Történetek

- Ne haragudj rám… - Suttogta erőtlenül mire Micha felhúzta a szemöldökét és leült Soulness mellé. „Olyan fura…” – simította hátra haját, és egy kicsit lehajolt hogy láthassa Soulness arcát. A fiú hirtelen ránézett azzal le is gördült megdagadt a könnycsepp karikás szeméből.
A billentyűs beszívta ajkait, fogalma sem volt hogy mitévő legyen. Jól jött most a sötét, a félhomály… Így csak Soulness arcának körvonalait láthatja nem tudhatja biztosan hogy a fiú tényleg sír-e...

Régen, de néha, mikor leomlanak lelkem védőbástyái, ugyanaz a rémült kisgyerek néz vissza rám a sötétben...
Szinte hallom a fejemben azt az apró, erőtlen kis hangot, ahogyan könyörög, hogy legyen már vége.
Vége.
Az egésznek...

Az asszony ki volt kötözve, jó erősen, a modellezőasztalához. Lábait, derekát, mindkét felsőkarját vastag kötelek fonták körbe szorosan. A teste ruhátlan volt. Izmait megfeszítette, rángatta a köteleit, próbált kiszabadulni, de mindhiába.
És nem is fog szabadulni, gondolta a férfi gonosz mosollyal. Egy olyan ember, mint én, aki képes palackba hajót építeni, egy kötelet is meg tud csomózni úgy, hogy az tartson.
Akármeddig...

A reggeli ébredéseknél (az esetek zömében) a következő dolgok találhatók a kiságyban (hogy Krisztofer mindezek mellé hogyan fér be az ágyba, s még nyugodtan aludni is képes) hát ez valóban rejtély. Nos, a készlet:
- 1 vagy 2 db keményfedeles mesekönyv (kihajtogatva, élére állítva).
- Minimum 2 db kisautó. 1 közepes méret? tűzoltó-autó, 1 nagyméretű homlokrakodó-markoló...

Mikor felvettem a telefont már éreztem, hogy valami nem stimmel. A mindig higgadt, és kellemes női hang most rekedten alig hallhatóan szólt a túlsó vonalról. Alig tudta elmondani azt a pár szót, amit akart: Móni meghalt...

- Ez nem normális! – bökte meg a lány, és Thomas-ra mutatott.
- Szerintem ma senki nem normális! Nézd, mindjárt elájul!
És tényleg. Dr. Gordos szemei lecsukódtak, és bemutatott egy tökéletesen végrehajtott arccal előre ájulást a kemény padló felé.
Szerencsére néhány szemfüles diák még idejében elkapta, és lefektették a tanári asztalra...

Budapest. Nyugati-tér. Aluljáró. Egy eldugott kis sarok, kosz, sejtelmes félhomály, kissé édeskés bűzös, langyos levegő. Két hajléktalan. Törökülésben ül az egyik. A másik lábát keresztbe vetve, egy üres zsemlét majszol. Meredten, koncentrálva, élesen figyelnek...

De lassan már a remény is elhagy.. a fájdalom, más nem marad..
Ez az, amitől mindenki fél. Mi van, ha nincs, és a halál elér?!
Ezért próbálja mindenki újra és újra, és boldog hetekre, hónapokra..

Úgy gondolta jobb lesz előbb körbejárni, majd aztán megcsinálni a dolgát. Jobbra került el, egy nem is oly rég festett kis fakerítéssel volt elválasztva a hátsó kert, valószínűleg, mindkét oldalon. Nagyon fontos volt megismerni magát a házat, ha efféle védelmező bűbájokat akarunk rárakni. Ha nem ismerjük meg, minden négyzetcentiméterét, könnyen előfordulhat, hogy, védelem, nem lesz teljes, és biztonságos...

Egy általunk Bercinek elnevezett (mi úgy gondoltuk fiú-süni)(ismertetőjegye az orránál hiányzott egy darabon a szőr), szóval ez a Berci főként tejimádó volt. A mesebéli almát (tudjátok, amikor cipeli a hátán a tüskéi között) kutyába sem vette. A tej, az bezzeg igen. Macskát megszégyenítő módon tudott lefetyelni...