Történetek

Csend van. Vagy talán mégsem? A szoba neszein keresztül, elhatol hozzám valami ősi, kegyetlen és borzasztó. Mióta írok, folyton itt sündörög körülöttem. Azt hiszi nem hallom, de én mégis tudom, hogy itt van. Érzem! Rengetegféleképpen nézhet ki. Egyesek úgy hívják: terrorizmus, mások őrületnek, esetleg pokolnak...

- Miért ne? Fiam... gondolj bele. Vissza tudod idézni a napot, mikor az utolsó panda elpusztult Kínában? - Látva a fiú megtört lendületét az öreg folytatta – Pedig egy faj megszűnt létezni. Egy faj, ami egy bolygón élt velünk. Egy bolygón. Nem egy másik naprendszerben. És miért nem érdekelte ez a legtöbb embert? Mert mi fejlettebbek vagyunk. Mi vagyunk itt a domináns faj. A táplálkozási lánc csúcsa, az evolúciós verseny vitathatatlan bajnokai...

Rossz érzés várni valamire, ami nem is biztos, hogy bekövetkezik. A percek lassan vánszorognak, egyre jobban gerjesztve a bizonytalanságot, amely lassan de biztosan elfojtja a reményt...

Larry nem értette a tanár viselkedését, és eleve furcsának találta, hogy Doyle az irodájába hívta. Felállt hogy távozzon, de megtántorodott. Csak ekkor tudatosult benne, hogy mennyire rosszul érzi magát. A szája kiszáradt, és a feje átkozottul lüktetett. Megmarkolta a szék támláját, amire érkezésekor leült, de már nem volt ereje megtartani a saját súlyát...

Sok-sok év telt el a zsíros kenyeret evő kisfiú óta. Azóta sokat látott az étterem, sok-sok vendég fordult meg benne és mennyi változáson ment át a világ azóta. Most azonban, ezen a szép nyári délutánon is ott ücsörgött egy maszatos arcú szőke kisfiú. Fehér pólója csupa kosz volt, mégis talán két ragyogó szeme tompítani tudta szegényes külsejét. Az étterem előtt egy hatalmas, elegáns, fekete autó állt meg...

- Gyönyörű vagy – suttogta fülembe lágyan Kedvesem dallamos hangja. Elengedtem a függönyt, megfordultam s kétségbeesett tekintetem a vidáman csillogó szempárra emeltem. Lámpalázam látva felnevetett, derűs magabiztossága enyhített kicsit lelkem szorongásán.
- Észbontó vagy, a hangod csodaszép, mindenkinek tetszeni fogsz – bátorított mosolyogva...

- Miért akarsz elzavarni? Nem veszed észre, hogy ezzel csak fájdalmat okozol nekem?- kérdezte Ő csendesen, és éreztem, maradni akar. Fene tudja, miért.
- Én okozok neked fájdalmat? - kérdeztem csodálkozva - Hiszen Te okozol nekem folyamatosan kínszenvedést azzal, hogy vagy, hogy érzel, hogy folyton akkor jössz, amikor nem kellene! Most úgy érzem, végleg száműznöm kell Téged az életemből, mert csak bajt hozol rám...

Ismét ordítás töltötte meg a füleket, fájdalmasan, hogy szinte bántotta Harry agyát. Hermione és Ron elfordították tekintetüket, de szinte minden halálfaló maszkjának szemrései mögül elégedett csillogást lehetett felfedezni.
Voldemort megint hamar befejezte a kínzást és egy pillanatra körbenézett a többieken, majd leguggolt Piton elé, aki zihálva próbált felállni...

Tiéd a világ, amíg nem tudsz a létezéséről, de amint feleszmélsz, az elméd rácsok mögé szorul. Állj be a sorba, mondják, mikor ők lázadók. A szabadság ellen lázadnak. Eldobják személyiségük, és a sablont veszik fel helyette. Azt mondják később te is ilyen leszel. Ha hagyod tényleg ez következik be. De ha megérint a blues...

Miközben Hermione is megérkezett, Harry és Ron kisegítették a vízből, Malfoy ugyanazokat a lila lángnyelvecskéket küldte végig a csatorna hosszában, amiket Piton is használt a Borgin & Burkes-ben. A lángnyelvek néhány méterenként sorban hosszú tűzcsíkban, kör alakban végigfutottak a csatornán. Mikor az utolsó lángocska is elenyészett, Malfoy elindult, Harry, Ron és Hermione pedig követték...