A kérdés

Kapcsolat, ahol felvettem az alárendelt szerepet. Talán mégsem így igaz. Megtettem mindent, az igaz, ami neki fontos, de csak akkor, ha magam is akartam. Vagy akartam akarni miatta, magamért – zavaros az egész.
A tavaszi versenyláz zökkentett talán ki. Nem figyeltem rá. Őrá. Túl sok másra kellett.

- Igyekezz már! Elkésünk.
- Nem megyek. – félvállaztam és tényleg nem is tartottam lényegesnek, ami teljességgel az volt.
- Tessék?
- Fáradt vagyok.
Nem érdekelt a folytatás, nem is emlékszem rá, csak a durr-ra, az ajtóra, ami becsapódott.

Éjjel ébresztett alkoholszagú csókokkal. Eltoltam a fejét, az órára pillantottam. Hajnali kettő?! Ötkor kell kelnem, napok óta nem aludtam ki magam az előre hozott vizsgák miatt, a leadandó munkaanyag miatt, sok minden miatt. Belsőt égető düh kapott el, legszívesebben lerúgtam volna az ágyról, mert csak azért is próbálkozott, piától tompult agya fel sem fogta a testbeszéd üzenetét. Gyűlöltem.
Éreztem a máskor bizsergető illatot, túlkoncentráltan szívtam be mellé a dohányfüstös másikat. Pengeélessé vált gondolatok váltották az álmosat. - Nem rúgom le, én kelek fel…hagyom magam zsupsz, aztán kész… csak őt intézem el és megint kész. - Döbbentem ugrottam ki az ágyból, ez nem én vagyok! Ő ugyanígy lehetett ezzel, hirtelenhez méltó lámpafényben nézett rám hunyorogva, értetlenül, nagyon józanul.
Ott hagytam, ezzel együtt.

A konyhában egy pohár tejjel szemezve talált rám a vágy. Vágy, vagy útkeresés vissza a rendezett életünkbe, amit teremtettem, mert én voltam. Más lett minden, pusztán attól, hogy a kezdeményezést megelőzte egy megállj. Le kellett volna állítania. Tiszteltem volna újra érte. De nem tette. A testek kapkodó játékában elveszett mindezek jelentősége, hogy a röpke örömtől áltatva merüljünk tisztának hitt álomba.

Ez a fájó édes furcsa játék…

Eljött a kérdések ideje, ha figyeltem volna felismerem, jól ismert koreográfiát sejttettek. Kérés volt csupán, nem önhittség, szokatlan önmaga mondta: - Ma gyere el! Szükségem van rád.

Hé Bamba nő! Ha valamit nem értesz, de azt mondod: lehet, hogy bennem van a hiba – már megértetted. Nem az élet mindenáron, hanem a minősége a fontos. Egy tánc az egész. A tánchoz kell, hogy igazán nő legyél, kell a férfi érintése, kell az orgazmus mélysége és kell az önzetlen fájdalom élménye, az életadásé. Így teljes. Te csak tehetséges vagy! Ez a tánc az élet tánca, benne van minden, te és a világ körülötted. El kell döntened, játszod a szépséget, vagy éled. Mert ez a különbség egy ügyes nő tánca, és a valódi nő tánca között.
- Kérsz egy sört? – zárja a monológot ezzel a szép, természetes kérdéssel.
- Inkább egy bárpultot, a pultos nem fontos, elég a készlete.
- Önző vagy. Az anyaság nem az, ezért félsz tőle. Ismerd meg és én benned szeretném. Ahogy az ösztönben hiszel, úgy.
- Ez jó. Ez az ösztön-duma. - fordulok mélyről jövő gúnyba - Ami az enyém. Most biztos nem ezt súgja, ahogy az is biztos ez nem a legjobb előjáték, ha annak szánod.

A mozgás öröme, ugyan, több annál. A zene átjár, simogat, működtet, érzem az érintését. A varázslatba, mely elsősorban magamnak szólt és rajtam keresztül látta csak a világ, nem akarom szavak zuhantak metsző sebet ejtő szilánkként.
- Menj, táncolj még – duruzsolja a fülembe, ha csupa májszövetként léteznék, az sem lenne elég a méregtelenítéshez, ahogy és amit ez jelent tőle. – Énekelj is hozzá: hé emberiség a tiétek vagyok, egyszer már összetörtek most inkább mindenkié leszek, nem ám csak egyé, mert az veszélyes.
Hazamegyek. Döntöm el. Pohár borul, lábakra lépek, tehetetlen tömegtárgyak között verekszem vakon, amerre a kijáratot sejtem.
- Feleségül foglak venni! – ér utol a hang, túl mindenen, túl az üvöltő zenén, túl a határaimon.
Tudom, hogy vége.

Sebeket karcolok a tökéletes éjszakába. Szempár villan a reflektorok fényében. Csikorognak a kerekek, égett gumiszag. Az őzike arra rémül tovább, amerre az úton keresztbe fordult autó világít. Se apám, se anyám, csak tartozni akartam valakihez, nyugtatom magam és egyben bőghetek ezeken a fennkölt szavakon a sötéttől is elbújva, a kormányra hasalva. Se istenem, se hazám - ugrik be a költő. Sehol vagyok, a semmi felé, jöhetne egy kamion. Például.
Nem szégyelled magad! Hogy így sajnálod? Annyi másnak, annyi más Igazi oka van rá. Beleröhögök az éjszakába – kit érdekel, ha jólesik! Meg se rezzenek a dudaszóra. Elegáns lassúsággal eresztem el az alakításomtól méltán felbőszültet és egy ipszilon után újra indulok. Valahova. A zenegép cédét talál – véletlenszerűen pontosat, bele a fülemen át a szívembe. Tízpontos – bólintok rá elismerően. Egy mozdulat lenne csak, de nem állítom le. A Férfi zenél Nekem. Énekelek rá könnyeset. Ha egy filmen műveltetné ezt a rendező, visítanék. Szavak, dallam, érintések, illatok, tánc. Az élet.

Lassan ringó női csípő, a férfi kezei között oszlásnak induló tetem. Ha megadod magad, ha hagyod, ha engeded, hogy az élet vigyen akkor ez vagy. Boldog halott. Börtönbe zárt test szabadul ruhától és a lélek rejtett terheitől egyaránt, hogy a másikkal egyet alkotva ne csak egy-egy rövid pillanatra, végre vele, önmaga legyen. Önzetlen. Börtönből börtönbe vezetnek a lépcsők, mindegyikhez van kulcsunk, hogy magunkra zárjuk. Azok az őrjítő illatok, amit az agy elraktároz egy élménnyel kísérve, hogy az ilyen pillanatokban összekösse az élőképpel és ne számítson semmi, csak az, hogy vele akarsz lenni, aki ezeket a jeleket a lélekbe égette, csak az ő érintése a fontos. Reszkető lélegzetek ütközete, szaggatott érintések, fázókon csillogó verítékcseppek. Gyönyörű kép. Emlékből táplálkozik, erősödik, hogy újra és újra átírd. A biztos alap, amit a megszokott jelent, amihez ritkán érhet fel az újdonság varázsa. Megértem, de még nem tudok róla. Teszem – hagyom. Simogat a kérdés, beleborzongok.
- Akarom.