A szenvedélyek ára

A férfi terpeszben állt a vécécsésze felett, és vizelt. Vigyorgott közben, de a tekintete üres volt. Tompán hallotta odakintről a kiáltozást és könyörgést. Nem érdekelte. Elméje egy lyukban volt, mélyen, nagyon mélyen. Szája sarkában meggyűlt egy kevéske vér, és onnan a csészébe csöpögött. Látta ugyan, de nem törődött ezzel sem.
Agya egy lyukban volt, ő pedig vizelt, és a Zöldszemű Rózsát dudorászta.
- Zöldszemű rózsa, Tóték lánya… keble kivillan a fehér ruhában… dudum….
Felkacagott. Jókedvű hang volt, nem érződött benne a hisztéria.
Befejezte a vizelést, kirázta, majd felhúzta a sliccét. Aztán felordított:
- Jövök már!

A WC a ház alagsorában volt, a pincéből nyílt. Azért építette ide, mert a régi szép napokban sok időt töltött a pincében. Amikor még hétvégenként itt barkácsolt, míg a felesége odafönn főzött, mosott, takarított, és foglalkozott a kölykökkel. Ahogyan az egy rendes asszonyhoz illik. Igazság szerint ő a hétköznap esték jó részét is itt lent töltötte. A fenébe is, a modellezés volt a hobbija, ahhoz pedig sok idő kell. De meg is lett az eredménye. Milyen gyönyörű hajómodelleket épített! A házban mindenütt ott voltak, ahova csak nézett az ember. A Bounty! A Goldenhind! Ókori gályák és világháborús csatahajók! No és a Titanic két méteres modellje! A férfi képes volt órákon keresztül gyönyörködni bennük, azután is, hogy elkészültek. Végül is ehhez értett. És a felesége… szóval, egy feleségnek nem az a dolga, hogy megértse a férjét, támogassa abban, amihez ért és szeret? Dehogynem. És ő mindig úgy látta, neje így is cselekszik… hogy egy rendes asszony.
Csakhogy kiderült, nem is olyan rendes asszony.
A pincehelységbe lépve megállt, üres tekintettel bámult maga elé, a száját harapdálta. Ajkai olyan vörösek voltak, mintha epret evett volna. Aztán ránézett a feleségére.

Az asszony ki volt kötözve, jó erősen, a modellezőasztalához. Lábait, derekát, mindkét felsőkarját vastag kötelek fonták körbe szorosan. A teste ruhátlan volt. Izmait megfeszítette, rángatta a köteleit, próbált kiszabadulni, de mindhiába.
És nem is fog szabadulni, gondolta a férfi gonosz mosollyal. Egy olyan ember, mint én, aki képes palackba hajót építeni, egy kötelet is meg tud csomózni úgy, hogy az tartson.
Akármeddig.
Látta, hogy a felesége fél, de azt is, hogy szemében egyelőre több a düh. Könyörgött, igen, de úgy érezte, a nő megveti őt. Ezzel pedig csak a saját helyzetén rontott. Mert a dolgok hamarosan új irányt vesznek.
A férfi fogott egy széket, az asszony elé húzta, és leült. Rágyújtott.
- Beszélgessünk.
- Engedj már el! – nyögte a neje, és tovább rángatta a kötelet. – Sikoltani fogok.
- Ja, hagyjuk ezt. Drágám, ez nem egy regény. Aligha kell közölnöm veled a tényt, hogy a pincém hangszigetelt. Tudod, a szomszédokat zavarta a barkácsgépeim zaja.
- A pincénk – sziszegte az asszony. – Ez a pince az enyém is, akárcsak a ház.
- Nem – mosolygott a férfi. – Ez itt mind az enyém. Akárcsak te. Tudod… nem hittem volna hogy valaha megteszed azt, amit megtettél.
A nő kitört.
- Nem tettem volna, ha foglalkozol velem néha! Ha megérintesz, ha szeretkezünk! Ha nemcsak egy konyhai robotgépnek tekintesz!
A férfi szomorúan megrázta a fejét.
- Ez annyira melodramatikus. Hagyd abba, kérlek. Még ha igaz is, amit mondasz, mit számít? Csak az számít, hogy megcsaltál.
Az asszony nem felelt. Ajka remegett.
- Hányszor? – kérdezte a férfi. Nyugodtan pöfékelt. A füstszűrő tiszta vér volt.
- Ötször – felelte a nő, és elsírta magát.
- Hol?
- Egy motelben…
- Hogy ismerkedtetek meg?
- Egy chaten. Amíg te itt barkácsoltál, én néha chateltem. Mert magányosnak éreztem magam.
- Aha… - a férfi előhúzott egy papírt. – Kinyomtattam az e-mailt, amit kaptál. Elragadó kis szerelmeslevél. Máskor lépj ki a gépen a fiókodból, mielőtt elmész a klóra.
- Drágám, csodás volt veled – kezdte olvasni a férfi. – Mikor találkozunk legközelebb? Még mindig őrzöm csókjaidat… blabla… utóirat: Tényleg háromszor mentél el, ahogy akkor mondtad?;)

Az asszonyra nézett. Az lesütötte a szemét.
- Így volt? Háromszor élveztél egy menet alatt?
A nő nem felelt, könnyeit nyeldekelte.
A férfi felpattant, és úgy földhöz vágta a széket, hogy az darabokra tört.
- VÁLASZOLJ MÁR TE HÜLYE PICSA! BÜDÖS KURVA! HÁNYSZOR RÁNDULT ÖSSZE A HÁZASSÁGTÖRŐ MOCSKOS PINÁD MIKÖZBEN MAGÁBA NYELTE ANNAK A STRICINEK A FASZÁT? HE?
Az asszony felsikoltott, szemei rémülten meredtek a férjére, telve színtiszta félelemmel. A férfi elégedett volt.
- Háromszor! Igen háromszor! Jó volt… sajnálom. Szeretett, és jó volt vele.
A férfi bólintott, új széket húzott a széttört helyére, és ismét leült.
- Idáig megvagyunk. Mondanám, hogy értékelem az őszinteséged, és talán így is van, de a szitun ez nem változtat. Házasságtörést követtél el. Ez pedig büntetést érdemel.
Elhallgatott, majd rekedt hangon, hamisan énekelni kezdett.
- Zöldszemű rózsa, Tóték lánya, nem is keresték, senki se látta… fűzöld lett a fehér ruhája… elhervadt az orgona ága… Ismered?
A nő nyelt egyet. – Igen. Szép dal.
A férfi bólintott, vigyorgott.
- Nagyon szép. Arról, szól, egy kis kurva elmegy a bálba, de nem ám hogy csak táncoljon. Inkább, hogy jól megbasszák. Ahogy téged is megbasztak. És hiába rontombontom, hallgass reám, te még most is basznál. Látom rajtad. Rákaptál az ízére. Tüzelsz, csessze meg.
- Figyelj – mondta az asszony. – Te megbolondultál. Engedj el. Felmegyünk szépen, és megírom annak a férfinak, hogy vége. Befejeztem vele. Főzök egy jó vacsorát, és utána megbeszéljük a dolgot. Nyugodtan, felnőttekhez illőn.

Látta, hogy a férje alig figyel rá, pedig véreres szemét végig őrá függesztette.
- Szép vagy, tudod? – kérdezte a férfi mosolyogva. Tekintete végigsiklott az asszony testén.
- Szép bizony… és nem is csak a korodhoz képest. Csinos arc… gömbölyű mellek… lapos has… feszes combok… és ó, milyen szép punci! Szép a fazonja. Neki nyírtad le ilyen csinoskára?
A nő nem felelt.
A férfi hangja sajnálkozóvá vált.
- Mindenesetre, amikor pár nap múlva rád találnak, nem leszel ilyen jó formában.
Az asszony most már tényleg megrémült. Idáig azt hitte, a férje szórakozik vele, noha eléggé otromba módon. Arra már évekkel ezelőtt rájött, hogy nem teljesen épelméjű, de úgy gondolta, csupán a hobbija áldozata… most viszont úgy látta, teljesen megőrült.
A férjem egy őrült, megkötözött, és azt tehet velem, amit csak akar. Atyaég. Ez nem vicc.
A férfi felállt, arca most komoly volt, tekintete üres.
- Meg foglak ölni. De a halálodig hosszú lesz az út drágám.
Az asszony rámeredt, és tudta, komolyan gondolja, amit mond. Megrohanta a pánik. Sikoltani kezdett.
A férfi felállt, és odasétált a pince sarkában álló szekrényhez, amelyben a szerszámait tartotta. Kivett egy ládát, felemelte, és az asztalra tette, amelyhez kikötözte a feleségét. Felnyitotta, és a nő rémülten látta, mik vannak benne: csavarhúzók, reszelők, kézifúró, kalapács….
Kalapács.
Férje azt emelte ki a ládából.
- Ne… - suttogta rekedten, abbahagyva a sikoltozást. – Kérlek. Ne…
A férfi felemelte a súlyos szerszámot, és üres tekintettel vizsgálgatni kezdte.
- Tudod, az élet, olyan, mint egy libikóka - mondta, de nem nézett a feleségére. – Lehetsz fenn, de nem sokáig. Előbb-utóbb lesüllyedsz. Te most lefelé tartasz. És ott rossz lesz. Sajnálom.

Azzal megragadta felesége karját, kicsavarta, kezét az asztalra szorította. A nő kapálódzott, rémülten sikoltott. A férfi látta, hogy vizelet csíkja szalad végig meztelen combján.
Bal kezével hátrahajlította az asszony ujjait, kivéve a mutatóujjat. Azt megcélozta a jobb kezével, majd teljes erejéből lesújtott.
Éles, velőtrázó sikoltás tört ki az asszonyból. A férfi még sohasem hallott ilyen borzalmas hangot, kivéve gyerekkorában, amikor a húgának epeköve volt, és végül a mentők vitték el. Ő sikoltozott így. Görcsei közben folyt a taknya-nyála összefolyt, és emlékezett, hogy ő erre fújjogni kezdett, mire az anyukája felképelte, mondván, hogy lehet ennyire szívtelen.
Lepillantott művére. Felesége ujjából nem sok minden maradt.
Hátralépett, maga is émelygett kissé. Amit látott, az határozottan Fújj volt.
Az asszony hófehérre sápadt arccal sikoltozott, orcáin ömlöttek a könnyek, fejét hátrafeszítette a kíntól. Az egész teste rázkódott, combja csillogott a vizelettől.
A férfi erőt vett magán. Pedáns hangon megszólalt:
- Mondtam hogy rossz lesz.
Valahogy sikerült elkapnia felesége pillantását. Nem volt könnyű, mert szemei úgy forogtak üregében, mint egy rémült nyúlé.
Leült a székre, és ismét rágyújtott. Várt.
A nő beszélni próbált.
- Kérlek… szépen… ne… engedj el. Kérlek… soha többé… nagyon fáj…
A férfi szeme felcsillant. Felpattant.
- Az biztos is, hogy fáj! – kurjantotta, és a ládához lépett. Egy darabig kutatott, majd felesége legnagyobb rémületére kikapott belőle egy százasszöget.
A férfi megragadta a kalapácsot.
- Az biztos is! – kiáltotta újból, majd a fájdalomtól és pániktól vonagló nőre rontott.

Amikor a szög átütötte, és az asztalhoz szegezte a kezét, az asszony már a halálért könyörgött volna, de szája ismét csak sikoltani tudott. Záróizma elengedett, béltartalma undok barna patakban folyt végig a lábán. A világ egyetlen izzó, vörös iszonyattá duzzadt elméjében. Nem lehet… ilyen fájdalmat nem lehet túlélni. Tágra nyílt szemekkel meredt férjére, akinek arca el-elúszott előtte.
A kín szinte teljesen elvette az eszét, de még így is arra kellett gondolnia: Mi következik most? A fúró? Levágja a lábát… vagy atyaég… megégeti?
- Könyörgök… istenem… istenem…

A férfi azonban nem tett semmi fenyegető mozdulatot. A ládában sem kutatott tovább eszközök után, amivel tovább kínozhatja. Ehelyett csak állt, fejét lehajtva. Amikor felnézett, a nő látta hogy sír.
- Mit tettem… jaj… sajnálom. Meg kellett tennem… érted... De… lepisilted a lábadat… bekakiltál… szegény… szegény…
- Engedj el… - suttogta a nő. Teljesen elment a hangja a sikoltozástól.
A férfi azonban, úgy tűnt, nem hallotta meg.
- Sajnálom… nagyon sajnálom… rossz voltam – úgy zokogott, mint egy kisgyerek.
Odatántorgott a szekrényhez, amelyből a szerszámosládát vette ki. Kutatott egy darabig, majd elővett valamit. Egy üveget, rajta halálfej.
Sav.

Az asszony úgy érezte, mindjárt elhányja magát, úgy söpört rajta végig a pánik. Jaj, istenem, csak azt ne!
A férfi visszatámolygott a székhez, és lerogyott rá. Lecsavarta az üvegről a kupakot. Ránézett a feleségére.
- Ég veled drágám. A modelljeimet… a gyerekekre hagyom. Mond meg nekik… vigyázzanak rájuk.
A szenvedéstől kába asszony csak az utolsó pillanatban jött rá, hogy férje a savat nem neki szánja. És még mielőtt megkönnyebbülést érzett volna, a férfi meghúzta az üveget, és ami utána következett, attól tényleg elhányta magát, s közben lehunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia semmit. De a füleit nem foghatta be, és sokáig kellett hallgatnia a borzalmas, bugyogó és nyüszítő hangokat, és férje lábfejeinek görcsös kopogását a pince betonpadlóján.
És utána még nagyon sokáig kellett várnia, s közben mindvégig a halál után sikoltott, hangja híján már csak a saját fejében.


****

- Rendbe fog jönni? – kérdezte a sápadt arcú rendőr a műtősautó egyik hozzá hasonlóan sápadt tagját, fejével a hordágy felé intve, amin éppen elvitték a szánalmas emberi roncsot, aki egykor egy csinos asszony volt.
Az orvos, aki a rendőr szerint túl volt már a negyvenen (bár most hatvannak látszott) idegesen a hajába túrt.
- Ha úgy értette, hogy megmenthetjük-e az életét, igen, valószínűleg igen. Másfelől… - az orvos a rendőr szemébe nézett, és mindketten ugyanarra gondoltak, bár nem mondták ki: az asszonynak talán az lenne a legjobb, ha nem maradna életben.
- Menjenek – intett a rendőr. Társa, aki nála fiatalabb volt, odament hozzá. Ő is falfehér volt, szeme tikkelt.
- Három nap… úristen, te elhiszed hogy életben maradt? Ha a postás kevésbé lekiismeretes…
- Igen. Iszonyú.
- A férjét láttad? Ez…

Az idősebb rendőr türelmetlenül elfordult, hogy lezárja a beszélgetést. Mindketten láttak mindent. A kómába esett, vizeletbe, bélsárba és hányadékba kövült asszonyt, akinek arca olyan szenvedésről tanúskodott, ami túl volt a felfogóképesség határán. És a férfi, aki sósavat ivott…
A rendőr nyelt egyet. Megjelent előtte az arca, a nyaka, amit belülről mart szét a sav. De legélesebben a kezeit látta, amelyek görcsbe voltak rándulva, mintha rejtegetni akarná, amit szorongat benne…
De látták, mi az. A haja.
Mielőtt meghalt, hosszúra nyúló haláltusájában kitépte a saját haját.
- Menjünk – mondta végül rekedten társának, aki a semmibe bámulva támasztotta a kocsijukat. – Tegyünk jelentést.
Beletelt néhány másodpercre, mire a szavak eljutottak a fiatal zsaru agyáig. De végül bólintott. Most már hivatalosan.
- Értettem. Rendben.
Elhajtottak, és közben mindkettejük fejében ugyanaz járt: ki fogja elmondani a házaspár gyermekeinek – egy tizenkét éves fiúnak és egy nyolc éves kislánynak – hogy mi történt a szüleikkel.