Történetek

Raven egyébként hozzászokhatott volna, hogy a legtöbb férfi nem tudja megjegyzés nélkül szemlélni tökéletes alakját. Most azonban mindenki a fülkéjében ült és dolgozott, így Raven végre egyedül maradhatott, s két tenyerére támasztva állát újra elmerülhetett gondolataiban. Előtte hevert a sok idomtalan csomag, levelek tucatjai. Ahogy nagyot sóhajtva lehajtotta fejét, tekintete megakadt egy címzés nélküli fehér borítékon...

Szemem lehunytam, csak pár pillanatra, s mikor kinyitottam, tömérdeknyi hattyú táncolt a vízen. Ekkor a hattyú újra fényalakká változott, s kézen fogott. Ekkor minden újra fényes lett, a szürkeség és a feketeség eltűnt. Újra béke honolt a tájon. Átléptem a vízesésen, s beléptem egy… egy meseországba. Amit láttam… leírhatatlan. Csodás volt, egy… egy álom. De csak pár pillanat volt az egész. A fényalak eltűnt, s mesevilágom összeomolni látszott...

A világ minden tájáról idesereglett emberek kis csoportokra válva ültek asztalaiknál, és egyszerre legalább tíz különböző nyelven folytatták eszmecseréjüket. Szinte a bejárat mellett az egyik asztalnál néhány lelkes indiai fiatalember ecsetelt valamit nagy hévvel, az egyik sarokban mintha orosz szót hallottam volna, de az is lehet, hogy ukrán vagy valami más szláv nyelv szófoszlányai ütötték meg a fülem. A legérdekesebb mégis az a belsősarokban lévő asztal volt, ahonnan jellegzetes német...

Éjszaka volt, sötét, és mély, a fény csak az ablakon át szűrődött be, a szomszéd szobából halk zene szűrődött át. Mikor ez történt velem, egyedül voltam, magamba fordulva, barátok és szerelem nélkül, magányosan. A halk zenét hallgatva szívem nyugodni készült, csak lelkem tombolt, ki akart törni, egyedül volt, nem volt semmije és senkije, a magány vonta magába egész valómat. Nem volt bennem élet. Csak a halál utolsó csókját vártam, de nem jött. Hallottam egy hangot: „Dolgod van még, nem...

Adriant kissé kezdte nyugtalanítani a sok ellenséges harcos, illetve mágus. Talán egy régebbi „munkájának” rokona lehetett olyan hatalmas és gazdag, hogy ennyi pénzt, időt és fáradságot nem kímélve felkutassa, idecsalogassa és itt megölje őt? Bár sok emberrel végzett már életében, nem tartotta valószínűnek, hogy egy ilyen embernek beleköpött volna a levesébe...

Az egész egy szürke falú, üres szobában kezdődött, halk zene szűrődött át a vékony falon, s a nyugalom és a harmónia áradt belőlünk, mert ott voltál mellettem, s sírni nem tudtam, mert boldog voltam, hogy ott vagy mellettem TE. TE, egy igazi barát...

Néha nem is tudom, hogy mit kívánjak az ilyen embernek: hogy maradjon ilyen, mert nem érez fájdalmat, igaz, valódi, zsigerből jövő örömet sem.
Vagy igenis egyszer, csak egyszer érezzen? Az ám, csak ahhoz önmagát kellene saját lelkéhez közel engednie. Csak nem megy neki. Mert az már azzal járna, hogy észre kellene vennie magán kívül másokat is. Felelősséggel kellene cselekednie, nem megfutamodnia, és mindenekelőtt felvállalni, hogy kicsoda is Ő tulajdonképpen...

Eldobtál, elszakadtam tőled, már más karján keresem a boldogságot. Ezt csak az értheti, kit eldobnak így. Én megértettem, mi az igazi fájdalom. Más sötét van, nem tudom, mennyi az idő, nem tudhatom, hisz gondolatom más irányba kalandozott el, nem éreztem mást, de indulnom kéne haza, már rettentő hideg van. De nem tudok mozdulni, haragszom rád, eldobtál, pedig én úgy szerettelek...

Azok az izmok gyorsan hozzák mozgásba a testet, s pillanatokon belül kalitkaként fonódó karok ölelik a vékony női derekat. Akaratos, követelőző ajkak tapadnak a balzsamtól puha és finom ajkakra, s azon nyomban szenvedélyes tánc veszi kezdetét. A gépezet beindult, nem telik el sok idő, s a kezek máris a másik vonalait cirógatják. Egy forró, és heves pillanatig úgy tűnik, győzedelmeskedik az erősebbik nem akarata, de ha a test minden része hamar felejt is, a szív sokáig vérzik...

S mielőtt bármit is válaszolhatott volna megcsókoltam édes ajkait. Ismerős érzés futott át rajtam, tudtam, hogy még mindig nem felejtettem el őt. Bármennyire is állítottam az ellenkezőjét. Nem vitás, hogy segédanyag nélkül nem sikerült volna, de valószínű, hogy ennek így kellett történnie. Nagyon jólesett a közelsége, újra boldognak éreztem magam, már megint. Csókolni, ölelni milyen csodálatos dolog, szinte el is felejtettem...