Harry Potter és a varázslók háborúja 35.

35. fejezet
A Herceg és a Nagyúr

- Remekül csináltad, Draco – szólt Voldemort, jól mulatva a dermedt hármason.
Harry nehezen tudta elhinni, hogy ez megtörténhetett. Draco Malfoy egyszerűen csapdába csalta őket. És most vele szemben Voldemort nagyúr áll, mögötte a hideg mélység tátong, s mindkettő a halált ígéri.
Nem tudott megmozdulni. Csontjai ugyanúgy lebénultak, mint mikor legutóbb, a minisztérium átriumában álltak szemtől szemben. Pálcát tartó keze ernyedten csüngött az oldalánál, s Hermione és Ron keze is lassan, fokozatosan lehanyatlott, ahogy kifutott az erő a karjukból.
- Ejnye, ejnye… - szólt Voldemort. – Ronald Weasley és Hermione Granger. Több lélekjelenlétet várnék tőletek. Ahogy rátok nézek, azt hinném, visszajöttek a dementorok…
Ekkor Malfoy megköszörülte a torkát és tett pár bátortalan lépést a lépcsőn lefelé, egészen közel hajolva Voldemorthoz.
- Nagyúr… - szólt halkan, félve, hogy talán hangjával felbosszantja mesterét. – Az apám… az apám ugye nem volt… lent, mikor az történt? Ugye?
Voldemort most ránézett a fiúra Harry zöld szemeivel.
- Fent van a toronyban – mondta egykedvűen.

Malfoy sután hajlongott és hátrálva felsietett a lépcsőkön, mint valami gyerek, akinek már nagyon hiányzott az apja, s bármit megtenne, hogy újra láthassa.
Voldemort most bestiális mosolyra húzta száját, Harrynek döbbenetes volt látnia, hogy saját arcvonásai ilyenné is tudnak válni. Ijesztő volt köztük a hasonlóság, s bár Voldemort új külseje, akár James Potteré is lehetett volna - hiszen Harry az apjának szakasztott mása volt – mégsem lehetett felfedezni egy morzsányit sem James-ből. Harry saját szempárjának ikertestvérében olyan tűz égett, amit sosem láthatott a tükörben. Önmaga sötét árnyoldala állt szemben vele.

Voldemort pálcája felemelkedett és egyszerű mozdulattal intett vele – de ez az egyszerű mozdulat is elég volt hozzá, hogy Ron összerezzenjen, mintha megcsípték volna, Hermione pedig ijedten sikoltson. Azonban egyiküket sem bántotta varázslat. Voldemort intésére lekerült róluk a maszk, s Harry orrán újra ott volt kerek szemüvege.
- Így már jobb. Gyertek ti is – szólt a varázsló, nem parancsoló, hanem hátborzongatóan halk hangon.
Tudván, hogy a három fiatal semmit se tehet ellene és visszafordulni sem tudnak a mögöttük tátongó jeges mélység miatt, elindult felfelé a lépcsőn Malfoy nyomában. Hermione sírni kezdett és a fal mellett a földig csúszott, remegő lábai megadták magukat.
- Uramisten… - motyogta és a kezébe temette arcát. – Uramisten… végünk van… mind meghalunk…

Ron arca fehér volt, mint a fal és zihált, mint aki kilométereket futott, homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek, de nem szólt semmit. Harry pedig a lépcsőt bámulta, azt a helyet, ahol az előbb Voldemort állt. Ő nem mutatott félelmet vagy rettegést, szilárdan állt a lábán, de belül ő is tudta, hogy ezzel mindennek vége. A harcot elvesztette és Voldemort át fogja venni a hatalmat, ő pedig perceken belül halott lesz, két barátjával együtt.
Valami megmagyarázhatatlan erő mégis mozdulásra bírta izmait. Nem varázslat volt, nem Voldemort kényszerítette, hanem menni akart. Utána akart menni, hogy vége legyen az egésznek, így vagy úgy. Világ életében gyűlölt tétlenül várni - várni, mikor unja meg Voldemort, hogy lemaradtak mögötte és visszafordul, hogy mindhármukat megölje. Így hát Harry felsietett a lépcsőn halálos ellensége után, s két kanyar után kiért az Azkaban tetejére.
Nagy, négyzet alakú tér volt, a négy sarokban a felfelé magasodó őrtornyokkal, melyekben senki sem állt lesben – vagy Voldemort intézte el a ferrumokat már korábban, vagy senki nem vette a fáradtságot, hogy ide is őrséget állítson, bízva az azkabani biztonságban… Harry nem tudhatta és nem is érdekelte. Már semmi se érdekelte, ahogy régen sem, mikor találkozott az ellenségével. Sosem kalandoztak el a gondolatai, sosem tudott másra gondolni, mintha a tudatalattija is jelezte volna neki, hogy itt van. Itt van az, aki miatt erre a világra született, akivel elszámolni valója van…

Malfoy a zuhogó esőben állt és körbe nézelődött az üres téren, az apját keresve. Voldemort szobormerev arccal állt a lépcsőfeljáró mellett, mikor Harry kilépett a boltív alól. Rá se hederített, csak a szőke fiút nézte, Harry azonban nem tudott másra figyelni. Azt hitte, ha találkozik valamikor Voldemorttal, annak az első dolga lesz, hogy megölje őt, ahogy eddig. De most úgy tűnt, ráér a kettejük dolga.
- Hol van? Nagyúr… hol van az apám? – fordult felé Malfoy.
Voldemort nem válaszolt, helyette egy kérdést tett fel a fiúnak:
- Ifjú Malfoy, mondd csak: emlékszel még rá, miről beszéltem neked, mikor megkaptad tőlem az első és egyben olyan nagy fontossággal bíró feladatodat?
Malfoy arcán szinte látszott, hogy kapkodva, alázatosan igyekszik válaszolni. Harry most már őt nézte, és ezzel egy időben egy hideg kezet érzett az övébe kulcsolódni – Hermione és Ron is feljöttek a tetőre.
- I-igen, Nagyúr, emlékszem. Azt… azt mondta, hogy fel kell nőnöm a feladathoz, ahogy egykor az apámnak is. És még… hogy ne érezzek semmit Du-Dumbledore iránt, hogy csak az eszemre hagyatkozzak.
- És mint tudjuk, ez nem sikerült – szögezte le a varázsló.
Malfoy kissé ijedt arcot vágott, de azért kihúzta magát és úgy védte magát.
- Igen, de… de én dolgoztam ki a tervet, hogy a társaink bejussanak az iskolába. És… és már nem érzek bűntudatot. Megtettem, amit kellett, uram – tette hozzá.
- Igen, hmmm… - hümmögött Voldemort. – Mindjárt meglátjuk, igaz-e?
Malfoy a homlokát ráncolta a furcsa szavakra, ahogy Ron és Hermione is, Harryből azonban akaratlanul is kiszakadt egy sóhaj. Tudta már mi következik.
- Van valami számodra abban – mutatott Voldemort hosszú ujjával egy zsákra Malfoy mögött egy kör közepén, mely pár pillanattal korábban még biztosan nem volt ott. – Nézz csak bele.

Malfoy rábámult a zsákra. Közönséges fekete zsák volt, amiben dudorodott valami kerek tárgy. A kövezetre rajzolt körben feküdt, amiről első ránézésre is látszott, hogy egy rúnákkal teleírt, mágikusan elhatárolt terület.
Voldemort türelmesen várt, Malfoy azonban nem merte sokáig megváratni urát, ezért kissé félve, de engedelmesen a zsákhoz sétált, felvette és kinyitotta. Hunyorogva bámult bele, de az éjszakai sötétben nem sokat láthatott, ezért halvány fényt gyújtott pálcája hegyén és belenézett.
A távolban villám csapkodott, fénye megvilágította egy pillanatra az Azkaban tetejét, hangja pedig ágyúdörgés-szerűen hatott. Még sokáig csengett Harry fülében, de pár pillanat múlva rájött, hogy nem a mennydörgést hallja még mindig, hanem Draco Malfoy sikítását.
A szőke fiú remegő kezében tartotta a zsákot, pálcáját elejtette, a széltől messzire elgurult. Arcát eltorzította az iszonyat, miközben eszelősen sikítozott.
- NEM! NEM, EZ NEM LEHET! NEM! – ordította teli torokból, mintha meg tudná vele szüntetni azt a borzalmas valamit, ami a zsákban várt rá.

Harry Voldemortra kapta a tekintetét – a feketemágus ijesztően dühös arcot vágott, mint aki elégedetlen a fiú reakcióját látva.
- Ne ragaszkodj hozzájuk! – parancsolta Voldemort. – Gyengék voltak, senkik! Bizonyítsd be, hogy több vagy náluk! Ne kapaszkodj beléjük, semmit sem érnek! Csak porhüvelyek.
Draco elejtette a zsákot, mindkét kezével a fejéhez kapott és a haját tépte, mintha a saját fejét is le akarná szakítani vele együtt. A zsák szája féloldalra bukott, s Harry egy hosszú kilógó, szőke hajfürtöt látott a fekete vászon redői közt.
- Merlin… - suttogta mellette Ron, Hermione pedig elengedte Harry kezét, összeroskadt és öklendezni kezdett. Ron lehajolt hozzá és átkarolta, de Harry képtelen volt megmozdulni.
Malfoy ordításába újra értelmes szavak vegyültek:
- Megölte… megölte őket! Megölte az apám és az anyám!
Voldemort ellépett a faltól és lassan közelebb ment Malfoyhoz.
- Tanítalak, ifjú Malfoy. De te nem akarsz tanulni – mondta vészjósló hangon.
Malfoy elborzadva nézett rá, két kezével még mindig a hajába markolt, így térdelt a földön. Arcán könny- és esőcseppek csurogtak le.
- Tanít…? Ez volt az... Ezt mondta… Megmondta előre, hogy ezt fogja tenni és… és én nem is vettem észre… Megszabadít a félelmektől.
- Igen, megszabadítottalak. A halál révén szabadságot nyerünk. Az az egyetlen, ami egyértelmű és célja van. Ölni, hogy te élhess. Neked kellett volna megtenned, de te ugyanúgy félsz a nagyságtól, mint a többi ostoba! A halál hatalmat ad, de féltek a hatalomtól.
- Ilyen… áron…? – nyögte Malfoy, minden erejét latba vetve, hogy egyáltalán meg bírjon szólalni. Légzése sípoló zihálássá torzult.
- Nézd meg Bellatrix nénédet! – folytatta Voldemort. - Hagyta, hogy elragadják az érzelmei, mikor Lestrange-et börtönbe zárták? Fog-e érezni bármit is, ha elmondom neki, hogy a Vének végeztek vele? Nem!
- Maga… maga…

Mielőtt még befejezte volna a mondatot, Voldemort elindult felé.
- Hogy döntesz, Draco? – kérdezte és rászegezte a pálcáját, melyről Harry csak most vette észre, hogy valóban nem azonos azzal, amit a temetőben vagy a minisztériumban látott nála. – Ki mellé állsz?
Malfoy térdelve hátradőlt a pálca elől, de lábai közben kicsúsztak alóla, s végül a hátán feküdt az esőben. Megint az arcára szorította a kezét és keservesen sírt.
- Apa… - hörögte, mintha a lelkét mardosó kín meg akarná fojtani. – Anya… bocsássatok meg… Ne…!
- A türelmem véges, Draco! – szólt újra Voldemort sziszegése. – Elpocsékolod az életedet? Inkább leszel olyan, mint a vén bolond Dumbledore?

Malfoy levette kezét az arca elől és lángoló tekintettel nézte Voldemortot. Gyűlölet és harag izzott a szemében, az arcán ugyanakkor ijedt, halálosan rémült vonások futottak át.
- Mivel beszélte tele a fejed, mielőtt meghalt?
Volt egy pillanat, amiről Harry nem tudta biztosan, mikor következett be, de Malfoy szemében lassan kihunyt a tűz, a dacos ellenkezés és átadta a helyét a félelemnek.
- Meg akarsz halni? – hangzott újra a kérdés.
- Ne…! – remegett a fiú hangja. – Ne öljön meg…
A rimánkodása szánalomra méltóvá tette, ahogy a földön feküdve, ökölbe szorított kezekkel bámul föl Voldemortra kitágult szemeivel.
- Bo… bocsásson meg! – könyörgött.
Voldemort elmosolyodott és azonnal leeresztette a pálcát.
- Megbocsátok neked – suttogta egészen halkan.
Malfoy sírástól eltorzult arca cseppet sem változott, de képes volt kipréselni magából egy olyan szót, amit Harry el sem tudott volna képzelni:
- Kö… köszönöm… - hebegte halkan, s minden méltósága lefoszlott róla, ahogy korábban a kentaurokon is, akik segítettek Voldemortnak.
- De a megbocsátásom csak abból fakad, hogy nem vártam tőled mást, Draco.
Malfoy erejét megfeszítve felállt, de lábai szinte azonnal összecsuklottak. Megbabonázva nézte a fekete zsákot, melyben apja és anyja levágott feje hevert. Harry újra látta az iszonyatot átfutni a fiú arcán, talán egy pillanatra undorodott saját szavaitól, de aztán összeszorította a szemhéját és elfordította a fejét a zsákról. Tántorgott pár lépést, amit Voldemort némán nézett, de mikor a fiú elvette a kezét a szeme elől, Voldemort megszólalt:
- Ma éjszaka a társainknak fontos feladata lesz, Draco. Nem kérem tőled, hogy csatlakozz hozzánk – attól tartok, jelenlegi állapotodban képtelen lennél érdembeli segítséget nyújtani Bellatrix nénédnek…
Malfoy szipogva, de önuralommal hallgatta a szavakat.
- Egy… egy gy-gyűlés, nagyúr?
- Igen, Draco – hangzott a válasz a csuklya mögül. – De neked nem kell rajta megjelenned. Menj haza és maradj is ott! Pihenj és ne törődj semmivel, csak önmagaddal. Igyekezz elengedni őket… - intett kezével hanyagul a zsák felé. – Holnap délután pedig találkozunk… Meglátjuk, okultál-e az egészből. Tudnod kell, hogy nem téged büntetlek. Az apádat önmagáért, az anyádat… másvalaki miatt.

Malfoy letörölte a könnyeket és az esőcseppeket, vizes hajfürtjeit kikotorta az arcából. Talán semmit se fogott fel a varázsló szavaiból, szemei vad táncot jártak, mintha megtébolyodott volna.
- É-értem uram… - préselte ki magából a szavakat.
Harry még sosem érzett ennyi undort Draco Malfoy iránt. Visszataszító féregnek látta őt ebben a percben, lecsupaszított állatnak, aki puszta ösztönétől vezérelve foggal-körömmel ragaszkodik az életben maradáshoz.
Voldemort kivett talárja rejtekéből egy arany zsebórát és odanyújtotta a fiúnak. Malfoy kinyújtotta remegő karját, de két kézzel kellett megragadnia a pici tárgyat, annyira nehéz volt koncentrálnia.
- Indulj! – hangzott a parancs. – Lépj vissza a körbe.
- I… igenis… nagyúr – mondta Malfoy, majd megtörölte az arcát és fordított egyet a zsupszkulcs gombján. A következő pillanatban pedig eltűnt Harryék szeme elől.
Harry fülében dübörgött a vér. A Malfoy eltűnése utáni másodpercek szinte végtelenül hosszúra nyúltak, ahogy minden mást kitörölt az agyából a gondolat: hárman maradtak Voldemort ellen.

A varázsló nem szegezte rá a pálcáját, nem csinált semmit – csak szilárdan nézte azt a helyet, ahol az imént még Malfoy állt. Úgy tűnt, lázasan gondolkozik valamin.
Harry pedig őt nézte, s azon tanakodott, mit tehetne most? Támadja meg? Az lenne a feladata… Utolsó erejével is harcolni Voldemort ellen, megragadni a legeslegutolsó szalmaszálat is, hogy végezzen vele, bármilyen kicsi az esélye. De ha most rátámad, majdnem biztos, hogy holtan végezné. Maga is tudta, hogy felelőtlen őrültség, de egyre azt ismételgette magában, hogy ne. Még ne. Még nincs itt az ideje, hogy szembeszálljon vele.
Voldemort megmozdult, egészen lassan. Csak lépett egyet előre, de Harry máris felkészült a legrosszabbra. Mindjárt felemeli a pálcáját és akkor vége. Eljátszotta az utolsó lehetőségét, nincs tovább…
De idősebb hasonmása nem tett fenyegető mozdulatot, egyszerűen csak komótosan sétálgatni kezdett, majd megállt Harry, Ron és Hermione előtt. Fekete csuklyája egészen hátra volt húzva, kilátszottak alóla a kócos, szénfekete hajfürtök, zöld szeme hidegen csillogott a pálca természetellenes fényénél.
- Egy pillanatig azt hittem, nem tudod, ki vagyok – szólalt meg hirtelen.
Egyelőre semmi jelét nem mutatta, hogy bántani akarná őket, de ez Harryt a legkevésbé sem nyugtatta meg. Helyette összeszedte magát, és ha már Voldemort hajlandó beszélgetni, akkor válaszolni fog neki – talán ezzel is időt nyerhet. „Időt… de mire?”
- Először nem értettem, hogyan… de a hangja nem változott.
- Igen … - húzta szélesebbre száját Voldemort. – A hangommal meg voltam elégedve. Az arcommal már korántsem… Jobb szerettem volna visszakapni a régi vonásaimat, de mint látod, valami egészen más eredménye lett a kísérletnek.
Harry visszaemlékezett a Tiltott Rengetegben látott jelenetre, mikor a kentaurok, akik meggyógyították, megkapták a „jutalmukat”.
- Azt hittem a kígyóméreg miatt most már csak olyan lehet a teste – szólt Harry.
- Olyan eltorzult? – kérdezett vissza Voldemort. – Nos igen, az a test megfelelt arra, hogy összeszedjem régi erőmet és hatalmamat, de hosszú távú terveimre már korántsem felelt meg. Nem akarok folyton a lázongókkal harcolni, összeesküvőket keresni. Az emberek nem tűrnék el egy torz alak uralmát maguk fölött.
- Helyette az én arcomat választotta? Pont az enyémet?
Voldemort megint elmosolyodott.
- Választottam? – kérdezett vissza. – Nem, Harry Potter, nem választottam.
Ekkor halkan felnevetett.
- Nézd csak, megfeledkeztem róla… Valóban téged választottalak. Úgy tűnik, igen nagy befolyása volt annak a pár csepp vérednek a testem fölött. Az elménk kapcsolatának előnyeit és árnyoldalait már volt szerencsénk megtapasztalni – mindkettőnknek, de annál sokkal több van bennünk, ami közös.

Hosszú csend következett a beszélgetésben, melyet csak a fütyülő szél, csapkodó villámok és hullámok robaja tört meg. Voldemort egykedvűen nézegette mindhármukat. Elidőzött Ron és Hermione arcán is, majdnem ugyanolyan érdeklődve szemlélte őket, mint a középen álló Harryt.
Harrynek úgy tűnt, mintha a zöld szempár vesébe látó pillantása keresne valamit, valamit bennük, hármójukban. Nem értette Voldemort különös viselkedését, még inkább azt furcsállta, amit a varázsló hosszas hallgatás után mondott:
- Gyertek utánam – szólt ellentmondást nem tűrően.
Voldemort belépett a kör közepébe, ahol Draco is eltűnt. Harry engedelmeskedett és a biztonság kedvéért megfogta Hermione kezét, hogy kövesse. Fejével intett a halálsápadt Ronnak, aki alig volt magánál. Hermione könnyei potyogtak és reszketett, mint a nyárfalevél. Harry és Ron bátorítólag átölelték a lányt, bár a bíztató ölelésre nekik is ugyanúgy szükségük lett volna.
- Idejöttök! – parancsolta Voldemort, s közben egy aranyórát húzott elő a zsebéből, majd kinyitotta.

A közelebb lépő Harry nem tudta leküzdeni kíváncsiságát és szemügyre vette a tárgyat. Az óra lapján számok helyett apró feliratok voltak és csak egyetlen mutatója volt. A feliratok közt szerepelt az Azkaban, a Roxfort, az MM betűpár, ami Harry szerint a Mágiaügyi Minisztériumot jelenthette, és még néhány ismeretlen cím.
Voldemort elcsavarta az óra mutatóját a kis beállító gombbal, mely most a Roxfortra mutatott.
- Fogjátok meg a láncot – szólt az újabb parancs, s Harry így is tett. Utána Ron is megfogta az óra arany láncát, Hermionénak pedig segíteni kellett, mert úgy remegett a keze, hogy elsőre nem tudta megfogni.
- Egy… kettő… három – számolt a férfi, s háromra Harry azt az ismerős rándulást érezte a köldökénél, amivel megbizonyosodott róla, hogy Voldemort aranyórája valóban egy különleges zsupszkulcs. Eltűnt előlük az Azkaban négy sötét tornyának sziluettje, megszűnt a vihar dühöngése, s elhalt a rabok kiáltozása is…
A szélsebes pörgés során Harry képtelen volt józanul gondolkodni. Eszével tudta, hogy a zsupszkulcs egyenesen a halálba viszi. A színes örvény lelassult, s Harryék talpon érkeztek meg úti céljukhoz, egy éjszakai fénybe burkolózó kertbe. Puha, gizgazos gyep terült el a lábuk alatt, körülöttük elhanyagolt sövények, valaha formára nyírt bokrok álltak és egy hosszú kőfal húzódott tőlük nem messze. Harry először azt hitte, a zsupszkulcs rossz helyre hozta őket, de mikor megfordult és meglátta, mit néz Ron és Hermione – egy óriási, égbe meredő tornyot, fényes ablakokkal -, rájött, hogy a Roxfort parkjába érkeztek.

Voldemort ott állt előttük és miközben eltette az aranyórát talárja belső zsebébe, őket nézte. Láthatóan még mindig tanakodott valamin, ami nem hagyta nyugodni, s ezt vagy nem tudta, vagy nem akarta egy kifejezéstelen maszk mögé rejteni. Harry úgy vélte, az utóbbi, de nem tudott tovább elgondolkodni rajta, mert ekkor Voldemort újra megszólalt.
- Látom, rájöttetek, hol vagyunk – mondta halkan. – Fölösleges a Főnix Rendje segítségében reménykednetek, vagy az őrszolgálatos aurorok hősies küzdelmére. Egyikük sem fogja megzavarni a mai találkozót. Most Roxfort az irányításom alatt áll, s ma este egy igen fontos gyűlést tartunk itt. Potter, te egyszer már voltál hivatalos egy ilyen gyűlésre, úgyhogy a saját érdekükben figyelmeztesd rá a barátaidat, hogy jobban teszik, ha csendben maradnak.
Megvárta, míg Harry bólint, rápillantott Ronra és Hermionéra, majd karjával mutatta az utat, előre, a sövények közt.
- Indulás – tette hozzá higgadtan.
Ron megint karon fogta a reszkető lányt és mindhárman elindultak, Voldemort követte őket.
A park hosszában emelt kőfal mellett haladtak el, elhagyták az ágait lengető fúrifűzet és Hagrid lerombolt kunyhóját is. Előttük terült el a Tiltott Rengeteg, annak fái előtt pedig fekete alakok mozogtak az éjszakában. Miközben Harryék közeledtek, mind felismerhetővé váltak. Ugyanolyan talárt viseltek, mint ők, s halálfaló maszk rejtette arcukat. Lehettek vagy harmincan-negyvenen.
Mikor a négyes megérkezett, Voldemort arcán gúnyos mosoly ült, így köszöntötte a halálfalókat.
- Barátaim – szólt -, amint látjátok ma ismét e különleges vendéget köszönthetjük köreinkben.
A csuklyások összenéztek, s Harry a maszkok ellenére is érezte, hogy döbbent kifejezés ül az arcukon. Voldemort felnevetett.
- Ugyan, halálfalók, fogadjuk köreinkbe őket ennek a megismételhetetlen találkozásnak az emlékére! – mondta színpadiasan a varázsló, amit talán még Lumpsluck professzortól tanult. – Elvégre… nézzétek csak! Még fel is öltöztek az alkalomhoz illően.

Néhány halálfaló, akik túltették magukat az első meglepetésen, Voldemorttal együtt nevetgéltek. Harry felfedezte a hangok közt Bellatrix Lestrange visító kacagását. Féktelen haragjában úgy ökölbe szorította kesztyűs kezét, hogy minden ujja belesajdult.
A halálfalók ekkor már körbevették Voldemortot, de Harryék valahogy mégis kívül kerültek a körön. Voldemort észrevette ezt és intett a pálcájával. Erre Harry és két barátja úgy érezte, mintha hátba lökte volna őket egy láthatatlan erő és beestek két, méretes halálfaló közé. A fekete ruhások megint nevettek rajtuk, miközben feltápászkodtak, s most már ők is ott álltak a halálfalók gyűrűjében.
Voldemort megvárta, míg elcsendesedik a kacagás, s mikor a halálfalók újra őrá figyeltek, csendesen megszólalt:
- Hosszú idő után végre eljött ez az este, barátaim. Olyan sokat tervezgettünk, olyan sokat harcoltunk az ügyünkért, s holnap végre beérik a termés. Holnap végre arathatunk…
Többen szaporán bólogattak, siettek kifejezni egyetértésüket. Voldemort folytatta.
- Új aranykor köszönt ránk – mondta csendesen. – Ezért küzdöttünk olyan kitartóan, ezért szálltunk szembe Dumbledore-ral és a Főnix Rendjével. Hogy végre becsüljék azt, ami születésünk folytán a sajátunk: a tudat, hogy mágusok vagyunk, utolsó csepp vérünkig. Ez az érzés, ami büszkeséget ad, még akkor is, mikor a muglik és sárvérűek nagy barátai elnyomják hangunkat, mint valami zajos állatcsorda…

Voldemort sorban megnézte magának minden körben állót, ráérősen sétált közöttük, de hangja szenvedéllyel csengett. Szenvedéllyel zengi az égbekiáltó hazugságait, gondolta Harry.
- Ezt az érzést, ezt a tudatot sosem ismerhetik meg a sárvérűek, sosem lesz bennük annyi büszkeség, mint bennünk, mert mélyről kapaszkodtak fel és ez életük végéig ott lesz minden porcikájukban. Sosem fogják átérezni, micsoda hatalom van a kezükben, mert nem küzdhetik le a korlátaikat. Ők azok, akik miatt hosszú ideje a Mágiaügyi Minisztérium pórázt akar kötni a nyakunkba! - itt hosszú ujjával a reszkető Hermionéra mutatott, s nyomán minden halálfaló a lányra nézett. Tekintetük parázslott a megvetéstől. Hermione majd’ elájult a félelemtől. Voldemort kiélvezte a szavai nyomán érezhető egyetértő morgásokat, hümmögéseket, és elégtétellel vigyorogva nézett Harryékre.
- Igen – szólt újra. – Holnaptól ennek vége, halálfalók. Holnaptól mindenkinek szól majd a régi tanítás: a hatalom féreggé tesz, ha nem használod. Véget ér Rufus Scrimgeour uralma itt, a Roxfortban is. A Roxfort győzelme ez a minisztérium fölött, a mágia győzelme, a hatalom győzelme a bürokrácia és talpnyalás fölött. Az erő diadala, amit ez az iskola mindig is jelképezett.

Voldemort megint szünetet tartott, s miközben körbe-körbe sétált, mosolya minden lépésnél halványult. Végül olyan komor képpel nézte a halálfalókat, mintha fel akarná nyársalni őket a szemével. Mikor már a halálfalók is nyugtalanul figyelték, újra megszólalt:
- De vannak, akik ennek a hátráltatásán fáradoztak közületek… - suttogta egészen lassan. A körben állók egymásra néztek, mintha máris keresnék az árulót.
Harry nem tudta megállni, hogy ne vágjon ijedt képet. A szíve a torkában dobogott, kesztyűs keze megint ökölbe szorult.
- Vannak közülünk, akik megijedtek a saját álmaiktól…
Most néhányan hevesen rázták a fejüket, mások épp büszkén felszegték, mint az az álarcos, akiben Harry Bellatrixot sejtette. Voldemort nem törődött velük.
- De van olyan is, aki saját álmát helyezte a miénk fölé.
A Harry mellett álló magas varázsló feszengeni látszott. Voldemort megállt a kör túlsó végén, szembe az egyik álarcossal.
- Igaz-e…?

Hosszan nézte az előtte álló halálfalót, majd alig hallhatóan elsuttogta a nevét:
- Perselus…
Több halálfaló felhördült, a leghangosabban Bellatrix Lestrange. Még ki is lépett a körből, hogy megnézhesse magának Pitont. Voldemort most nem mosolygott, érzelmeit elrejtette arcának mozdulatlansága.
- Piton? – ismételték többen is a nevét. Láthatóan mindenkire számítottak, csak épp őrá nem. A halálfaló, aki megölte Albus Dumbledore-t…
Piton levette a maszkját és ugyanolyan mereven nézte Voldemortot, de az ő arcvonásai megkeményedtek, jelezve, hogy uralkodnia kell magán. Ez a merevség azonban azonnal eltűnt, mert Voldemort megsuhintotta pálcáját:
- Crucio! – kiáltotta, s Piton gerince hátrahajlott és megfeszült, mintha el akarna törni. Végtagjai remegtek, mintha rohamot kapott volna, száját azonban nem hagyta el ordítás – az görcsösen összerándult, s fogai közül vékony nyál csordult talárjára a mérhetetlen fájdalomtól.

A kínzás hamar véget ért, nem tartott tovább pár másodpercnél, de Piton nagy fájdalmak közepette roskadt össze, mint a rongybaba.
Voldemort nem várta meg, hogy kipihenje magát, fennhangon szólt hozzá:
- Bizonyára kíváncsisággal tölt el, honnan tudok minderről.
Piton nem moccant, talán megbénította a félelem vagy a fájdalom, gondolta Harry.
- Csalódást okoztál nekem, Perselus. Többre számítottam tőled. Azt reméltem alaposabban válogatod meg, kiket hívsz a megbeszéléseidre… Az a Marcus Flint… meg Bulstrode…
A körben állók visszhangozva ismételték a neveket. Láthatóan senkivel nem osztotta meg ezt az információt Voldemort, bárkitől is tudott róla.
- Mi történt velük? – kérdezte Piton viaszsárga, de kifejezéstelen arccal. Még mindig térden állt Voldemort előtt.
- Meghaltak – válaszolta könnyedén Voldemort. – Elárultak minket, halál volt a büntetésük. A házuk fölött most ott lebeg az árulásuk jutalma.
Ügyet sem vetett Piton elsötétülő arckifejezésére, folytatta a beszámolót.
- Meglepett, kikből válogattad össze a segítőtársadat, Perselus. Marcus és Bulstrode csak szabadulni akart, ezt megértem. De Féregfark barátunk? Komolyan gondoltad, hogy segítségedre lehet?

Piton nem válaszolt, némán tűrte Voldemort szavait.
- Azt azonban meg kell, hogy mondjam, nem várt meglepetést okozott nekem Féregfark: egyedül neki sikerült megszöknie. Bámulatos képessége a menekülésre megint hasznára vált.
Ekkor egy izgő-mozgó fekete taláros úgy érezte muszáj kilépnie a körből és hajlongva bocsánatért esedezni:
- Ígérem Nagyúr, helyrehozom a hibámat. Megkeresem és…
- Ne törődj most ezzel! – szakította félbe Voldemort. – Nem fontos. Sokkal sürgetőbb feladatunk van, mint tudjátok…
Ez lehetetlen, gondolta Harry kétségbeesetten. Semmiképp sem tudhatott ilyen részleteket, sehogyan nem mondhatta el neki egyik összeesküvő sem. Sehogyan sem leplezhette le őket. Csak egyetlen módon…
- Maga volt az? – szólalt meg Harry, vakmerően kilépve a sorból.
Minden fej feléje fordult, Piton kissé ijedten nézett fel rá. Voldemort könnyedén hátranézett a válla fölött, majd teljesen megfordult.
- Maga volt az egyik összeesküvő. Csak innen tudhatott róla, ugye?
Voldemort most meglepődött, felvonta a szemöldökét. Láthatóan nem számított rá, hogy – még ha késve is – de valaki rájön a trükkre.
- Valter Wildung… Maga az – jelentette ki Harry. - Wildungként olyanokat keresett, akik szembeszállnának magával. Tudni akarta, hogy számolnia kell-e belső ellenséggel. Régen is őt használta a titkos dolgaihoz… És Wildung valójában…
- Sosem létezett – fejezte be Harry helyett a feketemágus.

Most már nem is próbálták eltitkolni megrökönyödésüket a halálfalók. Mindenki sugdolózott, beszélgetett a mellette állóval, csak Piton, Ron és Hermione álltak a helyükön mozdulatlanul. Harry pedig Voldemorttal szemben, a halálfalók gyűrűjén belül állt.
- De ha így van, most meg kellett volna halnia. Én kötöttem meg magával a Megszeghetetlen Esküt. Ha bárkinek elmondja, vége van. És most elmondta a többieknek… - tárta szét a karját Harry. – Mit rontottam el, árulja el!
Voldemort félmosolyra húzta a száját, mely annyira idegen volt Harry arcától, hogy meghökkentő képet festett róla.
- Nem rontottál el semmit sem, Harry Potter – szólt susogva. – A Megszeghetetlen Eskü egy bűbáj és egy átok egybefonódva. És mint minden bűbáj, ez is feloldható, mint minden átok, ez is megtörhető. Csak tudni kell a módját.
És ekkor benyúlt a zsebébe és kivett onnan egy picike, csillogó tárgyat. Hosszan Harry szemébe nézett, s onnan a fiú egy szót tudott kiolvasni agyának mélyén, mintha csak egy könyvből olvasná: Hallgass!

Voldemort odadobta neki a tárgyat, Harry fürgén elkapta. Egy törékeny nyaklánc volt, rajta egy könnycsepp formájú drágakővel, mely középen, hosszában megrepedt. Egy horcrux… gondolta Harry. Képes volt elpocsékolni egy horcruxot, hogy leleplezze az összeesküvőket? Ha nem számított a Megszeghetetlen Esküre, akkor most sokkal dühösebbnek kéne lennie, mint amilyennek látszik. De ha ott volt Piton házában és mindent hallott, mért nem ölt meg rögtön mindenkit? Mért hagyta, hogy szőhessék a terveiket, hogy elpusztítsák a horcruxot? Ennyire nem számít neki, hogy a lelke darabjait pusztították el?
- És Malfoy? – kérdezett rá Harry a másik homályos foltra. - Hogyan tudott ő elárulni minket?
- Nem árult el titeket – hangzott az egyszerű válasz. – Draco Malfoy a markomban volt mindvégig. És a Megszeghetetlen Eskü értelmében velem bármiről beszélhetett, mert én is megkötöttem ugyanazt az esküt.

Ez lehetetlen – ismételte magában Harry. Teljesen érthetetlenül cselekszik… Hogyan fordulhatott egyáltalán elő, hogy életben hagyta Malfoyt, mikor tudott a horcruxairól, és olyanokat, mint Bulstrode és Flint, megölte, mikor nem is tudtak semmi végzetesről?
Ökölbe szorított kezében tartotta a nyakláncot és felpillantott Voldemort szemébe. Nem jelentkezett semmi a régi perzselő fájdalomból, amit alig bírt elviselni a feketemágus közelében.
- Hogy nem vettem észre? Éreznem kellett volna, ha megfogom a kezét… Á! A kesztyű – nyögte Harry. – Maga végig kesztyűt viselt… és nem csak Piton házában, hanem a nagynénémnél is…
Ez még jobban meglepte Voldemortot, mint az előző. Ugyanazzal a meghökkent arccal nézett Harryre, mint a mögötte álló Piton.
- Hát rájöttél?
- Igen - válaszolta Harry. – Volt néhány áruló jel. Például, hogy kimondja a nevét. Először azt hittem, hogy halálfaló, de egy halálfaló nem mondaná ki a maga nevét… És amiket csinált, hogy előrébb jusson a minisztériumban. Gawain Robards súlyos baklövése, amire nem emlékezett, hogyan követhette el, mégis biztos volt benne, hogy az ő hibájából égtek el iratok a nyilvántartóban. És abban is biztos vagyok, hogy nem véletlenszerűen pusztított… Minden
jel oda vezetett, hogy Marcus Leonard sem létezett soha.

Voldemort felemelte hosszú mutató ujját.
- Ebben tévedsz – szólt ellent. – Létezett egy Leonard. Egy mugli fiatalember volt, aki kis családjával éldegélt London belvárosában. Az ő házát választottam ki, hogy berendezzem a főhadiszállást. Sajnos azonban egy minisztériumi boszorkány, Madam Bones véletlenül épp ismerte az igazi Marcus Leonardot, így mikor megjelentem a minisztériumban, mint hosszú külföldi útról hazatért varázsló, rögtön tudta, hogy turpisság van a dologban.
Ezen már nem súgtak össze döbbenten a halálfalók. Úgy tűnt, mindenki tud róla, hogy a feltörekvő auror maga a nagyúr volt.
- De Bones okos volt! – tette hozzá Voldemort. – Nem rohant le azonnal vádaskodva, hanem csendben kivárt. Akkoriban kezdett elterjedni a minisztériumban, hogy Dumbledore hangoztatja: visszatértem az országba. Persze kevesen hittek neki, de Madam Amelia Bones a kétkedők, az ingatagok egyike volt, aki hajlott rá, hogy elhiggye Dumbledore szavait. Egyre jobban belelovalta magát, s szemmel tartott, nem is tudva, ki vagyok valójában. És mikor megbizonyosodott róla, hogy Dumbledore igazat mondott, le akart leplezni titokban. Nyilván azt hitte, halálfaló vagyok, és ha elfog, elmondhatom a terveimet. Balszerencsésen döntött.
Harry keserűen bólogatott, ahogy az apró részletek a helyükre kerültek a kirakós játékban. Valamit könnyített a lelkét nyomó félelmen és kudarc-érzeten, hogy beszélhetett ezekről a dolgokról.
- Elmondtam a sejtésemet néhányuknak, de nem hitték el - mondta. - Mindenki azt mondta, ez lehetetlen és én is majdnem meggyőztem magam. Nem értettem, hogy ha maga volt Marcus Leonard, mért nem ölt meg ott helyben?
Voldemort most halványan elmosolyodott.
- Erről majd még beszélünk – mondta halkan. – Most Perseluson van a sor…
S ezzel együtt hátat fordított Harrynek, aki ott maradt dermedten a körön belül. Néhány halálfaló még őt nézte, de nem törődött velük.
- Mi történt Draco Malfoy-jal? – kérdezte Piton Voldemorttól.
Az ránézett, érdekes fény csillogott a szemében.
- Draco-val? Valóban ő érdekel, barátom? Nem inkább Narcissa?
Piton most sem válaszolt a kérdésre, Harry pedig értette miért. Ő a kérdésére csak újabb kérdést kapott és ezt nem akarta megválaszolni. A nagyúr is értette ezt, mert megint mosolyra húzta a száját.
- Megint nem hallgattál rám, Perselus… - suttogta oldalra döntött fejjel. – Pedig Dumbledore halála után kezdtem azt hinni, hogy megértetted, amit tanítottam neked. Sokan elfogadták a szavaimat, de te… épp te, folyton menekülsz. Menekülsz az elől, amit kínálok neked.
Piton nyelt egyet.
- Megölte. Megölte Cissy-t…
Még be sem fejezte a szavait, Voldemort villámgyorsan felcsapta pálcáját, s ezzel együtt fehér fény villant. Piton előre bukott és elterült a földön. Hermione sikítva a szája elé kapta a kezét.
- Crucio!

Ismét ordítás töltötte meg a füleket, fájdalmasan, hogy szinte bántotta Harry agyát. Hermione és Ron elfordították tekintetüket, de szinte minden halálfaló maszkjának szemrései mögül elégedett csillogást lehetett felfedezni.
Voldemort megint hamar befejezte a kínzást és egy pillanatra körbenézett a többieken, majd leguggolt Piton elé, aki zihálva próbált felállni.
- Nem engedtem meg, hogy csak úgy kutass a gondolataim közt, Perselus! – szólt vészjósló hangon Voldemort. – Több meggondolást vártam tőled. Két évig kémkedtél Dumbledore-nak és sosem merészkedtél ilyen messze. Lám-lám megint igazam lett… A szív elveszi az ember eszét. Mondd csak Perselus, egy percig sem vetted komolyan, amit tanítottam neked?
Piton még mindig alig emelkedett fel a földről, karjaiból mintha kifutott volna az erő. Most fölemelte a fejét és Voldemortra nézett.
- De… de, egy időben komolyan vettem…
Voldemort felállt és hagyta, hogy Piton is feltápászkodjon a földről.
- Mégis minden tanítást sutba dobtál, mikor megszabadítottalak a kötelmeidtől.
- Megszabadított? Megölte Aurorát is… - Piton nem kiabált, nem tajtékzó dühvel beszélt, ahogy Harry már számtalanszor látta. Csendesen, beletörődő hangon szólt, s hangjából kihallatszott a szomorúság. Még sosem hallotta így beszélni Pitont.
- Neked kellett volna megtenned! – mutatott rá Voldemort, ugyanazzal, amit Malfoynak mondott. – Ha megértetted volna, amit tanítottam neked, magad lökted volna el. A te hibád volt a halála, Perselus! Nem kellett volna meghalnia. Elég lett volna, ha elküldöd őt. És újból elkövetted ezt a hibát…

Piton egyik kezével sajgó, poros karját fogta és szerencsétlen képpel nézett Voldemortra.
- Hibát? – kérdezte. – Már régen bosszút esküdtem maga ellen. Mért kellett még Cissy-t is megölnie? Mért nem végzett velem?
Voldemort hallgatott. Vagy nem akart, vagy nem tudott válaszolni a kérdésre, de Bellatrix Lestrange kapva kapott az alkalmon.
- Nagyúr… - szólt és kilépve a körből levette álarcát. Arca most is olyan beesett és színtelen volt, mint mikor Harry legutóbb látta, jóllehet, haja most valamivel ápoltabb volt. – Nagyúr, hagyd rám ezt a feladatot. Hadd végezzek vele én! Miatta vált a testvérem árulóvá…
- Nem, Bella! – válaszolta rögtön Voldemort. – A bosszúdnak nincs itt sem a helye, sem az ideje.

Bellatrix olyan arcot vágott, mint egy gyerek, aki nem kapta meg a születésnapi ajándékát. Harry hihetetlennek tartotta, hogy egy percig sem ingott meg a nő Voldemortba vetett hűsége, amikor az előbb közölte, hogy megölte a testvérét.
Voldemort visszafordult Pitonhoz.
- Perselus! – szólt hozzá hangosan. – Meséld el nekem, mit éreztél, mikor végeztél Dumbledore-ral? Mi volt az, ha nem az én szavaim megnyilvánulása a tetteidben? Azért ölted meg, hogy te magad életben maradj, hiszen a Megszeghetetlen Eskü kötött téged. Ha valóban eldobtad volna a tanításomat, inkább hősiesen felvállaltad volna a halált a vén bolondért!
Piton szokásos komor arccal nézett maga elé, de nem Voldemort szemébe. Harry számára ijesztő volt látni a két varázsló reakcióit egymás szavaira. Olyan beszélgetés zajlott a szemük előtt, amiből senki a körben állók közül nem tudta volna megjósolni, hogyan végződik, Harry ebben biztos volt.
Piton helyett Voldemort folytatta:
- És olyan jól sikerült ez az egyetlen igazi, a varázserődhöz méltó tetted, hogy észre sem vetted annak hatását.
- De, észrevettem… - suttogta válaszul Piton.
Voldemort felvonta a szemöldökét.
- Valóban? – kérdezte kétkedő hangon. – Én nem így emlékszem. Én úgy emlékszem, napokig zaklatott voltál és némán gyűlölted magad a házad sötétjében… Ez volt az első lépés a rossz irányba. Bűnbánat a tetted súlya miatt. Az eszed arra sarkalt, hogy lesújts rá, de a szíved kegyetlenül megtorolta…

Piton megint hallgatott, ahogy a többi halálfaló is. Közel s távol egyetlen hang sem hallatszott, csupán a Fekete-tó finom hullámai és a Tiltott Rengeteg fenyvesének halk susogása szállt a széllel.
- Aztán jött a következő rossz lépés, barátom – folytatta rendületlenül Voldemort -, Narcissa képében. Megvédted az ő pici fiát, s ezért valósággal a karjaidba omlott. Nem hiszem, hogy eleinte értette, miért gyötör téged a bűntudat, de olyan sikeresen vigasztalt és olyan odaadóan vigasztalódott veled, hogy elmondtad neki mindazt, ami a lelkedet nyomta… Rossz lépések sorozata. Mondd, érezted-e egy pillanatra is, mihez vezethetett volna az a tett?
Piton sokáig emésztette magában a hallottakat, aztán nyelt egyet és végül válaszolt:
- Igen, éreztem. Azután, hogy megöltem őt. Akkor éreztem.
Voldemort láthatóan elégedett volt a válasszal. Elmosolyodott újra és közelebb lépett Pitonhoz.
- És most mit érzel? – kérdezte, majd mindenki meglepetésére és Harry, Ron és Hermione nagy rémületére, Voldemort felemelte a pálcát, egyenest Piton szívének szegezve azt. – Mit érzel, Perselus? A szíved ismét felülkerekedik a józan eszeden? Ki tudná azt megmondani, nem igaz, barátom? Sosem lehet tudni, mikor zavarnak össze minket az érzelmeink. Kiszámíthatatlan… A kérdés: hajlandó vagy-e meghalni egy halottért? Vagy élsz tovább a tudattal, hogy végleg félredobtad Dumbledore tanítását és inkább választottad az életet a hősi, becsületes, a Főnixekhez méltó, ámde tökéletesen értelmetlen és felesleges halál helyett?
Sokáig nem jött válasz a kérdésre. Piton nem mozdult, csak nézte a szívének szegeződő varázspálcát, Voldemort pedig látható izgalommal várta a férfi döntését. Orrlyukai kitágultak, szemei eszelősen csillogtak, s az arcán átfutó sötét, bestiális vigyor árnyéka annyira eltorzította Harrytől örökölt vonásait, hogy szinte felismerhetetlenné vált az arc a csuklya alatt.

Piton lehajtott fejjel állt előtte. Harry egyet értett Voldemorttal, valóban megjósolhatatlan egy ilyen döntés. Hosszú percek után Piton végül felemelte a fejét és Voldemort szemébe nézett.
- Nem érdekel a múlt, Nagyúr. Élni akarok.
A pálca azonnal leereszkedett, Voldemort ismét elégedett volt.
- Akkor élni fogsz, barátom – mondta. – Lépj vissza a körbe, a helyedre.
Bellatrix eltátotta a száját és a többi halálfaló is megint mocorogni kezdett. Harry nem csodálta a viselkedésüket, elvégre Voldemort megbocsátott egy áruló halálfalónak, mikor sok másikat azonnal megölt, ha ellenkeztek. Nem értette a viselkedését. Piton többször is ellenszegült neki és a legsúlyosabb épp a horcruxok elpusztítása, amiről már biztos, hogy Voldemort is tudott. De miért hagyta? Miért nem lépett már közbe sokkal korábban?
- Halálfalók! – szólt ismét Voldemort és körbefordult, megnézve magának mindenkit. – Legyen tanulság ez mindannyiótoknak! És tegyétek fel magatoknak a kérdést: miért bocsátok meg Perselusnak?
Senki nem válaszolt a kérdésre, mindenki csendben maradt. Voldemort megválaszolta a saját kérdését:
- Mert minden árulása ellenére, közületek ő áll a legközelebb ahhoz, hogy végleg megértse azt, amit immár ötven éve tanítok nektek. Varázslók vagyunk. Többek, mint a közönséges emberek. És épp ezért a feladatunk még többé válni, leküzdeni minden korlátunkat, amit emberi mivoltunk állít elénk. Halálfalók vagytok! A célotok megszabadulni az emberi gyengeségektől, melyek visszatartanak titeket. Az olyanok, mint Albus Dumbledore, akik azt hirdették, hogy az ember úgy tökéletes, ahogy a világra születik minden erejével és gyengeségével együtt, súlyosan tévednek. És tévedésükben ott van a végzetük. Immár mind elbuktak általam… és ti általatok, barátaim.

Voldemort megint körbefordult, lassan, elidőzve minden arcon, minden álarcon. Sokan bólogattak a szavakra, mások figyelmesen hallgattak, de Harry kételkedett benne, hogy valóban értették is, amit Voldemort beszélt. Ő maga értette minden szavát. Elég jól ismerte már őt ahhoz, hogy tudja, mit jelentenek ezek a szavak. Egy tökéletesen felépített, ösztönszerű, gonosz tettekkel alátámasztott, de hazug életfilozófia, amit Voldemort magáénak vall. Dumbledore figyelmeztette őt erre, többször is felhívta az ő, Harry figyelmét Voldemort nagyúr igyekezetére, hogy magyarázatot találjon saját magára. Hogy miért lóg ki mindenki más közül, s ezt hogyan akarja igazolni magának gyerekkorától kezdve. És hogyan gyűjt maga köré olyanokat, akikben látja az esélyt, hogy elfogadják és isszák a szavait. De nem értenek meg belőle semmit, csak a külső mázt, a felszínt látják, ami hatalmas varázserőben és mérhetetlen hatalomvágyban jelentkezik. Ők csak ennyit látnak Voldemortból, és vakok minden egyébre. Az önbecsapás és a vakság… Milyen jól megfér egymás mellett!
- A gyűlés befejeztével mindannyiunknak meg lesz a feladata, halálfalók! – ütött meg egy új, parancsoló hangot Voldemort. – A mai éjszaka során együtt kell dolgoznunk, de külön-külön. Épp ezért csoportokra kell oszlanunk. Gamp, Meliflua! – szólított meg két halálfalót.
A megnevezettek kiléptek a körből és megálltak Voldemort előtt.
- A megbeszélt terv szerint járjatok el! – parancsolta nekik, majd a többiekhez fordult: - Két barátunkra is feladatot bíztam, halálfalók. Nem tudhattatok minden tervünkről, de most már megismerhetitek őket…

Harry értette, miért. Ugyanabból az okból, amiért Piton sem beszélt nekik mindenről. Ha elfogják az egyiküket az aurorok, az egész gondosan felépített terv összeomlik, mint a kártyavár.
- Még egyszer összeugrasztjuk a száműzött óriásokat és aurorokat. Scrimgeour csak erre vár… Mikor térnek vissza a kémei, hogy leleplezzék az óriások rejtekhelyét. Ma este útnak fog indulni egy különítmény válogatott aurorokból. És a minisztérium védtelen lesz…
Átnyújtott mindkét halálfalónak egy aranyórát majd visszaküldte őket a helyükre.
- Monstro, Gibbon… - két újabbnak szólt, de mögéjük még fölsorakoztak néhányan. – A ti feladatotok különlegesen fontos lesz. Felrobbantjuk a Gringotts kapzsi koboldjait, akik csak a pénzükért élnek. Megszabadulunk tőlük, örökre, a varázslók pénze végre valóban a varázslók pénze lesz, ahogyan régen. És ezzel két legyet ütünk egy csapásra. Kibillentjük az egyik pillért, hogy magával rántson egy másikat…

A halálfalók bólogattak és Monstro átvette az újabb aranyórát Voldemorttól. Harry arra gondolt, Voldemort nyilván nem akarta, hogy szedett-vedett bandaként hajtsák végre a terveit, ezért hívta őket erre a gyűlésre, hogy mind egyszerre cselekedjenek, hogy a hatás a legerősebb legyen.
- Ne feledkezzetek meg az álruháról és a Százfűlé-főzetről sem! – intette őket Voldemort csendesen. – Azt kell hinniük, hogy Scrimgeour parancsára történt minden. Az ostoba Szövetségnek is meglesz a bizonyíték, hogy a minisztérium rendelte el a támadást, és ezzel megsértették az egyezményt. Ez lesz az utolsó csepp… - Voldemort vigyorgott. – A Szövetség nem fogja eltűrni tovább ezt a vezetést. Kötelezni fogják őket a lemondásra. És ki fogja átvenni a helyüket?
- Baddock, Pritchard, Higgs!
A megszólítottak előre léptek és ők is átvették az aranyórát.
- Ti se feledkezzetek meg az álcáról. Menjetek vissza a házba, ott találjátok mindazt, amire szükségetek lesz. Álljatok készen a minisztériumban és ne csináljatok semmit. A ti időtök később jön el, majd ha megérkezik a Szövetség képviselője…
Ők is visszaálltak a helyükre, de a kör ekkor már felbomlott. Mindenki tudta, hol a helye, sokan levették az álarcukat és így készültek fel. Harry több ismeretlen arcot látott köztük. Voldemort tovább osztotta parancsait, tíz halálfalónak megparancsolta, hogy csatlakozzanak a dementorokhoz és kutassák fel azokat az erdőket, ahol még kentaurok tanyáznak. Átadott nekik egy térképet egy csoportosulásról és a hozzá szükséges aranyórát. Mindent ő irányított, ő osztotta az utasításokat, a halálfalók nélküle tehetetlenek lettek volna. Talán ezzel volt magyarázható, hogy tizenhat éve, mikor köddé vált, azonnal letették a fegyvert és csak néhány őrült próbálta megkeresni, hogy folytassák a harcot.

Harry meglátta Bellatrix Lestrange-et a tömegben. Voldemort most épp neki és kilenc társának adott parancsokat az iskola őrzéséről. Nem hallotta pontosan az utasításokat, mert halkan beszéltek és körülöttük a halálfalók is a feladatukról tanácskoztak, de világosan kitűnt a szavaiból, hogy a Roxfortban is tervez valamit.
Piton koszos talárját porolgatta nagy nyugalommal és összeráncolt homlokkal figyelt minden halálfalóra, akik azonban nem törődtek vele. Minden tökéletesen megszervezett volt, minden fogaskerék illeszkedett a helyére. Most, hogy megkapták feladatukat, a halálfalókra volt bízva, hogyan hajtják azt végre. Ugyan Voldemort irányította őket a háttérből, mégis táplált ennyi bizalmat az emberei felé. Hová tűntek Piton szavai, mikor azt mondta, hogy a halálfalók szervezete gyengébb, mint valaha?
- Miért hallgatnak rá? – kiáltotta hirtelen Harry, mire mindenki elhallgatott és feléje fordult. Ron erőtlenül felnyögött mellette az ijedtségtől.
- Miért hiszik el a hazugságait?!
Az egyik halálfaló pálcát rántott, de Voldemort elkapta a karját. Harryt már nem érdekelte semmi, nem félt tőle, hogy mit tehetnek vele. Ha meg kell halnia, hát legyen. De nem fogja némán tűrni.
- Azt hiszik, érdekli a sorsuk? Nem törődik magukkal, csak saját magával! Hogy nem vették még észre?!

A halálfaló, aki mellett most elhaladt, előre lendült és arcon csapta. Harry elterült a földön, de most a csuklyások nem nevettek. Mindenki gyűlölködve nézett rá, csak Hermione szipogása törte meg a csendet.
- Hallgass, koszos félvér! – dörrent rá a varázsló, aki megütötte, de Harry feltápászkodott a földről és tovább ordibált rájuk.
- Azkabanban… Az előbb onnan jöttünk. MINDENKI MEGHALT! – kiáltotta teli torokból feléjük. – Minden társuk meghalt és ő a kisujját se mozdította értük!
Voldemort egyetlen egyszer sem jelezte, hogy közbe akarna szólni, vagy meg akarná ölni most azonnal. Összefonta karjait és nézte, hogyan ordibál Harry. Piton döbbenten eltátotta a száját.
- Levágta Lucius Malfoy fejét! Levágta Narcissa fejét, a maga húgát! – mutatott Bellatrix Lestrange-re.
Piton rekedten sóhajtott és behunyta a szemét, Bellatrix azonban meg se rezzent a szavakra. Harry kétségbeesetten sóhajtott, ami erőtlen kis kacagásba fulladt: - Magának… magának ez nem jelent semmit?
- A húgom elárulta a Sötét Nagyurat – válaszolta a nő és bár fénytelen szemében mintha sajnálat fénye csillant volna, semmit nem mutatott, ami egy emberi lénytől elvárható lett volna. - Az ítélkezés joga a Sötét Nagyúré…
- Lucius Malfoy nem volt tagja az összeesküvésnek! – kiáltotta rekedten Harry. – Sosem tett ellene semmit! Mégis megölte, mert épp úgy tartotta a kedve!
Egy pillanatra még ő maga is csodálkozott a szavain. Sosem hitte volna, hogy egyszer így fog beszélni, mintha védene egy gyilkos halálfalót.
- Kudarcot vallott, mikor a Nagyúr megbízta egy feladattal – válaszolta dacosan Bellatrix.
Mindenki meglepetésére Harry eszelősen felordított.
- Valóban ezt hiszi?! – acsargott rá Harry. – Inkább kérdezzék meg maguktól, hogy ki lesz a következő! KI LESZ A KÖVETKEZŐ?!

Egyetlen tétovázó arcot se látott. Senki nem vette komolyan egyetlen szavát sem. Bellatrix közben felemelte a pálcáját és rá szegezte, Harry villámló szemekkel ordított rá:
- MAGA NEM NORMÁLIS! EGYIKÜK SEM AZ! MIND ESZEMENT ŐRÜLTEK!
Zihálva nézett rájuk. És ahogy a fekete talárosokat nézte, rájött, hogy semmi értelme folytatnia. A halálfalók gyűlölködve fürkészték őt, azok pedig, akiken maszk volt, nem néztek egymásra bizonytalanul, nem mocorogtak, nem feszengtek kínosan, mint mikor ugyanez az arc Voldemort szavait mondta nekik. Sosem fogják megérteni, mondta ki magában a végzetes következtetést. Vakság…
- Oldíts csak, pici Helli! – gügyögte gúnyosan Bellatrix Lestrange. – Sokáig már úgysem teheted!
Ez megtörte a jeget, a halálfalók megint kinevették az ordítozót. Harry lehorgasztotta és megcsóválta a fejét, ahogy a halálfalók között állt, majd barátaira nézett, az egyetlen fényfoltra ebben a sötétségben. Hermione már nem sírt, csak nézte őt és a szemében tükröződött ugyanaz, amit Harry is érzett. Veszítettek és meg fognak halni… Ron bátorságot próbált erőltetni magába, kivörösödött, megkeményedett arccal figyelte Harryt, de már ő is beletörődött a vereségükbe.
Piton minden jel szerint végül elfogadta Voldemort szavait, ahogy őelőtte Draco Malfoy. Akit még a szülei kegyetlen lefejezése sem taszít el Voldemorttól, az végérvényesen elveszett valami sötét alagútban.

Hogyan lehet ekkora hatalma valakinek? – kérdezte magától Harry és most Voldemortra pillantott. Varázserővel lehetetlen ekkora hatást elérni embereken. Ehhez valami más kell, amit ő nem tud megérteni. A jóslatban az állt, hogy ő, mint a Kiválasztott, egyenrangú a Sötét Nagyúrral, de benne olyan erő lakik, amit ellenfele nem ismer. Úgy tűnik ez fordítva is igaz. Harry képtelen volt ép ésszel felfogni, milyen befolyást gyakorolt Voldemort az emberek gondolkodására, mennyire megváltoztatta, átalakította őket, formálta kénye-kedve szerint valamiféle arctalan, érzelem nélküli szörnyeteggé, amit halálfalónak hívtak.

Harry saját fejében érezte ezt a minden másnál aggasztóbb hatalmat – már-már ő maga is kételkedni kezdett saját igazában. Mi van, ha ő tévedett mindig? Mi van, ha Voldemort volt az egyetlen ember ezen a világon, aki megértette az élet lényegét, a folytonos fejlődést lélekben és testben egyaránt, a korlátok döntögetését és tette mindezt olyan módon, hogy felül emelkedett mindenen, ami emberi. Erkölcsön, tisztességen, alázaton, s olyan eredményesen, hogy az ő szempontjából ezek a fogalmak már nem jelentettek semmit. Erkölcs, tisztesség értelmét veszti, csupán illúzió, ami az emberi együttélés szükséges velejárója, mely ledobható, akár egy elhasznált ruha, ha valaki több lesz már, mint ember. Valóban Dumbledore bölcsessége és életszeretete, az emberi lény tisztelete az, ami örök igazságként fogható fel? Nincs valahol egyetlen cseppnyi igazság Voldemort mérhetetlen gonoszsága mögött, mely talán nem is írható le ezzel a szóval, hanem valami emberen felüli, másfajta értékítélet kell a megértéséhez? És ha ő, mint a Kiválasztott, akit a sors arra rendelt, hogy örök ellensége legyen Voldemortnak, s ez által saját maga létcélja miatt is el kell, hogy fogadja Dumbledore szavait, nem kapcsolódik-e sorsa szétválaszthatatlanul ezzel az emberen túli világgal? Hiszen ez jelenti mindazt, ami ellen küzdenie kell, és ha ezt elfogadta, ők, a halálfalók és Voldemort mindenképpen szükségesek ebben a világban, melyet az ellentétek mozgatnak.

Miközben agyában zakatoltak a gondolatok, körülötte beindult a gépezet, mely elvezeti Voldemortot a győzelemhez. A halálfalók elővették arany zsebóráikat és mindenki beállította rajta a feladatának megfelelő helyszínt. Többen hármas-négyes csoportokat alkottak, s így készültek fel az utazásra, majd háromig számoltak és elmentek. Semmi sem zavarta meg a tervüket, nem jöttek aurorok, nem érkezett váratlan segítség a Főnix Rendje tagjainak képében. Nem jött senki sem. Harry és két barátja végérvényesen magára maradt.