Te és én

Naplemente van...olyan igazi...
Térdünket felhúzva ülünk a homokos tengerparton. A talpunkat nyaldossák a hűs hullámok. Az utolsó pirosra sült kis hangoskodót is elvitte már a divatos fürdőruhájában feszítő nővérkéje, vagy szórakozott édesanyja, vagy a nyaralás költségein töprengő gondterhelt arcú apukája.
A különböző színű, méretű, formájú és szagú /:)/, különböző érthetetlen nyelven hablatyoló turisták sokaságának zsivaja már csak messziről hallatszik vissza. Egymásnak dőlve, merengőn nézzük a hatalmas víztömeget és a Nap játszadozó sugarait, amint megcsillannak a vízen, vagy épp rózsaszínre festik az eget.
A lelkünk mámoros gyönyörben úszkál, gondolatainkban magasan a felhők fölött szállunk, s innen tekintünk le a kis emberek szürke életére, amint ügyes-bajos dolgaikon görcsölnek. Sajnálom őket, de nem kötik le a figyelmemet. Elronthatatlan kedvem van, minden színes és fényes körülöttem. A lelkem a lelkedhez ér, s együtt táncolunk a felhők tetején. Arra eszmélünk, hogy csókban összeforrva ülünk a sötétben, mely a lemenő Nap utolsó sugarait is elkergette már.
Kart-karba öltve elindulunk az orrunk után. Egyikünk sem tudja, hogy hová lesz a séta, de amíg kezünk, s lelkünk egymásba kapaszkodik, nem is számít nekünk más. A sötétben még meg-megállva, forró, s szenvedélyes csókot váltva, kéz a kézben sétálunk, már vár bennünket az álmunk, mit valóra kell váltanunk.