Már nem tudom

Már nem tudom…

Amikor utoljára beküldtem az „Érzelmek I”- et, nem tudom, hogy nektek tetszett-e, de nekem nem. Nincs benne igazi, átélt érzés. Csupán leírás, amit más művekből csórtam. De ma történt velem egy igazi dolog, mely kínzott de mégis megnyugtatott. Amitől nem tudok szabadulni. Valójában ez egy vallomás, amit leírok, mert már nem tudom magamba zárni, mert úgy érzem, felrobbanok.

Szóval az egyszerűség, és titokban maradás kedvéért a lányt „lány”- nak, a fiúját, pedig fiújának hívom, mivel nem akarom őket nyilvánosságra hozni. Gomb benyomva: „Play”

Péntek délelőtt háromnegyed 11 múlt öt perccel. Szünet, unalom, zsivaj. Az idő borult. Az eső szemerkél, a szél fúj. Ülök egy padon és várom, hogy idejöjjenek a haverjaim és kitaláljunk valamit az unalmasság mellett. És meglátom, hogy a lány, akit már nagyon régóta tetszik egy másik fiúval, aki biztos nagyon fontos neki, ölelgeti. És azt gondoltam, hogy milyen jó lenne a helyébe lenni annak a szerencsés fickónak. De az nem én vagyok, és sose leszek az…

A rozoga csengő kétszer megszólal, a tanárnő már jön föl. Biosz, nincs hozzáfűznivalóm.
Az osztály nagy nehezen beáll kettesével, néhol hármasával, a tanárnő egy kicsit gondolkodtató képet vág, majd kinyitja a tanteremajtót, és a bemegyünk.
Gyorsan ledobom a cuccom az asztal mellé, majd állok és nézem földet. Ilyet sem tettem még. Máskor mindig az egyik haverommal dumálok hülyeségekről, dumálunk. De most nem, most komor arccal nézem a parkettát. A lány is betoppan a terembe és leül mellém.

A tanárnő pár perc múlva feláll, mivel nemsokára becsöngetnek. Némelyik osztálytársam ezt észreveszi, és automatikusan feláll. Végül mindenki. Hosszú csengetés hallatszódik, némi cseverészéssel ott hátul.
A tanárnő leül, mi is leülünk. Néhányan mókázva csikorgatják a székeket, hogy a tanárnő megkapja a „napi idegkapszuláját”. Néha én is beszállok, de most nem. Most, hogy már mindenki leült, én is lassan, halkan leülök.

Ránézek, a könyvet tanulmányozza, mint szinte mindenki. Csak nézem egy kicsit, kérdőn felnéz, erre én a parkettát kezdem „tanulmányozni”.
Végül is neki legalább jó – gondoltam, majd tovább bámultam a földet.
A tanárnő bejelenti, hogy ki hányasra áll. Nekem mindegy, úgyis 3-as. Nem erősségem a biológia, de ahogy jobban elgondolkozok, a csajok sem.
Hangfoszlányokat hallok a fejemben. A gonoszt és a jó énemet… Megpróbálnak irányítani, győzni a másik felett:

- Miért nem csinálsz semmit ?! Be vagy szarva, vagy mi?- szól hozzám gonosz hangmásolatom a fejemben.
- Dehogyis, csak nem akar közéjük állni - szól kedvesebben a jobb hangmásolatom.
- Küzdj, különben nincs értelme az életednek, haver! - bíztat a gonosz.
- De igenis van, a csajok várhatnak. Először rendezd az életed jó irányba.
- A jó irányt mondom, neki te hülye! Hallod?! Csinálj már valamit!
- Dönts.
Döntöttem. Nem teszek semmit, ami egy kicsit fájt, mivel eddig mindig szinte kivétel nélkül a gonoszra hallgattam, de ez más téma, nem a haverok. Semmi közük hozzá. Ez egy kedves, okos lány, akinél körülbelül 1% esélyem van. Minek hallgatnák most a gonoszra, ha alig van esélyem, de csak most veszem észre, hogy annyira negatizálok, mint maga a gonosz, de már nem érdekelt.
Sóhajtottam egy mélyet, majd felnéztem. És valamiért félig meddig vigyorogva átkarolt. Meglepődtem, de eléggé.
Közben vigyorogva megszólalt:
- „Jajj Taki, lehet, hogy ötös leszek!”- vigyorgott. Erre kicsit csalódtam, de legalább ő boldog. Kétszeresen is. Én meg maradok a kétszeres looser.
Rávigyorodtam egy kicsit, de még mindig nem tudott szólalni, vagy reagálni. Csak vigyorogni magában, miközben pakolta vissza táskájába az ellenőrzőjét. Ez fogott meg benne, ez a hülyeség, ami néha kitör belőle, mint egy vulkánból. Ez bizony hasonlat, tökéletes hasonlat.
-Regalább neked jó.- nyögtem ki. Két dolgot értettem ez alatt, amit ő egynek értett. Vagy mégsem? Mert remény mindig van, eddig ebben sem hittem, most jöttem rá, ezen az órán, és ezen a napon.

Robby.