, hogy kell megbolondítani az ilyen kis magolós lányokat! Hermione úgy elpirult, mikor megfogta a…
- Peponium caput!

Ron kétszer rikkantotta el a varázsigét, ahogy dühösen ikertestvéreire fogta a pálcáját. Harrynek még meglepődni sem volt ideje, s Fred és George már jajgatva fetrengtek a székükről lefordulva, fejük helyén hatalmas sütőtökökkel, melyeken, akár egy Halloween-i töklámpáson, kicsi lyukak jelezték a szemek és a száj helyét.
Ron zihálva meredt átkozódása eredményére, de egy csepp megbánást sem tanúsított. Mikor Harry barátjára nézett, a szemében látta, hogy ebben a tettében benne volt minden sérelme, amit a testvérei okoztak neki az évek során, kezdve kisbaba kora legrosszabb emlékévvel, mikor Fred pókká változtatta a maciját, egészen a bántó mellőzésig, amiben mindig része volt, ha a közelükben tartózkodott.

Harry Ron segítségével felnyalábolta az ikreket és a szobájukba vonszolta, miután elkábították őket, hogy kapálózásukkal ne tegyenek kárt magukban vagy másban. Bezárták őket a szobába, s visszafelé indultak a szalonba, mikor a lépcsőn lábdobogásra lettek figyelmesek. Ron behúzta Harryt az egyik szekrény takarásába, innen látták, hogy a közeledő Hermione és Krum az. Ron vonásai megkeményedtek, ahogy a kert felé tartó párra nézett.
- Menjünk utánuk! – suttogta Ron, de hangjából sütött a harag. – Hallani akarom, mit mond neki az a féreg…
- Ron! – ragadta karon Harry a barátját. - Ne őrülj meg, Krum holnap el fog menni innen és minden marad a régiben…
- Ja, elmegy és viszi Hermionét? Azt már nem! Ha búcsúcsókot akar, legyen! Belenyugszom. De ha el akarja magával vinni, megkeserüli, hogy valaha is betette ide a lábát!
- De…
- Nem! Ezt te sem akarhatod, Harry! Ha bármi ilyesmire készül, megátkozom, és nem ajánlom, hogy megpróbálj megakadályozni!
- Nem foglak… - hagyta rá Harry és Ronnal együtt a kert felé lopakodtak a páros után.

A Prewett-ház kertjében már korom sötét volt, a felhők eltakarták a csillagokat. A ház ablakaiból fény szűrődött ki, és messze elhallatszott a zene és a vendégsereg beszélgetésének sutyorgása.
Ron és Harry a házból kilépve rögtön megpillantották Hermionét és Krumot, akik épp ekkor ültek le a házba vezető lépcső hideg kövére. A két fiú mögéjük lopakodott – ez Harrynek könnyen ment, mivel a mágikus csizmája volt rajta, s ez a pompás lábbeli minden lépésének hangját elnyomta, még a gallyak, falevelek recsegését-ropogását is. Elbújtak egy bokorban, ami durván négy méterre lehetett a lépcsőn ücsörgő pártól. Hermione és Krum halkan beszélgettek.
- Nagyon hiányoztál… - hallatszott Krum hangja. – Régen nem találkoztunk. Már vártam az alkalmat, mikor újra láthatlak.
Krum szünetet tartott, Hermione hallgatott.

- Amiket akkor tónál mondtam, még mindig igaz – folytatta a fiú, s egyik karjával óvatosan magához ölelte Hermionét. Harry észrevette, hogy Ron dühében remeg mellette. – Sohanem találkozok még ilyen különleges lány, mint te…
- Viktor, figyelj – szólalt meg most Hermione, és finoman leemelte a válláról Krum ölelő karját -, én is nagyon kedvellek, de nem… nem hiszem, hogy ez menne…
- Miért? Már akkor megkértelek rá, hogy gyere velem, és te nemet mondtál! Miért? Hogy itt marad ebben őrült országban, ahol egymást ölik a varázslók és boszorkányok? Nálunk nincs háború…
- Tudom, de…
- Akkor mi a baj? Harry miatt nem akarsz?
Hermione egy csapásra felfújta magát és felpattant ültéből.
- Igen! Miatta! Mert fontos nekem! – kiabált Krumra, aki úgy nézett a lányra, mintha arcul ütötték volna. Ron elvigyorodott a bokor takarásában.

- Szo-szóval szereted?
- Jaj, ugyan! Nem erről van szó! Már akkor sem értetted meg, hogy Harry és köztem nincs semmi olyasmi…!
- Akkor mi az oka, hogy te nem hajlandó eljönni velem?
Hermione sóhajtott egy nagyot, de nem ült vissza Krum mellé. A fiú várakozva tekintett fel rá, szinte könyörgő szemekkel.
- Nekem dolgom van itt – válaszolta nagy sokára.
- Dolgod? Ebben polgárháborúban? – kérdezte Krum.
Hermione bólogatott.
- Hermijjóni, ebben a háborúban mugliivadékokat ölnek… és te…
- Tudom, mi vagyok! – csattant fel a lány idegesen, és látszott rajta, hogy megelégelte a beszélgetést. Indulni készült.
- Várj! – szólt utána Krum. – Én… én szeretlek.
Hermione megállt és sóhajtott egyet. Úgy tűnt, halványan elmosolyodott, ahogy Krum kérlelő szemeibe nézett. Hosszan néztek egymásra, végül Hermione odalépett a fiúhoz. Krum szája megremegett, ahogy a lányhoz hajolt – de Hermione nem csókolta meg. Mindössze egy puszit nyomott az arcára, majd elhúzódott tőle.
- Sajnálom… de én nem.

Ennyit mondott Krumnak, majd hátat fordított neki és visszament a házba, hogy csatlakozzon az ünneplő, vidám emberekhez, és magára hagyta a bolgár fiút, aki ki tudja, meddig ült még magányosan a lépcsőkön. Harry és Ron is visszalopakodott a házba, eleget láttak. Harry tudta, milyen rosszul érezheti magát most Krum, de nem volt képes sajnálni. Belegondolt, hogy a fiú miatt elveszíthette volna Hermionét, s teljes mértékben igazat adott Ronnak. Bár sejtette már nagyon rég óta, hogy Ront nem pusztán a barátság vezérli, ha a lányról van szó, de abban biztos volt, hogy Hermionéért ő is képes lenne megátkozni akárkit.
Soha többé nem találkoztak Viktor Krummal.