A képzelet ereje - (első rész)

Egy szoba. Képzelj el egy szobát. Egy kicsi, sötét szobát, amit a napfénye csak igen ritkán világít be. Egy olyan helyiséget, ahova a boldogságnak csak csekély reménysugara látogat el. Ahol az ember elfelejti, hogy szeretik és mindenegyes porcikáját a magány kínzó érzése lepi el. Ahol a bútorok is ezt a hangulatot tükrözik: az ajtóval szemben a fal mellette van egy ágy, egy kis íróasztal az ággyal merőlegesen elhelyezkedő fal előtt, felette polcok könyvekkel megrakodva( legendás lények, A mágia világa, Vámpírok..) végül egy nagy sötét, régimódi szekrény. Az asztalt most a rajta fekvő kis lámpa fénye világítja be. Az asztalon fekvő hi-fi toronyból viszonylag halk, lassú zene szól. Az asztal előtt egy lány ül. Egy közép maga, barna hajú, tenger kék szemű lány. Ez a tenger kék szem most mérhetetlen szomorúságot tükrözött. Ennek a gyönyörű szemnek a tulajdonosa Amy volt.

- Amy! 10 óra ideje lenne már lefeküdnöd! Holnap suli, ha nem tévedek!! - ez a szigorú hang édesapjától származott. Amy vele élt együtt, itt már közel 5 éve. Édesanyja autóbalesetben halt meg 10 évvel ez előtt. Akkor még egy nagy, tágas kertes házban laktak, de halála után mr. Shelter nem volt képes fenn tartani a házat így kénytelen voltak egy kisebb lakásba költözni. De a lejtőn már nem volt megállás. Mr. Shelter-t kirúgták az állásából így tovább kellett állniuk. Most apja raktári munkásként dolgozik, nem keres evvel túl sokat, így most ebben a házban élnek. A ház két részből állt. A fenti az övék volt: két kis szoba, egy fürdő és egy konyha. A lenit lakásban egy dilis öreg hölgy élt macskáival. A házhoz volt hátul egy kis kert rész is két almafával ( ami mellesleg folyton kukacos gyümölcsöt termett, mert senki sem gondozta) tövében egy pad álldogált rozsdásan és korhadtan. Amy édesapja néha lenyírta a füvet, hogy azért nézzen ki valahogy.

- Igen apa! Mindjárt lefekszem, csak ezt még befejezem! - kiabált vissza a csukott ajtón keresztül Amy és felhangosított a zenét, nehogy édesapja válaszolni tudjon. Épp a naplójába ír ugyanis és nem szerte, ha olyankor zavarják. Jobb az ilyen dolgot magányosan elintézni. A naplót még 14. szülinapjára kapta „báttyától” a következő szöveggel: „ a világ legjobb hugicájának, hogy áttudja vészelni a megpróbáltatásokkal teli kamaszkort”. Az idéző jeles báty dave-et takarja. Dave volt Amy egyik legeselegjobb barátja. Már legalább hat éve ismerik egymást, tudod ez amolyan fiú-lány barátság. De szigorúan csak is barátság! Szóval a naplóhoz visszatérve, két évvel ezelőtt kapta, de nem igazán használta. Mostanában viszont egyre több csalódás érte és a napló tökéletes hely volt a fájdalom, a szomorúság és a csalódottság tárolására. Úgy érezte, hogy ha leír ide valamit, miután becsukja a leírt fájdalom is bezáródik oda örökre.
- Amy mondtam valami! - nyitott ajtót mr. Shelter amy-re.
- Igen? - kérdezett vissza Amy, miközben lehalkította a zenét.
- Hogy halkítsd le a zenét, mert Msr. Doultl biztosan zavarja.
- Az a vén nyanya nem is hall - morogta Amy.
- Tessék?
- Csak azt mondtam, hogy oké! - válaszolta Amy és édesapja kiment a szobából. Amy vissza hangosította a zenét és folytatta a félbehagyott munkáját.
- Na szal ott tartottam, hogy…- de ekkor zajt hallott oda lentről a nyitott ablakon keresztül.

Lehalkította a zenét és fülelt. Semmi. Visszatekerte az eredeti hangerőt és tovább írt. Azaz írt volna, ha nem hallja meg újra a neszeket oda lentről. Újra levette a hangerőt és ezúttal a tollat is letette. Oda sétált az ablakhoz és kihajolt rajta. Nem látott semmi különöset, de ez annak is köszönhető volt, hogy korom sötét volt oda kint. Várt még egy kicsit, de semmit nem tudott kivenni oda lentről. Visszahúzta a fejét, de még azért hallgatózott egy kicsit az ablak előtt állva. Hirtelen egy fej jelent meg az ablakban. Amy a meglepettségtől és az ijedségtől hátra tántorodott és elbotlott a saját lábában mindezt egy kisebb fajta sikoly kíséretében. Saját magát kigáncsolva a hátára vágódott. Az alak eközben már bemászott és Amy fölé tornyosult. – Basszus! Szólhatnál mindig, ha jössz Dave! - morgolódott Amy miközben fájós hátsóját tapogatta.

Dave-nek szokása volt az ablakon bejönni, ez köszönhető volt annak is, hogy mr. Shelter nem igazán kedvelte, meg hát szerinte olyan „menő” dolog volt. Dave nagy embernek teremtődött, de ez csak is a magasságára vonatkozott. Minimum meg volt vagy két méter. Rövid kissé kócos haja volt és barna szeme. Most épp térde aljáig érő keki színű gatyát és piros „én vagyok a király” feliratú pólót viselt. Nyakán kedvenc fanyaklánca , amit még Amy-től kapott ami mellesleg nagyon jól állt neki.
- Ne haragudj, de ez most fontos! - mondta izgatottan.
- Ágyban vagy már? - kérdezte mr.Shelter- Valami zajt hallottam, jól vagy?
- Persze apa! Semmi baj, csak leejtettem valamit! - kiabált vissza Amy - Egy perc és ágyban leszek csak még bepakolok holnapra!
- Sose értettem, miért kell ordibálni. Egyszerűbb lenne kinyitni az ajtót…
- Tiszteljük egymás magán életét - vágott vissza Amy a bújkáló mosolyal néző Dave-nek.-Inkább mond mi az a fontos! És különben is halkabban, mert még apa meghallja!

- Jól van na! Ezt nézd meg! - mondta izgatottan, és egy fényképet húzott elő a zsebéből. A kép valószínűleg egy temetőben készülhetett, mert sírok voltak kivehetők. De szinte csak ezeket lehetett látni, mert a kép nagyon rossz minőségű és sötét volt. De azért még lehette rajta kivenni két még sötétebb foltot.
- Mi ez a két paca?- kérdezet Amy gúnyosan számítva a válaszra.
- Hát vámpírok! Itt a bizonyíték! Most elcsíptem őket!
- Dave, azért mert van két sötét kivehetetlen foltod, még nem azt jelenti, hogy bárkit is meg tusz győzni avval, hogy ezek itt vámpírok.
- Mikor hiszed el végre?- kérdezte csalódottan Dave. De az izgatottság még ott csengett a hangjában.
- Soha. Tudod, vannak dolgok. Amik csak az emberek hitében léteznek…
- De…
- Vannak dolgok, amik csak a hitben léteznek - kezdte újra Amy hangsúlyosabban- ilyen például a húsvéti nyuszi, vagy akár a télapó, az angyalok, démonok, és a vámpírok. Én értem, hogy az embereknek kellenek ezek a dolgok, hogy muszály egy kicsit elszakadniuk a valóságtól , de te már kezded túlzásba vinni a dolgokat. Sőt már kezdesz megijeszteni.
- Pont te beszélsz…- motyogta Dave

- Mi van?
- Semmi. Csak épp azt akartam elkezdeni, hogy a hit miért nem lenne elég! Te is hiszel olyanokban mint én.
- Jaj az más.
- Miért lenne más? Gyere el velem az egyik eset a temetőbe és akkor a saját szemeddel láthatod azt ami itt van ezen a képen!
- Tudod, én velük ellentétben, eset aludni szeretnék, mint például most. Szóval jó éjt!- suttogta már amy, mert hallotta már édesapja lépteit és kituszkolta Dave-et az ablakon, aki megállt az ott kitámasztott létrán
- Hogy tudnálak meggyőzni?
- Sehogy. Jó éjt!!- suttogta még mindig Amy és adott egy puszit Dave arcára. Épp amikor az ablakot zárta belépett a szobába édesapja.
- Hányszor kell még szólnom? Mikor vagy hajlandó végre lefeküdni?
- Épp most, ha hagynál! - mondta megjátszott felháborodással Amy és bebújt a takarója alá- férfiak- mormogta mosolyogva és szeme lecsukódott. Pár perc múlva már az álmok édes világában járt.