Rövid párbeszéd egy nyári éjjelen

Csak ültem ott a folyó parton, a rakparton a szőke Tisza lomhán folyt tovább és árját messzire vitte, ahogyan a műanyag palackokat, meg valahonnan távolról az üres bádogdobozokat. A cigaretta parazsa még egyszer fellobbant, hogy aztán kihunyva ő is az ár rabjává válva tovább hömpölyöghessen.
- Le kéne szoknod róla. Tudod, hogy nincs rá szükséged. Eddig nem is volt. Nem kellett volna újra kezdened - mondta Ő szinte megfedve
- Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! Semmi közöd hozzá! Különben is, kértem, hogy hagyj békén, hogy menj el!- mondtam én, hangom éreztem zordabb a kelleténél
- Miért akarsz elzavarni? Nem veszed észre, hogy ezzel csak fájdalmat okozol nekem?- kérdezte Ő csendesen, és éreztem, maradni akar. Fene tudja, miért.
- Én okozok neked fájdalmat? - kérdeztem csodálkozva - Hiszen Te okozol nekem folyamatosan kínszenvedést azzal, hogy vagy, hogy érzel, hogy folyton akkor jössz, amikor nem kellene! Most úgy érzem, végleg száműznöm kell Téged az életemből, mert csak bajt hozol rám.
- Ha elmegyek, jól tudod hiányozni fogok! És azt is tudod, hogy nélkülem nem tudsz majd élni. - mondta Ő és hangja beletörődő volt, mint aki tudja nem fogok változtatni a döntésemen. Sosem szoktam.
- Hiányozni fogsz? Talán, de nem akarok több fájdalmat! Elég volt. - mondtam, majd intettem a kezemmel- Menj, menj, kérlek és soha többé ne gyere vissza!
- Jól van, ahogy szeretnéd! De ha kellenék tudod, hogy hol találsz meg. Én mindig is a tiéd voltam és az is maradok!- ezek voltak az utolsó szavai, aztán elhallgatott. Én pedig már nyúltam a következő szálért. Láng lobbant a szélben aztán egy sercegő parázs, végül csend.

Ezen az éjszakán Ő, a Lelkem, távozott a testemből. Számomra meghalt.