A Halott Város II

II. Fejezet
Mrs. Broomsgerth


Ismeretlen behatolók tegnap este betörtek a Fővárosi Bankba, és több százezret tulajdonítottak el a széfekből. A kár mindössze pár millió euró. A rendőrség, körözést indított ismeretlen tettes ellen. –a mocskos fajtájukat! – Mrs. Broomsgerth ledobta a drága mahagóniasztalra az újságot. – Az összes kis huligánt be kéne zárni. – fütölgött a néni, miközben kicsoszogott a konyhába egy kávéért. A Ferchen sétányra apró aranysugarak vetődtek, ahogy a nap felkelt a Therth Domb mögött. Ez a környék nagyon előkelő házakat tudhatott magáénak, itt lakott a pénzügyminiszter, és valamilyen fúrógyártó cég elnöke. Ezek az emberek soha sem nyírták a füvet az elülső kertben, helyettük azonban nyírta más. Meg tudták fizetni, azonban Mrs. Broomsgerth nem ilyen volt. A házat örökölte, és kevéske nyugdíjjából épphogy a ház fenntartására futotta. Nem volt férje, a gyerekeket utálta, igen zsémbes asszony volt, csupán egyetlen egy élőlényt tűrt meg maga mellett: egy macskát. Kis idő múlva azonban, mikor az örökösödési adóval gondjai támadtak, rájött, hogy bérlőt kell találnia, nem bírja kifizetni a napi kosztot, és a ház karbantartásáért felelős embereket. Ugyanis a ház öreg volt, mint az országút, a tetőgerendákat minden évben át kellett vizsgáltatni, mert félő volt, hogy egyszer csak rádől az ember fejére. Ki is tett a ház elé egy aprócska táblát, amin feltüntette, igen érdekes írásával, hogy: Bérbe adó szoba!

Jöttek is a népek sorjában, illegálisan bevándorló arabok, jobb életre vágyó kínaiak, vagy 100 ember megfordult a küszöbén, mire talált egy normális albérlőt. Azon a napon reggel az ég gyönyörű volt, a messze távolban a nap sugarai beterítették az egész égboltot. A szél se fújt, a belvárosból fel-feltörő benzinszag ma egy cseppnyit sem mutatott magából, egy fehér ruhákba öltözött alak jött fel az utcán. Kezében esernyő, a másikban bőrönd. Végighaladt a sétányon, lépte könnyű volt, szinte suhant a föld felett. Nem egy munkába induló ember nézte meg a teremtést, ugyanis igen jóképű fickó volt. Szeme mélyen ülő bús bikára emlékeztette az embert, oldalt meghagyott magának egy kis pajeszt, szépen felnyírva, karvaj orra alatt vékony kis száj húzódott. Egynapos borosta fedte az arcát, melyen apró forradás ült meg, mintha valami furcsa jel lenne rajta. Mikor elhaladt a 26-os számmal jelölt ház mellett megállt, és megnézte a táblát. Mosolyogva elindult a kikövezett úton a bejárati ajtó felé, át az első kerten. Letette a bőröndjét, és az esernyőre támaszkodva becsöngetett. Pár pillanat múlva csoszogás hallatszott bentről, és kinyílt az ajtó:

- Jó napot asszonyom! – köszönt kedélyesen a férfi. – A kiadó szobáért szeretnék érdeklődni.
- Jó napot… - morogta a néni. Ugyanis igencsak megdöbbent az idegen ember láttán, mintha ismerőse lenne. – Nem ismerem valahonnan?
- Óh, én nem hinném, ugyanis én emlékeznék az ön angyal arcára. – felelte könnyedén, mire az elpirult.
- Köszönöm… Mr.?
- Watersky. Ronald Watersky. – mutatkozott be a férfi, és a kezét nyújtotta. – Ön pedig?
- Lili Broomsgerth. – rázta meg az idős asszony. – Fáradjon be.
- Azonnal. – nevetett, és követte a nénit a házba. Bent kellemes levendula illat fogadta, ami a bútortokból áradt.
- Kérem, vegye le a cipőjét, tudja, nemrég porszívóztam fel. – szólt át a válla felett, miközben betipegett a konyhába. – Kávét?
- Igen, köszönöm. Sok cukorral, és még több tejjel. – nyögte, és leerőszakolta lábairól a cipőket.

Mrs. Broomsgerth kávét tett oda, egy ódon, és meglehetősen rozsdás főzőbe, majd a csinos faliszekrényből poharakat vett elő. Nem nagyon szoktak nála vendégek kávézni, se teázni, se akármit is csinálni, a legtöbbször vetett egy pillantást az aktuális személyre, és nyomban kijelentette, hogy a szóban forgó szobára már talált bérlőt. De most. Ez a férfi valahogy érdekelte, volt benne valami, ami első látásra, megtetszett neki. És igencsak jóképű a maga módján, mennyi idős is lehet? Igen. Ezt biztos megkérdezi, ezt már most eldöntötte, miközben kitöltötte az elkészült, szemcsés kávét, és kis tálcára tette. A frizsiderből tejet vett ki, és jócskán öntött a csészébe, majd egy kis cukorral hintette meg.
Édesszájú, az már szent! – gondolta, és a tálcával a kezében átment a konyhán. Szemével gyorsan átfutotta a berendezési tárgyakat, hogy minden a helyén van-e. Jézusom! Mi van velem? Ilyet soha nem szokott csinálni, általában, ha valami folytán mégis beljebb kerül valaki, mint a küszöb, teljesen hidegen hagyja a kupleráj.

Watersky már bent ült a nappaliban, egy terebélyes fotelban, és élénk érdeklődéssel szemlélte a berendezést. Megakadt a szeme egy újságcikken: Erős szennyvízszivárgás történt tegnap reggel, egy helyi bevásárlóközpontban. Később, (mikor már az egész épület a ganéjban úszott.) a szakemberek megállapították, hogy a szivárgás oka, egy rosszul elzárt földalatti csap lehetett. Akkor tört ki a botrány, mikor a városban szerte vagy 30 csap romlott el, és a szivattyúk néhánya is csődöt mondott. Robert Brogwin a fővárosi csatornázási művek igazgatója nyilatkozata szerint: „Nem lehet gond a városnak egy-két szivattyú elromlása. Minden kerületben a vízszolgáltatás, és szennyvízelvezetés továbbra is kifogástalanul működik.”

- Áh, a kávé! – pillantott fel, az újságból.
- Tessék. – mondta hidegebben, mint szerette volna, és helyet foglalt kedvenc hintaszékében, a kandalló elött.
- Tehát. – köszörülte meg a torkát a férfi, miután belekortyolt az italba. – Mint említettem a küszöbön, a kiadó szobáról szeretnék érdeklődni.
- A szoba… tulajdonképpen… - kezdte zavartan.
- Úgy érti, hogy már kiadta? – rémüldözött játszva a Mr.
- Nem. Még nem. – az asszony hangjába visszatért az élet. – Rendes bérlőt szeretnék.
- Asszonyom! – nevetett fel. – Ön olyan férfiú elött foglalt helyet, ki a rendes.
- Tényleg? – húzta fel a szemöldökét.
- Igen. A csendet szeretem, és a tisztaságot, mindenfélekép. – tisztázta az alapokat. – Alig lennék a házban, csupán hétvégenként, néha még akkor sem, és akkor is csak aludni.
- Szabad kérdeznem, mi a foglalkozása?
- Hogyne. Író vagyok… nem éppen elismert, de szenvedélyes író, ki szünidejét tölti a városban, ötletet gyűjtögetve.
Akkor hát, ezért volt ismerős nekem az arca. Tudtam, hogy láttam már valahol a fizimiskáját.
- És miket ír, pontosan? – puhatolózott tovább.
- Regényeket, néha egy-két novellát is kiadok a kezeim közül, de többségében regényeket.
- Nem írt véletlenül a Wall Street Journal- ba?
- De! Éppenséggel egy novellát raktak be az újságba…
- Igen-igen, olvastam. – bólogatott az asszony.

Ronald kortyolt egyet a kávéból, és szemét újra végigfutatta a csinos berendezési tárgyakon. A kandalló felett egy hatalmas kard függött, a falakon körbe a szobában könyvespolcok kínálták sok-sok művüket. Hatalmas ablakok árasztottak fényt az antik szőnyegekre, nagylevelű növényekre.
- Nagyon szép ez a szoba. – jegyezte meg, elismerő bólintással.
- Úgy gondolja? Hát igen. Mindig is jó értettem a berendezéshez. – tette hozzá az utolsó mondatot, mintegy magának szánva.
- Kíváncsi lennék, rá, hogy a környék mennyire csendes, ugyanis, a csendért jöttem IDE pihenni. – mosolygott.
- Nagyon csendes, szinte túl csendes is. A héten egyszer jön a szemetes autó, az csap némi zajt. Egy-két gyerek lakik az utcában, de ők sem zavarnak sok vizet. A szomszédok alig vannak itthon, más meg nem-igen jár errefele.
- Kitűnő! Tehát? – nézett kíváncsian az asszonyra, aki most mintha nem is lett volna a szobában.

Milyen rég nem volt férfi a házban. Túlontúl rég, ahhoz, hogy most legyen. Nem! Ő igenis alkalmas lenne arra, hogy itt éljen egy ideig. Nem zavar sok vizet, hisz előbb mondta, hogy alig lenne itthon. Ráadásul a csendet kedveli… ez nagyon fontos, mert ő sem keresett egy fékeveszett őrültet, aki éjt-nappallá téve üvölteti a zenéjét.
- És meddig maradna a városban? – kérdezte visszatérve a valóságba.
- Azt terveztem, hogy az elkövetkező hónapot itt töltöm, és felkészülök agyilag a következő regényemre.
- Tehát bejárja a közeli vidéket?
- Pontosan! – nevetett üdén. – Imádok túrázni, sokszor haza sem jövök, és sátrazok az erdőben.
- Óh, itt aztán kedvére válogathat a különböző erdők közül! – nevetett kissé oldottabban
- Bizonyára. – a hangja elárulta, hogy nem fecsegne itt, ha nem övé lenne a szoba. Ezt az öregasszony is megértette, és mélyet sóhajtott:
- Biztos megbánom, de rendben. Magáé a szoba. – egyezett bele.
- Nagyszerű, hölgyem. – örvendezett a férfi, és kicsatolta a táskáját. Lili lopva odapillantott, de nem látott benne, semmi furcsát, csupán egy csomó irodai kellék volt benne.
- Öhm. – köszörülte meg a torkát, már amennyire tőle tellett. – Hol vannak a ruhái?
- Nagyszerű kérdés asszonyom…
- Lili. – mosolygott közbeszólva.
- Nagyszerű kérdés Lili! – egyezett bele vidáman. – Úgy terveztem, hogy ma, vagy tán holnap vásárolok némi ruhaneműt a belvárosban. Ön pedig kérem, hívjon Ron-nak.
- Rendben van Ron. Akkor megmutatnám a szobádat, amiben e hónap-ban egész végig aludnod kell majd. – nevetett Lili, és megigazítva a szoknyáját felállt.
- Jut eszembe! – pattant fel a férfi. – Mennyit kér a szobáért?

Az asszony ezen egy csöppet meglepődött. Ugyanis, ezt már rég le kellett volna tisztáznia a férfivel. Hisz ki akarja fizetni a lakásra hárult adót!
- Természetesen megkérem az árát, ugyanis nem véletlenül engedem át az egyik szobát…
- Igen? – Ron kíváncsian nézett az asszonyra.
- Az örökösödési adóval piszkálnak a hivataliak, ugyanis a házat…
- Örökölte. Értem. – bólintott, és követte az emeletre.
- Amennyi pénzre nekem szükségem lenne, az túl magas ár egy hónapra, de nem is ennyi idő alatt kell előteremtenem a pénzt.
- Reméltem is. – kacsintott rá, miközben felértek az emeletre. A folyosó is ugyan olyan rendben volt, mint a ház többi helysége, takaros bútorok, mindenfelé szőnyegek. Egy hatalmas kép volt felfüggesztve a folyosó végén a falra, szemben a fürdőszobával. Jézust ábrázolta, amint a Genezáret-tó partján ereszkedő hegyoldalban beszélte el a híres Hegyi beszédet. Ron elismerően bólintott. Keresztény házban van, ez boldogsággal öntötte el a lelkét.
- Ez lesz a maga fürdőszobája. – bökött rá az ajtóra ráncos kezével, majd kitárta a mellette lévő ajtót. – És ez a maga rezidenciája.

A szoba nem volt éppen rezidencia, ahogy az asszony említette, de rendkívül kényelmes volt, már látszólag. Hatalmas mélykék függönyök takarták el az ablakokat, melyek ugyancsak nagyok voltak, mint az egész házban. Legalább a levegő átjárja a szobát, majd. Bólintott mosolyogva. Ez számára is idegesítő szokás volt, anyukája is mindig mondta, hogy szokjon le róla, de most nem érdekelte. Puha szőnyegen lépett az ágyhoz, mely szépen be volt vetve, leült rá, és tovább szemrevételezte a szobát.
- Tetszik? – kérdezte Lili, egy csepp idegességgel a hangjában. Próbálta tettetni, hogy egyáltalán nem érdekli, mit szól, majd az Úr a szobához, de ez nem sikerült neki.
- Nagyon kellemes szoba. – szólt vidáman Ron, a mahagóni szekrény ajtaját nyitogatva. – Nagyon tetszik. - mondta végül, és újra leült az ágyra. – Biztos hogy nagyon jó éjszakáim lesznek itt, szeretem a kényelmet, és a remek dísztárgyakat. – ujjával az ajtó melletti polcra bökött, amin egy fából faragott Dávid-szobor állt.
- Akkor jó. – mosolygott az asszony, és láthatólag megkönnyebbült. Most jön az ár! Törjek rá, mint egy vaddisznó? Nem! Nagyon durva lenne. Úgy is megkérdezi.
- Mennyit kóstál? – somolyogott, majd hozzátette: - Nekem sokat megér.
- 300 euró. – közölte nem kis szégyennel a hangjában. De ez felesleges volt.
- Remek. Fele most, fele, ha elmegyek.

Lili egy csapásra megkönnyebbült. Ha már megegyeztek az árban, ráadásul ilyen gyorsan, az nagyon jó jel.
- Tessék. 150. – nyújtotta át a pénzt, amit a farzsebéből vett elő.
- Köszönöm. Egyébként tudja, hogy nem szabad a farzsebben tartani a pénzt?
- Nem hallottam még róla. – nézett kíváncsian a nőre, aki átvette a pénzt, majd egy barna tárcába süllyesztette.
- Pedig ez így van. Nem illik, mert a bizonyos emberről azonnal lerí, hogy nem vigyázik kellően az értékeire. – oktatta a férfit mosolyogva.
- Óh, akkor feltétlenül be kellene vásárolnom egy buksztárcát. – mondta nevetve, és az ágyhoz ment. Lili tudta, hogy most mennie kell.
- Akkor, csak rendezkedjen be. Reggelivel nem szolgálhatok…
- Az ebédre sem lesz szükség, mert már ettem. – vágott közbe Ron, és kedélyesen mosolygott hozzá.
- Oh, akkor a vacsorát… 7 kor tálalom. – fejezte be az asszony, és kihátrált a szobából.
Ron leült az ágyra, és behunyta a szemeit. Ezzel meg volnánk.

Elterült az ágyon, és egy kicsit szundított. Jócskán elmúlt dél, mikor felébredt. A fürdőszobában kimosta a csipát a szemeiből, és próbált visszaemlékezni az álmára. Mikor megtalálta a fonalat, papírt és tollat elővéve a bőröndjéből, leírta. Mindig leírta az álmait, ehhez már hozzá volt szokva, egyszerűen nem tudott megszabadulni ezektől, a rossz szokásoktól.
Lentről zúgás hallatszott, az asszony porszívózott.
Majd este elvégzem a szükséges intézkedéseket. – nyugtatta meg magát, és visszadőlt az ágyra. Addig úgyse támadnak meg. Meg sem merik közelíteni a környéket, amíg itt vagyok. – ezzel a gondolattal ismét visszaaludt, nem számított neki a lenti monoton zúgás, se az ismétlődő álom.

Amikor ismét felébredt, már este volt, a hold ezüstös fénye bevilágította a szobát, érdekes anagrammákat festett az ágyra. Mennyi lehet az idő? Oldalra fordult az ágyban, és felkapcsolta a kis asztali lámpácskát. Rolex karóráját felcsatolta, és csodálkozva nézte a számlapot. Hajnali fél 2 álltak az óra mutatói. Lekapcsolta a villanyt, és feltápászkodott a puha szőnyegekre, olyan érzés volt, mintha valami fura selyem anyagon lépkedne. Vajon lefeküdt már a hölgy? Felhúzta a cipőjét, és halkan kiment a folyosóra. Óvatosan lépkedett a recsegő lépcsőkön, nem akarta semmiképp felébreszteni. Jobb, ha nem tud semmit, akkor nem eshet bántódása senkinek. Lent a nappaliban fel volt kapcsolva egy helyes kis állólámpa, halovány fénnyel töltötte be a nappali egy ablakhoz közeli részét. Érdekes süteményszag terjengett a konyhában. Úgy látszik az öreg, meglepi valamivel reggel. Magában elvigyorodott, és az előszobába lépett. Már akasztotta volna le a kabátját a fogasról, mikor halk kopogást hallott az ajtó felől. Gyorsan odakapta a fejét, és egy magas árnyékot látott az üveglapokon keresztül. Ki járkálna éjnek évadján egy öregasszony házánál? Senki, aki jó szándékkal közelítene. - gondolta át gyorsan. Odaugrott, és gyorsan elfordította a zárban a kulcsot, az akadás nélkül futott, és lenyomta a kilincset. Abban a pillanatban, amikor kilódította az ajtót, még ott állt valaki az ajtó előtt, de mikor kilépett a hűvös esti levegőre, már nem volt senki.

Ilyen gyorsan nem tudna senki elmenni egyik helyről a másikra, csak…
Kilépett a gyepre, és behúzta maga után az ajtót. Bentről továbbra sem hallatszott semmi, úgy látszik, az tulajdonos még nem kelt fel.
A levegő rendkívül édes volt, ez neki is feltűnt, mélyeket szívott le belőle a tüdejébe. Imádta az estéket, ilyenkor szeretett sétálni, nagyokat sétálni a kivilágított utcákon, ahol mindenen békés csend ül. Elmosolyodott. Ha ezt apám látná! – nevetett magában, apja mindig meg volt győződve róla, hogy egy mogorva fráter lesz belőle, aki az erejét a mindennapi sör beszerzésére fogja használni.

Na, tessék apa! Ugyan azt csinálom, mint te! Egy cseppel sem kevesebb jókedvvel.
Megfordult, és jobban szemügyre vette a házat. Ige rendes, érdekes épület volt, a maga módján kialakított tetőtérrel, míves ablakokkal. Tetszett neki a ház, nagyon is. Úgy gondolta jobb lesz előbb körbejárni, majd aztán megcsinálni a dolgát. Jobbra került el, egy nem is oly rég festett kis fakerítéssel volt elválasztva a hátsó kert, valószínűleg, mindkét oldalon. Nagyon fontos volt megismerni magát a házat, ha efféle védelmező bűbájokat akarunk rárakni. Ha nem ismerjük meg, minden négyzetcentiméterét, könnyen előfordulhat, hogy, védelem, nem lesz teljes, és biztonságos.
Márpedig, ő annak a hölgynek, aki az otthonába fogadta, teljes körű védelmet akart szervezni. Ennyivel tartozik neki.

A hátsó kert tele volt virágokkal, egyiket sem ismerte, de nem is nagyon foglalkozott velük, nem szerette a növényeket, semmilyen formában. Egy kicsit emelkedett a talaj, ahogy hátrafelé ment, a nedves fűben. Lassan kibontakozott a válaszfal, egy hatalmas, legalább 4 méter magas tömör kőfal. Mindenhol moha nőtt rajta, a borostyán is szépen befutotta, de mállott már, mindenfele apró kőtörmelék hevert a földön.
Ez jó lesz, támasznak! Remek! – állapította meg, és továbbsétált bal felé. Visszafelé menet a talaj lejteni kezdett, majd teljesen egy szintbe süllyedt. Bal felé is került egyett, és újra a ház előtti harmatos füvön álldogált. Elérkezettnek látta az időt, a védelem elvégzésére. Megbizonyosodott róla, hogy egy árva lélek sem mászkál az utcán, majd becsukta a szemét, és furcsa szavakat mormolt.

Mr. Eidenbouer aki épp az utolsó pipáját tömte lefekvés előtt, még annyit látott, hogy éles, fehér fény villant az éjszakában, egy pillanatra az egész égbolt, tündöklő fehérbe burkolózott. Kiesett a pipa a kezéből, a dohány kiszóródott, ő meg tátott szájjal bámulta a különös jelenséget.
Ahogy a tünemény jött, úgy el is múlt egy szempillantás alatt, gyorsan feltápászkodott, már ahogy öreg csontja megengedték, kihajolt az erkélyen, de nem látott senkit, és semmit, ami gyanús lett volna. Mrs. Broomsgerth kertje rendben volt, a szokásos kis fény égett a nappaliban, a szemközti szomszéd is rendben volt. Akkor hát mi okozta a jelenséget? Még egy ideig ezeken, a dolgokon tűnődött, majd összeszedte a pipáját, és bement aludni.