Színfalak mögött

Óvatosan húztam félre a nehéz bíbor függönyt, s kíváncsian kutattam ismerős arcok után a morajló tömegben. Találtam, nem is egyet. Barátok, osztálytársak, tanárok, még a szüleim és testvéreim is eljöttek, hogy megnézzenek minket. Gyomrom mindjobban összeszorult, jeges ujjaimmal görcsösen markoltam a durva anyagot.
Puha kezek siklottak csípőmre, s forró lehelet perzselte arcom.
- Gyönyörű vagy – suttogta fülembe lágyan Kedvesem dallamos hangja. Elengedtem a függönyt, megfordultam s kétségbeesett tekintetem a vidáman csillogó szempárra emeltem. Lámpalázam látva felnevetett, derűs magabiztossága enyhített kicsit lelkem szorongásán.
- Észbontó vagy, a hangod csodaszép, mindenkinek tetszeni fogsz – bátorított mosolyogva. A folyosóról, a készülődő színészek nyüzsgő bolyából valaki Kedvesem nevét kiáltotta. Hátrapillantott, majd egy apró sóhaj kíséretében visszafordult hozzám. – Szeretlek – duruzsolta halkan, s egy puha puszit lehelt forró ajkaimra, és elsietett. Még mielőtt eltűnt volna a fordulóban jókedvűen hátrapillantott a válla fölött s egy bátorító kacsintást küldött felém. Elmosolyodtam, Kedvesem vidámsága mindig ragadós.

Megfordultam és újra kikukkantottam óvatosan. Az emberek folyama nem akart elapadni. Iskolaszínpadon eddig nem látott méretű közönség előtt játszottunk, sajnos a tanulók között kevés színműkedvelő akadt. De a mostani darab más volt. Musicalre mostanáig senki nem mert vállalkozni, és lám, az érdeklődés minden várakozást felülmúlt. A vörös anyagot szorító kezem csuklóját magam felé fordítva órámra pillantottam. Mindjárt kezdünk! Szívem újra a torkomban kalapált.
Gyorsan visszaengedtem a vörös függönyt és szövegkönyvem után nyúltam. Fellapoztam a második felvonásnál, majd hirtelen be is csaptam. ~Nem, ez csak még jobban összezavar~ gondoltam, és inkább emlékezetből kezdtem ismételni magamban fel-alá járkálva idegesen.

A díszleteken már az utolsó simításokat végezték, a kezdő színészek is elfoglalták helyüket.
A bíbor függöny megmozdult mellettem, és lassan felfedte az induló képet. A tökéletes csöndbe hasított bele a zene első sóhaja.
Kedvesem a színpad túlsó felén, a függöny takarásában várakozott beugrójára. Mikroportját igazította, közben erősen figyelt a darabra, de izgalom, idegesség vagy lámpaláz nyomát még mindig nem lehetett látni rajta. Igazából annyira nem meglepő, hiszen már nem először kapott központi szerepet s játszott nagyközönség előtt. Velem ellentétben. Általában apróbb szerepeket osztottak rám, de most szükség volt a hangomra az egyik főszerepnél. Kedvesem kedvesét játszottam a darabban. Elmosolyodtam magamban, testhezálló szerep, nem is engedtem volna át másnak.
A zene ritmusa megváltozott, kissé felgyorsult, s Kedvesem belépett a reflektorok kereszttüzébe. Mély hangja dagadt az életkedvtől, egyszerű volt, ugyanakkor dallamos. Fejem oldalra hajtva csodáltam örömteli vonásait, ahogy hajának barna hullámain megcsillan a fények játéka. Magabiztosságával uralta a színpadot. Akaratlanul is büszkeség kúszott melleimbe, hogy hozzám s én hozzá tartozónak mondhattam magam.
A függöny újra leereszkedett óvón takarva a színpadon rohanó díszcserét. Gyorsan elfoglaltam helyem, megigazítottam ruhám, s beletúrtam a hajamba reszkető kezeimmel. Mikroportommal babrálva ijedt tekintetemmel Kedvesem kerestem. Szükségem volt még egy utolsó bátorításra tőle. Meg is találtam, de épp az egyik díszletet igazította kapkodón és nem vett észre. Elzsibbadt tagokkal, reszketve fordultam vissza.
A bíbor anyag kegyetlenül megrezdült és elvakítottak a fények.

Egy fiatal kisfiú az egyik közeli óvodából kezdte a felvonásunk. Rajta sem látszott a lámpaláz jele. Csilingelő kacagása némileg oldott szorongásomon s már határozottabban szólaltam meg. Pár mondat után Kedvesem jelent meg a színen. Vidáman a nyakába ugrottam és ő nevetve kapott fel a földről. Bár szerepem szerint hajtottam végre a sokszor begyakorolt mozdulatot, szívem szerint is védelmező karjaiba vetettem volna magam. A próbák alatt csókot is kaptam tőle ennél a résznél, mintegy jutalmul a helyes mutatványért, de itt sajnos nélkülöznöm kellett, mivel nincs a darabban. Már ajkainak érintésének emléke s arcomat simogató göndör fürtjei, hajának illata, bőrének simogatása erőt öntött belém. Az énekembe immár remegés nélkül magabiztosan kezdtem.

Ujjaim Kedvesem kezébe csúsztattam, s meghajlásunk ujjongó tapsvihar koronázta.
A vörös anyag leereszkedett, és nem bírva tovább türtőztetni magam fojtott sikollyal Kedvesem nyakába ugrottam s csak pörögtünk és pörögtünk, mintha repülnénk.
- Elképesztő voltál! – nevetett örömmel vegyes csodálattal.
- Nagyon szeretlek! – suttogtam az elfojtott érzelmektől, bár legszívesebben világgá kiáltottam volna. S szomjazó ajkunk végre szenvedélyes csókban forrt össze, kellemes bevezetőként szolgálva az elkövetkező kellemes estének.