Várni

Rossz érzés várni valamire, ami nem is biztos, hogy bekövetkezik. A percek lassan vánszorognak, egyre jobban gerjesztve a bizonytalanságot, amely lassan de biztosan elfojtja a reményt.
Az ablak párkányán könyökölve nézem az utat – már vagy egy fél órája.
Harminc perc.
Nekem mégis óráknak tűnik, de csak addig, amíg el nem érkezik a várva várt pillanat. Utána mintha be akarná hozni a lemaradást, az idő szinte vágtat, minden perccel növelve a türelmetlenséget.
Hogy eltereljem a figyelmem, a járókelőket bámulom. A kis külvárosi utcán csak néhány ember sétálgat kedvetlenül.
Az időjárás sem kedvez nekem... Ez a sötét, szürke köd mindig is nyomasztóan hat rám, de most még jobban érzem a szomorúságot.
Olyan érzésem támad, mintha a sűrű, mindent körbeölelő pára egy burok lenne, ami nem elzár a külvilágtól, főleg tőle.

Az utcán egy kétgyermekes anyuka sétálgat kislányaival. A gyerekek egyforma kék-rózsaszín mintás kabátkát viselnek, szőke copfjaikat kicsi sapka szorítja le.
Egymással beszélgetnek valamit, de anyjuk szinte nem is törődik velük. A nő arcán ugyan az a fásultság tükröződik, mint mindenkién – kivéve a gyerekekén, akik talán még érdekesnek is látják a fehér tájat. Emlékszem én is régen mennyire csodáltam a ködöt. Szerettem azt képzelni, hogy egy felhőben sétálok...
Felkapom a fejem – kinyílt a bejárati ajtó.
Szaladok ki a folyosóra, hátha ő az. Szívem hevesen dobog, szinte érzem, hogy a szomorú felhő oszlik a lelkemben – de ismét csalódnom kell. Csak a szomszéd néni jött haza.
Szomorúan kullogok vissza a szobámba – már nem az ablakhoz, érzem: fölösleges tovább áltatni magam. Bebújok az ágyamba, és jól betakarózom. Nem igazán fázom, de jólesik valamit magamhoz ölelni.
Üresnek érzem magam... Tudom, hogy nem ez volt az első csalódás, és nem is az utolsó, de akkor is fáj!

Becsukom a szemem, nem akarok sírni. Hiába, mert könnyeim megállíthatatlanul törnek elő. Belefúrom a fejem a párnába, mintha saját magam elől akarnám titkolni a gyengeségem.
A takaró melege, a sírás, és a szomorúság hamarosan elálmosít.
Ezt a viszonylagos nyugalmat egy hirtelen éles hang szakítja szét, amitől szívem ismét nagyot dobban: megszólal a kapucsengő.