Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Delia már a széles kőoltárra volt kötözve. Cobus szobra fenyegető közönnyel nézett le rá....
Windshear-Szélnyírás
A második balforduló
Bevezető
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai...
Friss hozzászólások
91esfiu: Drága vinzso! Ismét izgalmas d...
2021-11-28 22:05
eliksz13: Nagyon, nagyon, nagyon jó ! In...
2021-11-28 21:49
BURGONYA: TE AKKORA BAROM LEHETSZ, MINT...
2021-11-28 08:30
BURGONYA: NAGYON JÓ! ISMÉT ELSZíVTÁL VAL...
2021-11-28 08:29
Szergejecske: Nem értünk egyet. Vannak olyan...
2021-11-26 15:10
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Harry Potter és a varázslók háborúja 34.

34. fejezet
Azkaban

A granián csak néhányat csapott a szárnyával, de máris méterekre eltávolodott a talajtól. Egy erőteljes szárnycsapás és kibukkantak a házak közül, gyorsan emelkedve a csillagos ég felé. Süvített a hideg éjszakai levegő, s Harry most már örült neki, hogy maszk védi az arcát, így legalább nem fog teljesen átfagyni a hosszú út alatt. Mikor szárnyas lova elrepült az Abszol út fölött és kiértek a mugli utcák fölé, Harry óvatosan kapaszkodva az állat nyakában hátrafordult, hogy megnézze társait. Mögötte három jószág és három utasa követte ugyanolyan szédítő sebességgel.
Alig öt perccel később már el is tűnt alattuk London, a fényeket felváltotta a sötétben kígyózó utak, mint megannyi fényfolyó. Harry ezeket nézegette, s próbálta felismerni, melyik merre vezet, ez azonban nem volt könnyű. Észak felé haladtak egy ideig, majd néhány szárnycsapással a graniánok kelet felé fordultak, az Északi tenger felé, aminek legészakibb pontján állt a sziget, s rajta az azkabani erőd.

Több mint két óra telt el csendes repüléssel, ami alatt Harry minduntalan hátranézett társaira és megszámolta, hogy mind megvannak-e még. Nyugtalanította a dolog, hogy Draco Malfoy-jal együtt kell betörniük az Azkabanba. Kénytelen volt bevallani magának, hogy Piton kíséretében sokkal nyugodtabb lenne. Pitonról a saját szemével látta, hogy kész elpusztítani a horcruxokat, de nem tudta, mire számítson Malfoy-jal kapcsolatban. Eszével ugyan tudta, hogy volt évfolyamtársa nem szolgálhatja Voldemortot a Megszeghetetlen Eskü miatt, amit vele, Harryvel kötött, de attól még nagyon is nyugtalanító volt a dolog.

Ráadásul abban is biztos volt, hogy Draco majd magával akarja hozni az apját – márpedig van elég bajuk egy gyilkos halálfaló szöktetésén kívül is. Mit fognak csinálni, ha Draco ellenük fordul, mihelyt megkapta amit akart? Arra már semmi nem kötelezi, hogy ő maga nem fordul ellenük. Harry már magát szidta, amiért annak idején, mikor lehetősége volt rá, nem kötötte meg úgy a Megszeghetetlen Esküvel Piton bandáját, hogy mozdulni se tudjanak otthonról. Az egész dolog fölösleges ostobaság volt. Semmi szükségük rá, semmi szüksége másra Ronon és Hermionén… és Pitonon kívül. Ezt fogcsikorgatva vallotta be magának, annyira taszító volt a gondolat. Már megint igaza volt Dumbledore-nak! – gondolta keserűen. Pitonnal valóban képes összedolgozni és az is biztos, hogy nem érezne semmit, ha valami miatt a halálát lelné a varázsló. Nem érdekelné úgy, mintha McGalagony vagy Lupin vagy Mordon lenne a segítője. Habár Harry beavatta őket a titokba, amit Dumbledore felderített, ők nem bizonyultak olyan hasznos segítőtársnak, mint Piton. Egyikük sem akadt a horcruxok nyomára, minden kísérletük zsákutcába futott – de Harry nem érzett csalódottságot irántuk soha. Pitonban sokkal, de sokkal többet csalódott, utálta, gyűlölte, még most is, valahányszor eszébe jutott a toronyból zuhanó Dumbledore… mégis, jobb segítséget nem tudott volna elképzelni a Voldemort elleni harcban.

Százszor eltökélte magában, hogy mindezek ellenére Piton is sorra kerül, mihelyt Voldemortnak vége, de egyre bizonytalanabb volt magában. Sokszor eszébe jutott, amit Piton a gyengélkedőn mondott neki, az ok, amiért ő is a nagyúr elkötelezett ellensége. Erről beszélt volna Dumbledore, mikor próbálta megértetni Harryvel, hogy miért ő az egyetlen, aki diadalmaskodhat a nagyúr felett? Hogy ő nem esett bele abba a hibába, amibe Piton? Kettejük sorsa… nem, nem is. Hármójuk sorsa annyira hasonlít és annyira különbözik, hogy szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogyan is forrhatott így egybe az életutuk, ami csak akkor ér véget, ha egyikük meghal… Mi az, amit Piton nem tudna megtenni, de ő, Harry igen? Mi lesz az, ami miatt a jóslat így, vagy úgy, de valóra válik?
A szárnyas ló már jó fél órája a nyílt tenger fölött suhant a fekete éjszakában, s Harryék feje fölött sötét felhők gyűltek. Úgy tűnt, vihar készülődik a tengeren. Harry szemét a viharfelhőkre szegezte és igyekezett elhatárolni gondolatait a kérdésiről, melyekről tudta, hogy feleslegesek. Értelmetlen olyan kérdéseken rágódnia, amik nem válaszolhatók meg. Még ha látó lenne, akkor se biztos, hogy értené, mi áll előtte. Különben is… addig még hosszú út áll előtte, míg Voldemort sorra kerül. Ma este Naginin van a sor, s ki tudja milyen hosszú nyomozás fogja elvezetni az utolsó lélekdarabig? Hónapokba, évekbe telhet, mire eljut a végsőkig, addig pedig Voldemort ezerszer is magához ragadhatja a hatalmat.
A horizonton lassan feltűnt egy fekete, égbe meredő torony, Azkaban börtöne. Harry nem sokat tudott a börtönről, csak azt, hogy egy kicsi, muglik elől eltüntetett szigeten áll. Azt sem tudta, hogyan néz ki, de tudta, hogy fel fogja ismerni.

Megint hátrapillantott barátaira. Mindhárman ráhasalva a ló hátára, tűrték az egyre kényelmetlenebbé váló, hosszú utazást. Közben Azkaban egyre közeledett, s egyre nagyobb és nagyobb lett. Tisztán kivehető volt a sziklás, teljesen flóramentes sziget, s a közepéből kinyúló, több emelet magas torony. Az erőd négyszög alapú volt, s tetején újabb négy torony nyúlt fel egy-két emelet magasra.
A granián ereszkedni kezdett, Harry szorosan átkarolta a nyakát és megszorította lábával az oldalát, nehogy leforduljon az állat hátáról, mikor földet érnek. A két hatalmas, kitárt szárny fékezte őket, s lassan, puhán ereszkedtek le a sziklákra a börtöntől csaknem tíz méterre.
Harry megint felnézett, s látta, hogy a többi granián is mellette fog földet érni. Mihelyt leugrott a ló hátáról, szinte nyomban elkezdett csepegni az eső, mintha csak az érkezésükre várt volna. Felismerte barátait a csuklya ellenére is, mert a magasságuk rendesen különbözött. Ron jó fél fejjel magasabb volt az egyébként szintén magas termetű Malfoynál, Hermione pedig valahogy sokkal alacsonyabbnak tűnt, mint máskor. Talán pont a bizarr ruha miatt ösztönösen összehúzza magát – Harry, miközben figyelte érkező társait, eltűnődött rajta, vajon volt-e ilyen ruha ez előtt egyetlen mugli származású varázslón vagy boszorkányon.
A világosabb, halálfejes álarcban szellemeknek tűntek az éjszakában. Fekete köpenyüket vadul tépte a szél, s az esőtől átnedvesedve csillogott, mint az olaj.

- Nos, merre menjünk? – kérdezte Harry második legmagasabb társához fordulva.
Az leugrott a lóról, de a sziklás parton majdnem kibicsaklott a bokája. Rápillantott Harryre, majd körbenézett a szigeten, végül kesztyűs kezével a lentebb fekvő sziklák felé mutatott, ahol a vad hullámok igyekeztek maguk alá hajtani a szigetet.
- Arra kell mennünk – szólt üvöltve és pálcát húzott, majd kis fényt gyújtott a hegyén. Harry, Ron és Hermione is így tettek.
- Le a partra? – hallatszott Ron csodálkozó hangja a legmagasabb csuklyás álarca mögül.
Hermione megborzongott a tajtékzó tengert látva.
- Igen, Weasley! – fordult feléje Malfoy. – Talán kopogjunk be a nagykapun?
- Maradj már el...! – szólt rá Ron, de Malfoy már nem figyelt rá, s hamarosan mindhárman felkapták a fejüket a rideg torony csúcsa felé.
Sikítás hangját hozta a szél, ami még a dübörgő, morajló tenger mellett is félreérthetetlen volt. De hogy mi adta ki ezt a hangot, azt se Harry, se barátai nem tudták.
- Mi volt ez? – kérdezte remegő hangon Hermione, s pálcáját magasba emelte, hogy jobban lásson.
A többiek is követték és a négy erőtlen lángocska fénye baljós, hátborzongatóan vörös fénybe vonták Azkaban tornyát. Most tudták csak kivenni az erőd valódi méreteit: úgy tornyosult föléjük, mintha valamilyen láthatatlan erővel akarna lesújtani rájuk, mint apró hangyákra, akik meggondolatlanul be merték tenni a lábukat ebbe az örök vihar és tenger uralta birodalomba.

Percekig várták, hogy a sikoltás újra hallatsszon, de nem történt ilyesmi. Elsőnek Malfoy unta meg a várakozást, de ahogy Harry szemével a mardekáros fiú pálcája hegyén remegő lángocska fényét követte, érezte, hogy Malfoy legalább olyan ideges a hang hallatán, mint ők. Vagy talán csak, mint Ron és Hermione… - gondolta újra Harry. Ő maga furcsán higgadtnak érezte magát. Nyoma sem volt szívében annak a páni félelemnek, amit egy évvel ezelőtt Dumbledore társaságában érzett, mikor betörtek Voldemort horcruxának rejtekhelyére. A természetfeletti tó mélyén figyelő holttestek és a nyomasztó feketeség sokkal nyugtalanítóbb volt számára, mint ez a hely, ahol a természet pusztító ereje uralkodott.
Az sem rémítette meg, amit leeresztett pálcája fényénél pillantott meg pár méterre tőlük, lejjebb, a part mentén. Egy hullámoktól viszonylag védett helyen girbegurba, összetákolt keresztek meredtek az égbe, jelezve az Azkabanban elhunyt foglyok végső nyughelyét. Harry ráérősen lépkedve közelebb ment az egyikhez, s a keresztre erősített fém táblácska szerint egy Eric Gamp nevű férfi feküdt ott. Harry furcsállta, hogy bárkit is eltemethettek ide, hiszen a talpa alatt tömör, az idők próbáját kiállt szikla feküdt, abból állt ki a kereszt – aztán rögtön rájött, hogy bizonyára varázslattal temették el a hullákat, nem vacakoltak hosszadalmas ásással itt, ahol nem is lehetne mit kiásni.

Hermione és Ron is otthagyták a szárnyas lovakat, akik szárnyukat kiterpesztve viaskodtak a bömbölő széllel és hangosan nyerítettek, valahányszor hullám csapódott a szikláknak. Mindketten csatlakoztak Harryhez és a keresztek között lavírozva megindultak Malfoy után, aki nem vesződve fölösleges kiabálással, egyik szikláról a másikra mászva vagy ugorva haladt egyre lejjebb.
- Ez meg hova a csudába megy? – dörmögte Ron hangja az egyik álarc mögül, mire Harry megvonta a vállát.
A három jó barát óvatosan követte Malfoy pálcájának fényét és csakhamar beérték a fiút az egyik tengerbe meredő gigantikus szikla peremén. Malfoy az alattuk elterülő hullámokat fürkészte, fekete talárja már teljesen elvizesedett a felcsapódó cseppektől. Pálcájával apró köröket írt le a mélység felé mutatva, s mikor Harry közelebb ért hozzá, akkor látta, hogy a fiú bűvöl valamit.
- Mit csinálsz? – kérdezte tőle Harry, a fülébe ordítva.
- Alattunk van egy csatorna – válaszolta kiabálva Malfoy. – Oda próbálok lejutni…
- Mégis hogyan? – gúnyolódott Harry, ahogy elnézte a szánalmas csillapító bűbájt, amit a hullámokra szórt a szőke mardekáros.

A hullámok valóban vesztettek valamennyit erejükből, mert még a sziklaperem előtt lecsillapodtak, de olyan erős volt a vihar, hogy szinte újból jött utána a következő taréj.
- Grangernek itt kellene maradnia – nyekeregte Malfoy hátrasandítva a válla fölött a legkisebb fekete talárosra -, hogy fenntartsa a varázslatot, amíg lemászunk.
Harry sóhajtott és megrázta a fejét. A legkevésbé sem tartotta jó ötletnek, hogy pont Hermionét hagyják hátra, és nem csak azért, mert ő volt közülük a legtehetségesebb. Hermione azonban rövid tétovázással előrelépett a még mindig a csillapító bűbáj mormolásával elfoglalt Malfoy és a sziklán megtörő hullámokat bámuló Harry közé. Hermione készült átvenni Malfoy posztját, mikor Harry megragadta a karját.
- Mit…?

Harry a feje fölé emelte a pálcáját, majd széles ívben suhintott vele a tenger felé. A varázslat hatására fémes kondulás kíséretében egy négy méter magas, tömör aranyfal jelent meg, elszigetelve az alattuk elterülő vizet a veszélyes hullámoktól. Azok megtörtek az aranyfalon és őrjöngve a magasba csapódtak, de visszazuhanva már csak ártalmatlan vízpára jutott át. Harry nem tétovázott, a sziklaperem legszélére sétált és lenézett a nyugodt vízbe. Mögötte Ron, Hermione és Draco Malfoy álarcaik mögött döbbenten bámulták a megidézett falat.
Harry erősen szorongatta pálcáját és egy határozott mozdulattal belevetette magát a vízbe. Nem érte el a fenekét, a víz megállította és gyorsan visszaúszott a felszínre. Az aranyfaltól védett helyen olyan volt, mintha egy kellemes medencében fürödne, leszámítva azt, hogy a víz olyan hideg volt, mintha kést szurkálnának a testébe. Malfoynak valóban igaza volt, fejmagasságban egy lerácsozott csatorna vége meredt ki a sziklából. Harry gyorsan hevítő bűbájt szórt a vízre, majd szabad kezével megkapaszkodott a rácsokban. Újabb pálcaintéssel kitépte a falból az akadályt és hagyta, hogy a mélybe süllyedjen. Feltolta magát és bemászott a járatba, majd kicsit kifújta magát.
- Jöhettek! – ordította teli torokból, hogy barátai meghallják.
Még ki sem mondta, de az egyik fekete csuklyás csobbant be mögé a vízbe, Harry pedig gyorsan felsegítette.
- Ügyes volt… - nyögte Ron hangja, majd mögötte újabb csobbanás hallatszott.
Harry beljebb mászott és félreállt, hogy Ron elférjen mellette. Malfoy tornázta be magát a csatornába és egyetlen szó nélkül elmászott Harryék mellett. Ronnak be kellett húznia a hasát, s ekkor Malfoy hátrafordult hozzájuk.
- Maradjatok itt – szólt. – hatástalanítani kell a határvonalakat.

Miközben Hermione is megérkezett, Harry és Ron kisegítették a vízből, Malfoy ugyanazokat a lila lángnyelvecskéket küldte végig a csatorna hosszában, amiket Piton is használt a Borgin & Burkes-ben. A lángnyelvek néhány méterenként sorban hosszú tűzcsíkban, kör alakban végigfutottak a csatornán. Mikor az utolsó lángocska is elenyészett, Malfoy elindult, Harry, Ron és Hermione pedig követték.

Ahogy sejtették, a csatorna egyenesen az Azkaban alá vezetett és enyhén emelkedett. Lábuk alatt víz, moha, temérdek kosz és egyre erősödő bűzös váladék mocskolta az egyébként tökéletesen sima felületű csövet. Görnyedve fértek csak el benne, s pár perces gyaloglás után Harry háta tiltakozni kezdett a kényelmetlen testhelyzet ellen. Szerencsére hamar megérkeztek a csatorna végéhez, mielőtt még komolyan fájni kezdett volna a háta. Gyanította, hogy ebben a pár hónapja átélt Megszeghetetlen Eskü megtörése miatti kínok emléke is közrejátszik, de igyekezett nem foglalkozni ezzel.
Mikor beértek a torony alá, a csatorna jobbra-balra elágazott egy-egy vékonyabb, szögletes járatban, ahol már csak négykézláb mászva tudtak volna elférni libasorban. Fölöttük csatornafedél feküdt, melyen át halvány fény szűrődött be a börtön földszintjéről.
- Melyik cellát keressük? – suttogta Hermione.
A válasz azonnal jött:
- A/7-es.
- Az első emeleten van? – tudakolta Ron.

Malfoy bólintott és kidugta a fejét, hogy körülnézzen. Aztán újra feléjük fordult és pálcájával fenyegetőzve így szólt: - Idefigyeljetek! Ki akarom szabadítani az apámat! És nem hagyom, hogy megakadályozzatok benne. Világos?
Harry összevonta a szemöldökét, de aztán rájött, hogy ez az álarc miatt nem látszik. Mielőtt kifejezhette volna ellenvetését, Hermione szólalt meg.
- Világos, segítünk – mondta, aztán Harryhez és Ronhoz fordult, mintha látná az arcukra kiülő megrökönyödést. – Ha megöljük a kígyót, egy kicsit furcsa lesz, hogy nem szabadítottuk ki azt, akit meg akartunk menteni, nem? Volde…
- Ssss! – mordult rá Malfoy, mielőtt kimondta volna a nevet. – Gyertek utánam!
Harry még ugyan nem tért napirendre afölött, hogy hamarosan egy gyilkos halálfalót fog kiszabadítani a börtönből, de nem volt mit tenni. Hermione érvei meggyőzőek voltak, s Harry úgy érezte, hallgatnia kell rá, ahogyan eddig is.

Malfoy előrébb mászott görnyedezve, amíg a csatorna kivilágosodott. Harry odamászott mellé és körülnézve elcsodálkozott rajta, milyen bonyolult a felépítése az erődnek. Ott, ahol a csatorna véget ért, egy rács zárta le a járatot – ahhoz hasonló, ami a tengerre kivezető végét is fedte. Előttük egy kővel fedett szabályos, kör alapú terem feküdt, melynek meglehetősen magasan volt a teteje – Harry úgy vélte, talán még Gróp is elfért volna benne („Talán épp óriások őrzésére építették ezt?” – gondolkozott). A teremben magasan állt a víz, a szintje épp Harryék csatornája alatt volt. De ennél is furcsább volt, hogy a víz felszíne fölött alig egy centiméterrel vastag, lelakatolt rács feküdt, lezárva a medencét. A rácsok viszonylag sűrűn voltak, Harry akár sétálgathatott volna rajtuk a vízbeesés veszélye nélkül.
A plafon egyben a fölöttük lévő börtön első szintje is volt, s egy része csak koszos rácsból állt, így Harryék láthatták a földszinti helyiséget. Ott tisztán kivehető volt néhány elvarázsolt páncélos katona lába és pajzsa, miközben mozdulatlanul strázsáltak. Ez a rácsos felület gyűrűként vette körbe a kerek plafon középső részét, mely első látásra egy fekvő, vastag, kétszárnyú vaskapunak tűnt, ami lezárta ezt az alsó termet.

Harry megpróbálta átlátni a helyszínt, de elsőre nem sikerült megértenie a bonyolult csatornarendszer okát. Arra gondolt, hogy ez a nyílt rendszer valamiféle közlekedést látott el, talán épp a dementorok közt – ugyanis ekkor vette csak észre, hogy az előttük álló csatornarácsot egy vaskos lakat tartja zárva. Malfoy Harry mellett szuszogott hangosan, ahogyan idegesen kémlelte a páncélkatonákat, de láthatóan egyelőre nem akart csinálni semmit.
- Hé! – suttogta Harry a fiúnak. – Mi a terved?
Malfoy ránézett.
- Vannak csatornafedelek néhány szélső szobában - válaszolta. - Perselus azt mondta, hogy az egyiken másszunk fel és akkor a földszintre jutunk.
Így is tettek. Az utolsó Hermione és Ron visszaaraszoltak a csatornában az elágazásig és Malfoy utasítására balra fordultak. Különböző szobák alatt haladtak el, némelyik a börtönszemélyzet zuhanyzója és mosdója volt, egy másik pedig a nagyobb és koszos konyha – itt három házimanó horkolt hangosan a fal mellett, Harry csak a talpukat látta, ami épp a csatornafedél fölé ért.

Hamar kiderült, hogy a börtön földszintje az őrszemélyzetnek adott otthont, illetve itt voltak a szükséges ellátásért felelő helyiségek. A harmadik szobánál másztak fel, ami Malfoy szerint tökéletesen üresen állt, mert csak néhány varázsitalos dobozzal teli raktár-féle volt, a börtön gyógyítójának szertára. Harry varázslattal ellebegtette a csatornafedelet, Malfoy pedig eltüntette a mágikus határvonalat, ami a nyílás peremébe volt karcolva.
Elsőnek Harry mászott fel, utána Malfoy, majd Hermione és végül Ron, de mire ők is feltornászták magukat, Harry már a résnyire nyitott ajtónál kukucskált.
A következő szoba valószínűleg a pici ebédlő volt, itt két férfi ült egy rozoga asztalnál és ráérősen kártyáztak és iszogattak. Az egyetlen fényforrás egy gyertya volt az asztal közepén, ettől eltekintve csak a résnyire nyitott ajtó mögül szűrődött be egy kis fény a földszinti fáklyáktól. Az őrök beszélgettek, Harry tisztán hallotta a szavakat:
- Milyen idősek is, Titus? – kérdezte az egyikük, egy piszkosszőke hajú, kurta varázsló, majd lecsapta a kezében tartott lapokat az asztalra és így szólt: - Sor!
- Affene… - dörmögte a Titusnak nevezett férfi, a szájából kilógó pipa miatt alig hallhatóan. – Mit is kérdezté?
- A dögök – ismételte a férfi. – Milyen öregek?
- Ősöregek – válaszolta sötéten a pipázó. – A főnök szerint lehetnek akár tízezer évesek is… Én mondom, Bron, félelmetes erejük van.
Bron a fejét hajtogatta és suttogva hüledezett magában: - Tízezer…?! Merlinre…
Közben Titus a lapokat kevergette és a páros új partiba kezdett.
- Annyit megettek má – dünnyögte, s kivette szájából a pipát -, hogy má rájuk ragadt valami. A többiek hallgattak rájuk, emlékszel?
- Azt én nem tudom, Titus, akkor még Londonban voltam a Szent Mungóban.
- Ja, télleg – motyogta a társa és újra bekapta a pipa szárát és jóleső érzéssel füstölni kezdett. Bron legurított egy pohárkával és a lapjait rendezgette.
Harry az iszogató börtönőröket nézve úgy gondolta, hogy könnyű szerrel elkábíthatná mindkettőt anélkül, hogy felhívnák magukra a figyelmet. Egyik kezében ott volt varázspálcája, s most benyúlt a halálfaló-talár alá, hogy elővegye a tartalék pálcát is. Malfoy nem mozdult, csak figyelte, hogy mit csinál, Harry pedig felkészült, hogy óvatosan belökje az ajtót.

Ekkor azonban kopogó léptek zajára lett figyelmes.
Egy szakállas, kövér varázsló nyitott be az ebédlő ajtaján, s igencsak haragosnak tűnt.
- Ti meg miről susmorogtok itt, he? – förmedt rájuk a férfi.
Titus és Bron a kártyalapok fölött pislogva néztek a varázslóra.
- Semmirő, főnök, mi csak…
- Ti csak – ti csak! – suttogta a főnök, aki Harry szerint a börtön parancsnoka lehetett, erre utalt a talárján virító címer. A fiatalabb Bronhoz fordult: – Odakint hallottam, hogy a dögökről kérdezősködsz. Meg ne halljam, hogy mégegyszer kinyitod a pofádat, értve?
Bron láthatóan nem tudott napirendre térni a férfi kirohanásán és sugdolózásán.
- Miért olyan nagy ügy ez, főnök?
- Azért, te hígagyú, mert nem akarom, hogy az a sehonnai, mitugrász kobold kotorék megtudja, mit rejtegetünk itt!
Most Titus tette le a kártyapaklit, de már nem a játék miatt. Ugyanúgy suttogva kérdezte:
- És mégis mér kő itt tartanunk őket? Mér a mi felelősségünk legyen?
A börtönparancsnok most kinézett az ajtón a ferrumokra, majd becsukta és halkan lepáncélozta. Ekkor közelebb trappolt a kártyázókhoz.
- Felsőbb parancsra, elhiheted! – mondta. – Az a Prewett, vagy ki, megmondta, hogy tartsuk őket lakat alatt, mert veszélyesek.
Harry ezt hallva meglepetten hátrafordult barátaihoz. Ron és Hermione is összenéztek, s a maszk ellenére is látni lehetett, hogy tágra nyílt a szemük.
- A Misztériumügyről érkezett a parancs, nem vitatkozhattam vele! – tette hozzá a parancsnok.
- És mit akarnak velük? – kérdezte Bron.
- Tudja a fene! Már egy hónapja nem kaptam semmi üzenetet a Misztériumügyről…
Harry lassan visszacsukta az ajtót, kizárva ezzel a három varázsló hangját.
- Most mit csinálsz? – nézett rá Malfoy. – Intézzük el őket, nem tart semeddig…
- Idefigyelj! – szólt Harry ingerülten. – Először a kígyót kell megölnünk, aztán kiszabadítjuk az apádat, ha már mindennel végeztünk. Az első Nagini! Nincs vita!
Malfoy hunyorogva nézett rá a maszk szemnyílásai mögül, mintha mérlegelné Harry szavait. Aztán végül csak bólintott egyet beleegyezése jeléül.
- El kell terelnünk a figyelmüket – szólt Harry.
- Bízd csak rám! – ajánlkozott Ron, s kapkodva feltűrte a talárja szárát. Benyúlt a kabátja zsebébe és keresgélni kezdett. – A fenébe… hol vagytok?

- Mit keresel? – kérdezte Hermione, mikor már azt látta, hogy Ron karja egészen a válláig eltűnt a picike kabátzsebben.
- He-he… - suttogta Ron. – Belevarrtam egy Feneketlen Zsákot a kabátom zsebébe. Ha jól emlékszem eltettem indulás előtt a… Á! Meg is vannak.
Azzal kitett maga elé a földre három apró, ezüstös szerkezetet. Első látásra picike trombitáknak tűntek, de jobban megnézve mindjárt feltűnt, hogy két pár apró lábbal büszkélkednek.
- Ezt figyeljétek! – suttogta izgatottan Ron és pálcájával egyenként rákoppintott a kis szerkezetek tetejére.
Erre azok megrázkódtak, mintha dideregnének, majd egymás után leugráltak a csatornába és, mint a kiskatonák, masírozni kezdtek.
- Csalizajgépek – suttogta Hermione, mikor ráismert a szerkezetekre, amiket Fred & George boltjában vásároltak. – Remek ötlet!
Harry visszalebegtette a helyére a csatornafödémet és fülelni kezdett.
- Mindjárt indulhatunk… - figyelt feszülten Ron.

Alig másfél percet kellet várniuk, hogy a csalik működésbe lépjenek. Jó hangos, néhol fülsüketítő, összefüggéstelen hangoskodás hallatszott a torony velük átellenes fala irányából. A csatornákon keresztül a csalik a ferrumok hátába kerültek, s most valóban, mindegyik páncélos felemelt karddal megindult a zajongás irányába. Fent ordítozás harsant:
- Mi a pokol ez?! – kiabálta egy rekedt férfihang.
- Már aludni se hagyják az embert! – kiabálták mások.
Harryék hallották, amint a három börtönőr elhagyja az ebédlőt, s most bátran beléptek a szobába. Az asztalon kártyák és üres üvegek feküdtek összevisszaságban, s a börtönrészlegbe vezető ajtó tárva nyitva állt. Harryék az ajtó mellé lapultak és csendben figyeltek.
- Hallgattasd el azt a micsodát, átkozott sárvérű!
Ezt egy bozontos rab ordibálta az ebédlőből kilépő börtönparancsnoknak. A férfi meghallotta a durva szavakat és odatrappolt a cellához. Dühösen visszamordult az ajtórésen lévő rácsokat markolászó varázslónak.
- Fogd be a pofád, mert nem kapsz egy falatot se egy hétig!
A fenyegetőzés hatott, a rab eltűnt a rácsok közül, visszaballagott a fekhelyéhez. A parancsnok Titusszal és Bronnal együtt bejárta az emeleteket, varázspálcával a kezükben sétálgattak és valószínűleg a rabokat ellenőrizték a zajongás okán. Közben ordítva parancsoltak a ferrumoknak, akik egy boltíves átjárón átcammogtak egy következő terembe, ahova Harryék nem láttak be.
- Keressétek már meg azt a nyavalyát, ami ezt az éktelen lármát csapja! – üvöltötte a főnök.
- Biztos csak egy riasztóbűbáj romlott el – vetette fel Titus.
Bron nagy komolyan bólogatott.
- Mihaszna ócskavasak… - morogta a parancsnok.
Miután a hármas követte a páncélokat egy fentebb lévő boltíves ajtón, Harryék elő merészkedtek.

A földszinten körbe a falakon fáklyák égtek, ezek szolgáltatták azt a kevéske fényt, ami mellett látni lehetett, de a börtön szintjein sehol nem volt világítás, a ferrumok sötétbe burkolózva álltak a cellák előtt. A torony teteje nem is látszott, csak néha világította meg egy-egy villámlás. Harry ilyenkor tudta csak igazán felfogni a börtön méretét. A fejük fölött még legalább harminc emeletnyi magasságban folytatódott a cellák egyhangú képe, ezekhez a körbe-körbe tartó lépcsők és rámpák vittek fel. Harry nem számított rá, hogy ilyen nagy lesz a börtön, ráadásul négyszer akkora, mint amilyennek most látja.
- Hová mentek? – kérdezte Ron suttogva, miközben a falnak lapulva elhaladtak a konyha mellett. Hallották, hogy a három házimanó még mindig hangosan horkol, nem törődve a szirénával és ordítozással.
- A másik szárnyba – jött a válasz Malfoy álarca mögül. – A börtön négy ilyen toronyból áll, ami egybeépült…
Tőle jobbra és balra a boltíves ajtók a szomszédos, B és D szárnyba vezethettek, ezeken távoztak a ferrumok és az őrök.
Harry, Ron, Hermione és Malfoy hangtalanul osontak rámpák takarásában a tőlük balra emelkedő lépcső felé. Feltűnés nélkül felsiettek rajta, közben görnyedve haladtak el az ajtók előtt, nehogy a kicsike réseken kikukucskáló rabok észrevegyék őket. Ettől nem kellett túlságosan félniük, mivel a legtöbbnek vasfödél zárta le a rést, hogy semmit se lássanak a börtönben zajló dolgokból, teljesen elszigetelve őket a külvilágtól, ráadásul a korom sötétben amúgy se vehették észre a csuklyás négyest.

A három őrvarázsló pálcájának fénye halványan látszódott az egyik átjáró mögül a D szárny irányából, de nem jelentett veszélyt Harryékre, hogy észreveszik őket. Egy emelettel feljebb ugyan három ferrum álldogált, de az első szinten senki nem volt, mert a csatornába mentek a Csalizajgépek után.
Harry és Malfoy követték a kis tábla utasítását, ami a falakon függött, s hamar rájöttek, hogy ez az A szárny, ahol most is vannak. Bekukucskáltak mindegyik ajtórésen és igyekeztek nem leleplezni magukat. Az első cellában egy magas, fekete hajú férfi volt, a második üres volt, a harmadikban egy nő, a negyedikben egy elkékült bőrű vámpír, az ötödikben egy bozontos, zöldes hajú banya, a hatodikban Harry meglepetésére Mundungus Fletcher üldögélt az ágyon, a rácsos ablakon át a vihart fürkészve, s végül megérkeztek a hetedik cellához. Itt azonban nem láttak senkit.

Malfoy félre lökte Harryt és pálcájával elvégezte a bonyolult nyitó bűbájt az ajtón. A lila láng semlegesítette a határvonalat a küszöbön, majd kattant a zár.
- Hová tűnt? – zúgott fel halkan Ron.
A cellában egy teremtett lélek se volt. Malfoy mozdulatlanul állt az ajtóban, s csak akkor mozdult, mikor Harry megragadta a karját.
- Rossz információkat kaptatok! – sziszegte a halálfejes maszknak. – Jól megkevertétek a dolgokat. Te meg Pipogyusz!
Malfoy összeszűkült szemmel nézett rá, már egyáltalán nem volt félelem a tekintetében.
- Harry, hagyd már – kérte Hermione. – Keressünk valakit, aki tudja…
- Ez az – szólt Ron. – Kérdezzünk ki egy őrt.
Harry elengedte Malfoyt és körülnézett. A ferrumok még mindig a másik szárnyban járőröztek a földszintiek meg még nem tértek vissza a csatornákból. Valószínűleg bejárják az egészet a csalizajgépek után, s ez eltarthat egy darabig.
- Merre menjünk? – várta a továbbiakat Harry.
- Öhm… - gondolkozott Hermione. – Talán a gyógyító tudja... az a Bron. Talán épp valami baja van és egy külön cellába vitték.
Malfoy meg se rezzent, rögtön elindult az egyik boltíves átjáró felé. Harry és két barátja rögvest követte, ugyanolyan halkan és feltűnés nélkül, mint eddig. A kopott tábla szerint a B szárnyba jutottak.

Harryék a falhoz lapulva közelítették meg a lépcsőt, amin lementek egy emeletet, hogy a lenti helyiségeket vizsgálják át. Miközben lefelé ment, felnézett a magasba és a két varázslót látta a huszadik emelet magasságában, akik égő pálcával a kezükben járőröztek a ferrumokkal együtt.
A B szárnyban a terem padlóját nem vaskapu, hanem tömör kő fedte, erre épült rá egy rozsdás, rácsos lift. A négyes kikerülte a felvonót, majd szemügyre vették a szintet. Nem kellett megnézniük a földszinten a három ajtó mögötti szobákat, mert az egyik nyitva volt és beszélgetés zaja szűrődött ki onnan. Harry és három társa közelebb lopakodott és benéztek az ajtón. A szoba egy sebtében berendezett műhely volt, egy nagy faasztallal középen, amin egy szétszedett páncél feküdt. Ennek javításán mesterkedett egy meztelen felsőtestű kobold. A Bron nevű varázsló, aki a gyógyító lehetett, meglehetősen gorombán beszélt vele.
- Nem láttál semmit? – kérdezte tőle.
A kobold a fejét rázta. Homlokára tolt szerelő-szemüvege visszacsúszott az arcára.
- De az éktelen lármát csak hallottad, nem? Vagy túl részeg voltál hozzá, kobold? – köpte a szavakat a férfi, s rögtön látszott, hogy cseppet sem kobold-párti.
- Urluk nem iszik – válaszolta határozott nyugalommal a kobold.
- Peersze…! – lehelte gúnyosan a varázsló.
- Bármi aggaszt, a ferrumok gondoskodnak róla – próbálta megnyugtatni a férfit, majd megtörölte izzadt homlokát és a csőkulccsal a kezében visszafordult a páncélhoz.
Bron halkan káromkodva, a fejét csóválta és megindult az ajtó felé, hogy faképnél hagyja a koboldot.

Harry ezt a pillanatot választotta a támadásra. Előugrott a fal mögül és rögtön egy hátráltató rontást küldött a börtönőrre, amitől az felugrott a magasba és hátrarepült a sarokba.
A kobold ijedtében elejtette a szerszámot, de mielőtt bármit tehetett volna, Hermione mozdulatlanná dermesztette, majd Ron elkábította.
Bron előkapta pálcáját, de nem volt alkalma használni. Malfoy egy igen erős lefegyverző bűbájt szórt rá, amitől megint a falnak vágódott.
- Ááá! Titus…!
- Silencio! – intett felé a pálcájával Hermione, s Bron nyomban elnémult.
A következő varázslat a vizsgáló asztalnak taszította, s ekkor nyugton maradt. Négy varázspálca szegeződött a torkának fenyegetően, Bron abbahagyta a néma tátogást.
Harry közelebb lépett hozzá és pálcáját le nem eresztve megragadta az őr ruháját, hogy hatásosabb legyen a fenyegetés.
- Sonorus… - suttogta. - Hol van Lucius Malfoy?
Az őrt azonban úgy tűnt, keményebb fából faragták, mert folyton szabadulni próbált a szorításból, végül leköpte Harry talárját.
- Azt kérdeztem, hol van? – ismételte Harry.
- Fordulj föl! Koszos halálfaló! – acsargott a fogoly.
Harry elengedte a grabancát és hátrébb lépett. A férfi valami megmagyarázhatatlan elszántságtól vezérelve rögtön fel akart pattanni, hogy rávesse magát, de Ron egy könnyed pálcaintéssel a székéhez szögezte a férfit. A varázslattól mozdulni se tudott, de tovább erőlködött.

Harry odafordult a hátul álló két „halálfalóhoz” és intett a magasabbiknak.
- Te jössz – szólt Malfoynak. – Szedd ki belőle egy Imperius átokkal. Értesz hozzá, ugye?
Amaz bólintott, máris a foglyukhoz lépett és a fejének szegezte nyersfa színű pálcáját.
- Imperio! – kiáltotta Malfoy, s a varázslat hatott.
Bron szemei jól láthatóan elhomályosultak, mintha köd borult volna rá, a következő pillanatban azonban újra kitisztult és arca erőlködő fintorba torzult.
- Hová vittétek Lucius Malfoyt? – kérdezte Draco, továbbra is a férfira szegezve pálcáját, amivel uralma alatt próbálta tartani az elméjét.
Harry bizonytalanul állt mellette és meglepődött rajta, milyen erős a torzonborz őr elméje. Kitartóan küzdött az Imperius átok ellen, de Malfoy sem hagyta magát.
- Gyerünk! Hol van? Válaszolj!
- Fe-fe… fent van… - nyögte a férfi, majd erősen beleharapott az ajkába, hogy így próbáljon ellenkezni.
Harry tisztelete egyre nőtt iránta, de nem volt más választásuk.
- Hol? – dörrent rá Malfoy.
- A-a ki… kihallgató… szobában – jött az akadozó válasz.
- Hol van a kihallgató szoba? – kérdezte Harry, de a férfi nem válaszolt.
Malfoy megismételte a kérdést úgy, hogy újból megerősítette a kényszerítő átkot, s ekkor Bron végre beszélt:
- Fent… a legfelső szinten…
Jött az újabb kérdés:
- Miért?
- Valami auror parancsára… öh… kifaggatják. Tegnap azt mondta… azt mondta beszélni fog… beszél a többiekről… A főnök megüzente… megüzente a minisztériumba… öh…
Malfoy elengedte a varázslót és egy pálcaintéssel megkötözte, majd megint elnémította, hogy ne kiabálhasson. Harry, Ron és Hermione összenéztek.
- Ő az – mondta Hermione remegő hangon. - Már itt van.
- Lehet, hogy elkéstünk? – vetette föl Ron.
- Még nem kell kétségbe esni – nyugtatta őket Harry, bár ő maga is ideges volt. Az, hogy felvitték a kihallgató szobába „valami auror” parancsára, az két dolgot jelentett: Nagini megelőzte őket, s legalább egy halálfalóval meg kell küzdeniük.
- Stupor! – szólt Malfoy és a varázsló eszméletét vesztette.
Megint Harry ment elöl, s a műhelyből kilépve a lépcső felé fordult, de Malfoy a liftet célozta meg.
- Mit csinálsz? – ragadta meg Harry a fiú karját.
- A lifthez megyünk…
- Elment az eszed! – csóválta a fejét Harry. – Ha az őrök visszajönnek, nyílt célpont leszünk nekik a liftbe zárva. A lépcsőkön megyünk.

Malfoy nem ellenkezett, Harryt követve és Ronnal és Hermionéval a nyomában futva, de óvatosan mászták meg a lépcsőfokokat, s hamarosan már a tizedik emelet magasságában jártak. Itt nem voltak ferrumok, láthatóan nem voltak annyian, hogy egyszerre minden épületszárnyban őrködhessenek, ezért egyikből a másikba meneteltek. Harrynek szúrt a tüdeje a sok lépcsőzéstől, ráadásul mindezt görnyedezve kellett megtennie, ami igen kényelmetlen volt – sokkal kényelmetlenebb, mint a csatornában mászni.
Út közben egyszer le kellett hasalniuk a lépcsőfokokra, mert a mélység túloldalán, egy emelettel alattuk haladt el a börtönparancsnok nyomában három páncélos katonával.
- Nem láttatok senkit? – kérdezte a ferrumoktól. – Akkor valóban csak egy riasztóbűbáj volt a ludas, Titusnak igaza volt… Titus!
A szárny Harryékkel átellenes oldalán a Titus nevű varázsló rohant be a C-szárny felé vezető boltíves átjáró irányából.
- Itt vannak! – kiabálta a férfi.
- Be ide, gyorsan! - Mondta Malfoy, s Harry még épp időben rántotta be az A-szárnyba visszavezető boltív árnyékába az oldalát markoló Hermionét.
Titus megállt a parancsnok előtt.
- Itt vannak, itt vannak…! Halál… halálfalók! – zihálta a férfi és úgy tűnt, teljesen megzavarodott. – Engedd ki őket! Engedd ki!
- Miről beszélsz? – nézett rá rémülten a felettese.
- El… elkábították Bront meg a koboldot. Csak ők lehetnek… Halálfalók.
- Nagy ég! – suttogta a parancsnok úgy, hogy Harry alig hallotta.

Harryék már két emelettel a varázslók fölött jártak, de a beálló csöndben tisztán hallották őket. A csalizajgépek elhallgattak.
- Mit tegyünk? – hallatszott egy mély hang az egyik ferrum páncélja mögül. A börtönparancsnok elküldte őket a Harryék alatti átjárón a D-szárnyba, majd a beosztottjához fordult.
- Keresd meg őket, hívd a többi páncélt! Biztos a többieket akarják kiszabadítani.
- Jól hallom, megjöttek a társaim? – zengte az egyik rab hangja az ajtó mögül, majd kis nevetés hallatszott. – Akkor azt hiszem, búcsút veszünk egymástól, Titus barátom.
- Majd adok én neked búcsút, féreg! – morogta a parancsnok. – Jöjjenek csak, én…
Hangját elnyomta egy fémes döngés.
BAMM! – hallatszott Harryék mögül, az A szárny felől, s ezt nyomban újabb döngés követte. Bamm-bamm-bamm…
Az elvarázsolt páncélok észrevették a négy halálfaló-ruhás egyént és kivont karddal megindultak feléjük.
- Hogy az a…! – morgolódott Harry és Ron.
Hermione és Malfoy is pálcát szegeztek a ferrumokra, de Harry rájuk szólt:
- Nem! A terv dugába dőlt. Menjetek, keressétek meg az apádat és öljétek meg a kígyót! Mi feltartjuk őket.
- De Harry… - szólt Hermione, de barátja már nem figyelt rá.
Harry Ronnal együtt átlépett az A szárnyba vezető boltíves átjárón és megcélozták az elvarázsolt páncélokat. Többen voltak, mint Harry sejtette, minden emeletről ideözönlöttek a páncélos katonák. Nem maradhattak itt sokáig, mert nagy túlerőben volt az azkabani őrség. A szintjükön közeledő két ferrumot Ron gyorsan tántorgó tökfejekké változtatta, a másik kettő pedig Harry varázslatától esett darabokra, mely egy megidézett acélgömb formájában csapódott nekik, mint valami ágyúgolyó.
- Ejha! – rikkantotta Ron elismerően, aki a félelmetes helyzet ellenére nem tűnt ijedtnek, s Harry ezért gondolatban megveregette a hátát.

Hátranézett az átjáró irányába, s még látta, hogy Hermione és Malfoy futva elindulnak a lépcsőn felfelé, épp mielőtt a börtönparancsnok egy zöld átka felperzselte volna azt a helyet, ahol eddig álltak. Ennek a fele se tréfa – gondolta Harry, s látva varázslata eredményét gyorsan megidézett három hasonló acélgömböt és megparancsolta nekik, hogy lökjék le a ferrumokat a mélybe. Minél gyorsabban be szerette volna fejezni ezt a csetepatét.
Két emelettel alattuk Titus tovább pánikolt:
- Mindannyiunkat megölnek! – nyögte a férfi. – Mind meg fogunk halni!
- Ez az! Adjatok a rohadt sárvérűeknek! – kiabálta egy férfi a cellája kukucskálójából, mire válaszul a parancsnok egy átkot szórt rá a résen keresztül. A rab hangosan jajgatni kezdett.
- Maradj csöndben! – dörrent rá a parancsnok szigorúan és most a magasba küldött egy halálos átkot, Harry szerint arra, ahol két társa tartózkodhatott.
Megfogta Ron talárját és visszahúzta a B szárnyba. Mögöttük felhangzott a ferrumok darabjainak fémes kongása, ahogy az acélgömbök megkezdték pusztító munkájukat.
- Hívd a liftet! – szólt neki Harry, s Ron nyomban úgy is tett.
Kihajolt a korlát fölött és pálcájából kék szikrákat szórt a felvonóra. Az hangosan megnyikordult és csikorogva elindult.
- Ááá! – üvöltött rájuk haragosan a börtönparancsnok, s egy piros fénysugarat bocsátott Ronra. Harry gyorsan félrerántotta a fiút. A vörös fény vakítónak tűnt a sötétségben, akárcsak a zöld fénysugár.
Harry felnézett a magasba – Hermione és Malfoy fölöttük négy emelettel szaladt felfelé a lépcsőkön, Hermione kissé lemaradva. Figyelmét megint a két varázsló vonta magára, mikor újabb átkot küldtek rájuk a mélység túloldaláról. Válaszul Ronnal együtt egy-egy kábító átkot szórtak rájuk, azonban a C szárnyba vezető átjáró jó fedezéket nyújtott ellenfeleiknek.
A lift egyre közelebb jött, s a börtönparancsnok mellett idegesen járkáló Titus feladta főnöke győzködését, és kezébe vette az irányítást
- Hová mész, te eszement? – förmedt rá a főnöke.
Titus kiszaladt a fedezékből és Ron átka elől félreugorva átszaladt a túloldalra, a Harryék alatt lévő átjáróhoz, az A szárnyba.
- Mögénk akar kerülni – ismerte fel Harry a veszélyt. – Ron, menj utána!
Ron visszament az A szárnyba, hogy felülről megpróbálja elkábítani a Titus nevű varázslót, ekkor azonban egy varázsige hallatszott:
- Alohomora!

Pár másodpercig semmi sem történt, aztán a lift nyikorgásánál sokkal hangosabb, fémes súrlódás hallatszott.
- Harry, ezt nézd meg! – kiáltotta neki Ron, barátja pedig nyomban odaszaladt, még épp időben, mert a börtönparancsnok újabb átka a korlátba csapódott, kiszakítva azt a helyéről.
- Ezt nézd meg! – ismételte Ron a mélybe mutatva.
- Alohomora! – kiáltotta újra Titus, pálcáját az alattuk fekvő vaskapura szegezve.
A varázslattól a kapu életre kelt és hangos, csikorgó hangot hallatva kinyílt, feltárva a medencét.
- Mondom, hogy ne csináld, te eszement idióta! – fröcsögte az igazgató és látva, hogy Harry is elment a helyéről, követte beosztottját.
Titus nem hagyta annyiban.
- Én nem fogok halálfalókkal hadakozni! – kiabálta. – Én nem fogok a Sötét Jegy alatt megdögleni! Eressz!
Azzal kitépte magát a parancsnok markából és rohanvást megindult lefelé. Harry azonban már nem őt figyelte. A korlát fölött kihajolva a megnyílt mélységet látta, ahol a rácsok is kinyíltak, szabaddá téve a medencét, amit a csatornából láttak.
Titus üvöltözve rohant lefelé:
- Gyertek, gyertek már! Segítsetek, mocskos dögök! – kiabálta a medence felé, s Harry felkészült a legrosszabbra. Fogalma sem volt, miféle szörnyetegek rejtőzhetnek a medencében, de pár pillanat múlva megkapta a választ.

A vízből lassan, nagyon lassan három csuklyás fej emelkedett ki, s felnéztek a magasba. A fejek után pedig jöttek a testek, melyeket szintén fekete lepel borított. Mikor teljesen kiemelkedtek a vízből és kilebegtek a földszinti rácsozatra, ahová visszatértek az elvarázsolt páncélkatonák is, a három dementor hörögve beszívta a levegőt maga körül.
A páncélok pedig megrázkódtak és szét estek, mintha marionett bábuk lennének, melyeknek egyszerre vágták el az összes zsinórját. Harry nem esett kétségbe, meglendítette pálcáját, s a következő pillanatban hangos csattanás kíséretében megjelent egy fénylő oroszlán. Az állat büszke fejtartással megállt megidézője előtt, Harry pedig a lépcső felé küldte.
- Menj, zavard el őket! – szólt, s az oroszlán azonnal engedelmeskedett.
A patrónus vakító fénye végre rendesen megvilágította Harry előtt a börtön belső terét, s látta, hogy a felvonó már meg is érkezett az ő szintjükre. Ron pontosan ide hívta, s most ugyanolyan fülsüketítő csikorgással megállt, mint mikor elindult.
- Gyere, menjünk!
- Nem azt mondtad, hogy a liftben nyílt célpont leszünk? – kérdezte Ron, de azért engedelmeskedett.
- Nem a liftben megyünk, hanem a tetején… - szólt Harry és meglendítette a pálcáját. Az nagyot durrant, mint az imént a patrónus idézésnél, s most nagy varjú csapat röppent ki a végéből. Ezzel egy időben két aranygömböt is varázsolt, amik lassan keringeni kezdtek körülöttük, mint bolygók a nap körül.

- Átkozott halálfalók! – bömbölte a parancsnok és pálcájával vaktában hadonászott, miközben a varjak keringtek körülötte, eltakarva Harryt és Ront a szeme elől.
Felmásztak a lift tetejére a rácsba kapaszkodva, aztán Ron lazán intett egyet a pálcájával, mire a felvonó karja elfordult és emelkedni kezdtek.
- Stupor! – ordibálta a parancsnok elszántan, láthatóan nem érdekelte, hogy beosztottjai nélkül vajmi kevés esélye van. A vörös fénynyaláb a lift aljába csapódott, amitől leszakadt a padlózata és vészesen megremegett.
- Gyorsabban, ez túl lassú – látta át Harry a helyzetet és varázslattal próbált rásegíteni a liftre. Ahogy egymás után hagyták el az emeleteket és a kardjukat lengető ferrumokat, a felvonó nyikorgását és súrlódását lassan egy éledő, egyre erősebb zaj kezdte elnyomni: rémült kiabálás, jajveszékelés, hátborzongató visítozás.
Harry összehúzta magán a talárt, mert a hideg egyre áthatóbb lett, a keze majd’ hozzá fagyott a vaskerethez, amit markolt, s lassan jött rá, mi is az oka.

A fény kihunyt alattuk, ismét teljes sötétségbe borult az Azkaban, még a földszinti fáklyák is kialudtak. Két pislákoló csillagot lehetett látni tíz-húsz emelettel Harryék alatt, mikor a felvonó megérkezett a legfelső szintre. Az a két csillagocska a Titus nevű varázsló és a börtönparancsnok égő pálcája volt.
- Hermione, hol vagy? – suttogta Ron, ösztönösen lehalkítva a hangját.
Pár pillanatig semmi, aztán újabb suttogás ütötte meg Harry fülét.
- Itt vagyok, ne zajongjatok – szólt a lány.
Harry és Ron lekászálódtak a felvonó tetejéről, ami hangos nyikorgásokkal járt és a mélységből hallatszó sikolyokkal együtt félelmetes hatása volt. A hideggel együtt borzolta a négyes idegeit, s Harry karja libabőrös lett.
- Malfoy? – kérdezett bele a sötétbe.
- Én is itt vagyok – szólt a fiú. - Fel kell mennünk…
- Azt hittem, már fent vagyunk – dünnyögte Ron. – És miért suttogunk? Lent sikítoznak a dementoroktól…

Hermione lepisszegte, de Harry is nyugtalan volt. Egyrészt a sötétségtől, hogy semmit se látott két méternél távolabb, másrészt a tény, hogy a dementorok még mindig itt vannak, mintha a patrónus nem használt volna semmit.
- Lucius… merre vagy?
A hang ugyanolyan hatással volt Harryre, mint a dementorok hidege – borsódzott tőle a háta.
- Hallottátok?
- Mit? – kérdezett vissza Malfoy.
- Sziszegés – szólt Hermione. – Ugye, Harry?
Harry tovább fülelt, de nem hallotta újból Nagini hangját.
- Igen – válaszolt nagy sokára a lánynak. – Fentről jön.
Ezzel megerősítette Malfoy véleményét, s barátaival együtt a bal kéz felé tátongó sötétség felé indult, ahol hamarosan kiderült, hogy egy lépcső nyílik felfelé.
- Erre vannak a kihallgató szobák – mondta Malfoy. – Perselus elmagyarázta nekem… Afölött pedig egy zsupszkulcs indító hely. Arra kell majd elmennünk – tette hozzá.
- Helyes – jegyezte meg Ron. – Semmi kedvem visszamenni a dementorok felé. Egyre hidegebb van, érzitek?

Harry érezte. Szabad kezével a másik karját dörzsölgette, hogy ne fagyjon össze és látta, hogy Hermione is reszket a hidegtől, fogai kocogása is hallatszott. Lenézett a korlát fölött a mélységbe és látta, hogy a korábban pislákoló pálcák fénye is kialudt már, a sikoltozás viszont egyre erősödött.
- Potter! Indulnunk kell! – Malfoy hangja idegesen, türelmetlenül csengett és Harry nem hibáztatta ezért.
- Ez miattunk van… - motyogta elszoruló torokkal. – Miattunk engedték ki őket. És most mindenkit…
- Potter! – ragadta meg a talárját Malfoy. – Nem tudom, mit törődsz velük, amikor szerinted úgyis mind ezt érdemelnénk! De nem fogom a te ostoba lelkiismereted miatt elveszteni az apámat! Indulás!
Harry kénytelen volt egyetérteni vele, de ez cseppet sem javított a hangulatán. A sikolyok máris kísérteni kezdték, mert tudta, hogy most minden ember a börtönben a legborzalmasabb emlékeit éli át újra meg újra…

Malfoy már faképnél hagyta őket és felment a sötét lépcsőkön.
A hideg lassan feljebb kúszott a falakon, mint valami szörnyeteg. A himbálózó, törött felvonó rácsai deresen csillogtak a sötétben, s ez végre mozdulásra bírta Harryt. Ám mikor elszakította tekintetét a mélység felől és Malfoy után indult volna felfelé a lépcsőkön, meglátott valamit.
Először nem fogta fel mi áll tőle alig három méterre, mert csak a feketeség lett még feketébb azon a helyen, de a szívébe markoló félelem azonnal megadta a választ.
- A fenébe…! Expecto Patronum! – kiáltotta pálcáját a dementorra szegezve, s azonnal megjelent az oroszlán alakú patrónus.

A hórihorgas, fekete csuklyás alak hátrébb suhant a fényes lény elől, mely annyira elvakította Harryt, Ront és Hermionét, hogy egy pillanatig semmit se láttak. Mikor kitisztult a kép, Harry látta, hogy az oroszlán vicsorog és karmaival a dementor felé kap, s a dermesztő hideg egy kicsit valóban visszavonult. A dementor hátrálni kényszerült, hangtalanul suhant, majd hátravetette csuklyás fejét és túlvilági hangon felvisított.
- Au…! – nyögte Hermione és Ron, s Harrynek is a fülére kellett szorítania a kezét az éles hangtól.
A visításra kettő másik válaszolt a lépcsők irányából – a másik két dementor társa segítségére sietett, aki a magasba emelkedett a patrónus ereje elől. A fénynél Harryék tisztán látták, ahogy a két dementor hörögve beszívja a levegőt maguk körül, ez azonban a patrónusra semmilyen hatással nem volt – valami másra azonban igen.

A falak és a korlát annyira megfagyott körülöttük, hogy szinte égette Harry kezét. Gyorsan eltépte, mielőtt végleg hozzá fagyott volna, de ekkor olyasmi történt, amit még sosem tapasztalt. A fagyott falak, a padló és a korlát megrepedezett és szilánkok töredeztek le róla. Az épület rohamosan porladni kezdett körülöttük, a három dementor pedig borzalmas hörgéssel és éhes visítással szívta be a derűt körülöttük. A mélyből megint felharsant a kétségbeesett sikítozás, s az egész a nyikorgással, a recsegéssel, a hörgéssel együtt egy halálos koncertet zengett Azkabanban. A falak remegtek és megtöredeztek, mintha a világ omlana le a három jó barát körül, akik most egymásba kapaszkodva nézték az eseményeket.
- Uramisten… - kapkodta a levegőt Hermione a rémülettől, pedig a dementorok ereje nem érhette el, a patrónus még mindig kitartott és fényesen ragyogott.

Harry nem tudta, mit tehetne, ezért megpróbálkozott ugyanazzal, amivel a dementorok is: pálcájával suhintott az egyik korlát darabja felé, mire az szikrát szórva, recsegve kiszakadt a helyéről és az egyik sötét teremtmény felé repült.
A dementor gyorsan reagált, csak a fejét fordította oldalt, s a repülő korlátdarab egyetlen pillanat alatt irányt változtatott és az oroszlán-patrónus anyagtalan valóján átsuhanva a hármasnak vágódott.
- Ááá! – kiáltotta fájdalmasan Hermione és két barátjával együtt elesett.
Súlyos árat fizettek a meggondolatlanságukért: ahol a földre estek, az elporladt, meggyengült padló beszakadt, feltárva a harmincemeletnyi mélységet. Ron a lépcsőre esett és sikerült elkapnia Hermione karját, de Harry már nem volt ilyen szerencsés. A korlát nem tartotta meg, hanem jeges porrá hullott, mikor nekiütközött. Csak jó reflexeinek köszönhette, hogy az utolsó pillanatban megragadta a felvonó rácsát, s most a mélység fölött lógott, tőle alig pár méterre három ősöreg dementorral, akik még mindig hörögve lélegezték be a világot. A patrónus időközben végzetesen gyengülni kezdett, ahogy a varázslat szűnni kezdett, s Harry a rácson lógva nem értette, hogyan lehetséges a három dementor hihetetlen kitartása.
- Harry, kapaszkodj! – kiabálta Hermione és Ronnal együtt megsuhintották pálcájukat. – Expecto Patronum!

Egy fénylő vidra és egy kiskutya csatlakozott az oroszlán mellé, de a dementorok, mintha észre sem vették volna. Továbbra is tartották a jó tíz méter távolságot tőlük és a mélység túloldalán végezték borzalmas varázslatukat.
Az egyikük, akit Harry megpróbált ledönteni a korlát darabbal, most lassan felemelte a fejét és láthatatlan szemeit a liftre függesztette. Amerre tekintetének ereje esett, ott azonnal porrá fagyott minden és törni kezdett, Harry súlyát pedig nem bírta el a meggyengült felvonó függesztése.
- Ron! – sikította Hermione, de a fiú már figyelt.
Mielőtt Harry a mélybe zuhant volna, elég durva erejű bűbájt bocsátott rá, amitől Harry egy hirtelen rántást érzett a derekánál és a szilárd talajra esett a lépcső előtt, talárja azonban hangos reccsenést hallatott – elszakadt a zsebe. Mikor kezével odakapott, azt is tudta, hogy valami kiesett belőle.
- Invito… – nyögte erőtlenül, miközben Ron talpra állította. Hermione közben tehetetlenül szemlélte, hogy a másik két patrónus is elgyengült, az oroszlán pedig teljesen elenyészett.
- Menjetek fel az emeletre – szólt nekik Harry. – Malfoy már biztosan…
- Harry!
- Én is mindjárt… - Harry meg se hallotta Ron szavait, csak pálcáját előre szegezve új patrónust varázsolt.

S ezzel együtt egy másik fény is villant, közvetlenül az oroszlán mellett. Egy hosszúkás testű patrónus alakja bontakozott ki mellette. Az állat kitekeredett teste hosszú gyűrűiből és háromszögletű fejét a dementorokra szegezte az oroszlánnal együtt.
Harry kicsit leeresztette pálcáját és elképedve nézte, hogy a csuklyáját kitáró hatalmas kobra és a nem kevésbé fenyegető oroszlán együttes fénye végre visszaszorítja a sötétséget és a hideget. A dementorok visítottak és abbahagyták a hörgést. A túlerőt látva abbahagyták a falak bomlasztását, melyek már úgy néztek ki, mint egy több tíz éve elhagyatott épület romja és pár helyen beomlottak, feltárva egy-egy cellát. Az egyikben egy didergő, megtébolyodott rab gubbasztott a sarokban, térdét átölelve, előre-hátra dülöngélve. A három ősöreg lény távozott, vissza a hideg mélységbe, hogy tovább szipolyozzák a többi fogoly elméjét, Harry pedig fellélegzett.
- Köszi, Malfoy… - sóhajtott egy nagyot és megfordult.

A lépcső első, második fokán Ron és Hermione álltak, s az előttük álló fekete taláros embert nézték. Az azonban nem Draco Malfoy volt. Csuklyája alól egy ismerős arc nézett le Harryre. Egy olyan ismerős arc, ami minden nap visszatekintett rá a tükörből.
Önmagával nézett farkasszemet.
Harry az első meghökkenésen túltéve magát, lassan azt is felfedezte, hogy alteregója nem visel szemüveget és idősebbnek is látszik a félhomályban. Zöld szemei ugyanúgy csillogtak, de volt bennük valami megmagyarázhatatlan fény, ami fenyegető erővel érte a három jó barátot és ez késztethette rá Ront és Hermionét, hogy pálcát szegezzenek az ismeretlenre.
- Végre ismét találkoztunk – szólt Harry alteregója egy ugyancsak ismerős, magas hangon, mely olyan hideg volt, mint a falak körülöttük. – Régen láttuk egymást, Harry Potter…

Az oroszlán és a kobra semmivé foszlott és a sötétség rájuk borult, mint egy sűrű selyem lepel.
- H-Harry… ki ez az alak? – kérdezte Ron dadogva, pálcáját továbbra is szilárdan tartva.
Hermione pálcája hegyén fény gyúlt.
Harry behunyta a szemét és nagyot sóhajtott.
- Ő az, Ron… - válaszolta csendesen. – Ő Voldemort.
A döbbenet néma másodperceiben egy másik varázsló hangja szólt, akiről szinte meg is feledkeztek a bénító rémület miatt.
- Elhoztam őket, nagyúr – jelentette be büszkén Draco Malfoy és levette álarcát.
Hasonló történetek
3128
Papjait a leghűségesebb követői közül választotta ki. Természetfeletti képességekkel ruházta fel őket, inkább mágusoknak lehetett őket nevezni, mint papoknak. Hívei két rendet alakítottak ki a tiszteletére. Az egyik a rend volt a Haron Rendje, aki a természet felett kapott korlátlan hatalmat...
3655
Vajon ki ez az ember? Taktikai zseni, hős fegyverforgató, intrikus, a természet ismerője egyetlen személyben?
Azyert mindig körbelengte valamiféle titkot sejtető misztikum, ami még érdekesebbé tette az egyébként is jóképű fickót. Ráadásul a vándor rengeteg nyelven beszélt, olvasott, még az ó-jezykivel is elboldogult, ami köztudottan a nyelvtudósok átka. Egy közrangú ember nem lehet ilyen járatos egyszerre a művészetekben, nyelvekben, számtanban, orvoslásban, harcban, stratégiában...
Hozzászólások
További hozzászólások »
Kukac911 ·
jöhet a folytatás:) picit rövid lett.

Phoen!X ·
rohadt jó lett eza fejezet teccik:) már várom a következőket:P

AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A tortenetek csapata új társkereső oldalt indított. Ismerkedés meleg férfiaknak: WWW.BOYSXX.SITE Ismerkedés heteroszexuálisoknak: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: