A lélek könnyei

A szem a lélek tükre. Mennyiszer halljuk ezt a közhelyet. Lépten nyomon belebotlunk, és mindahányszor belebotlunk elsiklunk felette. Igazándiból bele sem gondolunk mit is jelent ez az egyetlen mondatocska. Talán még az eredetét sem ismerjük. Honnan van, ki az, aki ezt mondta? Aztán kimondjuk, ízlelgetjük a szavakat. A legszebb és legtisztább szavakat, mit valaha hallottunk. Szem, lélek, tükör. Ha egymás mellé tesszük őket egyetlen közös dolog jut eszünkbe róluk: ragyogás, csillogás. Ragyog a szem, tisztán csillog a lélek, és tündöklőn csillan a tükör a nap vakító fényében. És akkor kicsit jobban belegondolunk, hogy egy szó az mely hiányzik ezek mellől. Ez pediglen a könny. A könny melyről, nem tudjuk miért jön, csak érezzük időnként jó szabadjára engedni. A könnyről sok mindent elmondtak már mások, én azt szeretném elmondani én mit gondolok róla.

Ha a szem a lélek tükre, mert ugye vigyük tovább az előbbi gondolatot, akkor a könny mi lehet? A lélekről, már az előző gondolataimban szóltam. Ezen a vonalon továbbhaladva, azt gondolhatjuk, hogy amit szemünk befogad a világból lelkünkben csapódik le. A lélek, mint egy hatalmas érzelemgyár feldolgozza azt, és a Lélek-tanács elé kerül, kik az információk birtokában már tudják, hogyan reagálnak. Ekkor mozdul a szívben meg egy apró kis manó, kinek sietős mozdulatát érezzük, és mindent betöltő hangját, ahogyan kihirdeti a döntést. Ilyenkor azt mondjuk, valamit súg a szívűnk. Nem a szívünk súgja, hanem az a kis manó, ott a közepén, aki mondja és mondja lelkünk titkait.
Bánat az, mi legtöbbször mi a döntés tárgya. Ilyenkor aztán a szem, mely a világ felől hozta a híreket, és minden világi titkot megosztott a lélekkel, most ez a szem lesz az, mely lelkünkben megfogalmazódott bánatot könnyek formájában szabadjára engedi. A könnyek, a lelkünk megfoghatatlan fájdalmának kézzelfogható megnyilvánulásai. Az az ember aki soha nem sírt még, annak lelke kemény és érzéketlen, mert még nem tapasztalta meg a bánatot és a keserűséget.