A Nexus-elmélet - Prológus

Az idős férfi, dr. Darius Cole, a hatalmas, védelmező üvegtáblán át bámult az alatta elterülő szürke, borongós városra. Innen, többszáz emelet magasságából olyan másnak tűnt minden, s hajlamos volt elfelejteni az odalent éjjel-nappal szűnni nem akaró nyüzsgést. Ez volt Hope City, s egyben közel húsz éve az otthon számára. Ahogy a kor lassan elnehezítette tagjait, nap mint nap gondolt arra, hogy vajon látni fogja-e, ahogy a város végzete beteljesül, melyért ő is nap mint nap keményen dolgozott, mint olyan sokan mások. Az idő este hat óra lehetett, s habár a nap még nem bukott le, a város nagy része álmos árnyékba burkolódzott, melyet a felettük lassan tovaúszó felhő vetett rájuk. A nap fényes korongja éppen csak kikukkantott a lomha óriás mögül, hogy mielőtt átadja a helyét az éjszakának, még utojára fényével töltse meg az emberek dolgos, de szürke világát. Fényének sugarai mint ezer apró gyémántot, úgy világították meg az ablaktáblán az eső után maradt vízcseppeket. Az öreg mosolyogva gondolt rá, ahogy a kis unokája, Violet először mondta neki: „Papi! Nézd! Napfénycsepp!” A család legifjabb tagja, Darius nagyobbik fiának, Trevornak volt a lánya. Az öreg régebben sosem gondolta volna, hogy az idő így szalad...

Halk köhintés hallattszott a háttérben, s a férfi hirtelen zavarba jött: észre sem vette, hogy bejött valaki. Hol volt már az az idő, mikor az emberek az ajtókat kézzel nyitották, s csukták? A kisebbik fia, Tomas volt az, büszkeségtől dagadó mellel, derűsen, mint mindig.
- Csak nem elmélkedésében zavartam meg korunk legnagyobb tudósát? – kérdezte hetykén a fiú, ismerve az öregét annyira, hogy tudja: pontosan ez történt. És tudta a választ is...
- Ugyan, dehogy. Kiváncsian vártam, mikor állsz elém fiam. A híred megelőzött – kuncogott az öreg – sőt, ami azt illeti, már bátorkodtam is elolvasni a nagy művet. Büszke vagyok fiam, hogy a nyomdokaimba lépsz! Mikor még évekkel ezelőtt azokon a konzolokon játszottál űrhajósdit, csak remélni mertem, hogy egyszer valóban érdekelni fog az űrkutatás. S most, tessék! Nemsokára az asztrofizika doktora leszel.
A férfi érett, zengő hangjából egy süket is kihallotta volna az apai büszkeséget. A fiú, Tomas, azon a napon fejezte be, s adta le a diplomamunkáját az ország leghíresebb egyetemén. Már nem sok hiányzott hozzá, hogy készen álljon arra, hogy azok közé lépjen, akik majd az emberiség jövőjét építik – Odakint.
- Azért sok választ még el attól, hogy a nyomodba érjek, apám – mosolygott a fiú, habár maga előtt sem tagadhatta le: ígéretes tehetség volt. Professzorai mind elismerően nyilatkoztak róla, s a diplomamunkáját olyan lendülettel, s lázas kutatással írta, mintha nem is egy vizsgabizottság, hanem egy világraszóló tudományos konferencia résztvevői elé akarta volna tárni. Egyesek szerint kicsit túlzásba is vitte, de az ilyen vélemények őt hidegen hagyták.

- Apám! Lehetek olyan önző, hogy az idődet raboljam kicsit? – kérdezte Tomas komolyan. – Van valami, amit már régóta meg szerettem volna kérdezni tőled.
Darius a szakállába túrt, s visszafordult az ablak felé. Odakint ismét vihar készülődött, talán erősebb és nagyobb, mint az, ami délután áztatta Hope City utcáit.
- Csak ne ismernélek ennyira, Tomas... Bár ne ismernélek. Tudom mi az, amit kérdezni akarsz. Annyiszor kérdezted már, de sosem volt időm vagy energiám elmesélni neked. De legyen. Nem akarom kedved szegni, hiszen nagy nap ez a mai: a te napod. Foglalj helyet, én pedig hozok egy kis teát és süteményt.
A fiú, látva, hogy végre sikerült megtörnie a jeget az apjánál, engedelmesen huppant le az iroda egyik hatalmas bőrfoteljába, s nagy, kék, álmodozó szemeit kisfiúsan függesztette az Dariusra. Tudta, hogy amit kérdez, sokakat érdekel, de mégis kevesen tudják a választ. Hogy miért? Mert az egész emberiség csalódna.

Szinte örökkévalóságnak tűnt, mire az apja visszatért a szobába. Hiába várta odakint egy
asszisztens az öreg parancsát, az, mint mindig, ha becses vendégről volt szó, maga hozott be süteményt és teát. Végül ő is helyet foglalt, s homlokát ráncolva, elméjében a már-már ködössé váló emlékeket kutatva belekezdett a történetbe.
- Tudod, Tomas, mikor én megszülettem, ötvenhét évvel ezelőtt, az emberiség teljesen más volt. Volt, akik hitték, hogy idegenek léteznek, voltak, akik remélték, s voltak, akik tagadták. Az igazat persze, senki sem tudta. Szó volt persze UFO-król, elrablásokról, sőt, egyik másik országban konspirációs elméletekről is. Tudod.... a kis szürkékről és a kormányokról. – Darius felnevetett, s rekedtes hangja betöltötte a helyiséget. – Kis szürkék... Szóval! Hol is tartottam? Ja, igen... az igazságnál. Hát, az úgy történt, hogy egy nap megtudtuk. Bárki, bármennyire is várta, teljesen másként történt minden, mint ahogy azt vártuk. Szó szerint mondhatom, hogy az ajtónkon kopogott. Látva a fiú csodálkozó arckifejezését, az öreg elmosolyodott.

- Hadd magyarázzam meg kicsit! Gondolj bele, fiam! Mit vártak az emberek? Kétféle dolgot: vagy azt, hogy megérkeznek az idegenek, s vad hódításba kezdenek, vagy pedig azt, hogy istenként szállnak le közénk. Leigáznak, vagy megtanítanak az univerzum titkaira. Ennyire egyszerűnek képzeltük. De nem ez történt. Egy nap beállítottak. Egy kis űrhajó állt pályára a Föld körül. A világ tudósai lázasan igyekeztek velük felvenni a kapcsolatot, mire ők higgadtan, minden teketória nélkül, szinte tökéletesen beszélve a Nyelvet, közölték egy rádióadásban, hogy javításokat végeznének, s muszáj leszállniuk. – Darius egész belemelegedett a történet mesélésébe, s önkéntelenül lazította meg a nyakkendőjét. – Hát gondolhatod, fiam! A fél világ a feje tetejére állt. Hol szálljon le? Kit érjen a megtiszteltetés? És egyáltalán... Mi van, ha egy csapda, vagy éppen egy rossz tréfa az egész. Elvégre a Nyelvet beszélték, mint mi, emberek! Aztán végülis – rekordidő alatt – a kormányok megegyeztek. A hajó leszállt egy katonai reptéren, s ők elvégezték a javításokat. Hogy utána mi történt? Ez a legrosszabb. Megköszönték, s elmentek. Ennyi. Nem volt hódítás, megszállás. Nem kaptunk tőlük semmit, nem is vittek el semmit. De minket, tudósokat és vezetőket itt hagytak, a kétségek és a kiábrándultság mocsarában. A TV persze aznap este élőben közvetítette a világ szinte minden városábában, ahogy a hajó felszállt...

Az öreg egy is időre elhallgatott, s kiszáradt torkát kímélendő, egy kis teát töltött magának az asztalon álló ezüst kannából. Közben úgy tett, mintha nem látná Tomas arcán az elégedetlenséget, csalódottságot, türelmetlenséget. A csésze tea mellé még egy süteményt is vett a tálcáról, s kényelmesen, szuszogva hátradőlt a bőrfotelben. A szótlan, drámai szünet természetesen szándékos volt.
- Érted már, Tomas? – szólalt meg végre – Látnád magad a tükörben! Ez az arckifejezés az, amit nem akartak a világ vezetői hét és fél milliárd ember arcán látni. Persze nem igazán tehettek semmit, hiszen a média már megelőzte őket, így hosszas tanácskozás után be is jelentették hivatalosan a dolgot. – Darius harsogva nevetett fel – Képzeld el, amint az Elnök kiáll a pódiumra, s előadja: „Igen, vannak idegenek. Igen, itt voltak. De elmentek, sajnálom.” És ezek után képzeld el az emberek reakcióját. – a mosoly itt lelohadt, eltűnt az öreg arcáról – aznap este kormányok dőltek meg, s nem egy országban polgárháború volt. Az emberek nem akartak hinni a vezetőiknek. Azok pedig semmit sem tehettek. Ezek után csak annyit tehettek, hogy megsemmisítettek minden felvételt, ami azon a katonai bázison készült, mielőtt azok is nyilvánosságra kerülnének, a bajt tetézendő.

A fiúba mintha áram csapott volna: rejtélyt szimatolt, titkokat, melyekre tudni akarta a választ. Most, azonnal! Az elméje, s a szíve legmélyén tudta, hogy meg fogja kapni a választ. Meg kell kapnia.
- Miért, apám? Mi történt azon a bázison? Mit vettek fel a kamerák? – kérdezte sürgetően.
- Az idegenek beszéltek hozzánk – az öreg ajkát hosszú, nehéz sóhaj hagyta el. – elmondták, hogy már jó ideje tudnak a Földről... csak épp...
- Csak épp? – a fiú arcán a nyugtalanság jelei tükröződtek, s láthatólag zavarta Darius sztóikus nyugalma.
- Csak épp nem érdekeltük őket. Ennyi.
- Hogy mi??? – Tomas felháborodott, pont ahogy azt Darius várta.
- Miért ne? Fiam... gondolj bele. Vissza tudod idézni a napot, mikor az utolsó panda elpusztult Kínában? - Látva a fiú megtört lendületét az öreg folytatta – Pedig egy faj megszűnt létezni. Egy faj, ami egy bolygón élt velünk. Egy bolygón. Nem egy másik naprendszerben. És miért nem érdekelte ez a legtöbb embert? Mert mi fejlettebbek vagyunk. Mi vagyunk itt a domináns faj. A táplálkozási lánc csúcsa, az evolúciós verseny vitathatatlan bajnokai.
- Csak épp ők sokkal fejlettebbek – sóhajtotta a fiú, megértve, mire akar kilyukadni az apja. Látszott rajta, hogy nem viselte túl jól a hírt. Ha titkon bízott is az idegenek létében, úgy látszik, azok közé tartozott, mint oly sokan, akik mást vártak. Nem tetszett neki az igazság...
- Igen. És nem általlottak ezt a szemünkbe mondani. Nem érdekeljük őket. Elmaradottak vagyunk hozzájuk képest. Pont. Habár ezt a keserű tényt senki nem merte továbbadni, s csupán pár ember ismeri, a Hatás – ahogy a pszichológusok világszerte hívják- mégis mindenütt ott van. Az embereket már nem érdekli az Olimpia. Nem érdekli őket a sport. Nem érdekli őket a művészet. Egyetlen dolog érdekli őket: Odakint akarnak lenni. Nem tudják, hogy az idegeneknek szinte nyomába sem érhetünk technológiailag. Nem sejtik, s talán jobb is ez így. Páran tudjuk csak az igazat, páran őrizzük az emberiség álmát, reményét. A reményt, amely – mégha oly csalfa is – a történelemben először egyesítette az emberiséget.

Ez után a mondat után még sokáig ültek egy szó nélkül, s hallgattak együtt, apa és fia, lassan kortyolgatva a teájukat, elmélyedve saját gondolataikba, miközben lassan rájuk sötétedett. Kicsivel később, nem túl messze, egy hatalmas irodaház oldalán kigyulladt a díszvilágítás, s a hatalmas ablakon át beszűrődő aranyló fény két, csendben üldögélő férfi sziluettjét világította meg egy kicsiny irodában, valahol egy gigászi épület több századik emeletén.