G.O.D 69 Folytatás

Guys Of Death 69
Mint egy igazi család/Második rész

... - De Soulness te nem vagy egy bizonytalan porszem… Ezernyi ember rajong érted, ezenkívül még ott vannak a barátaid…Én… - Fogta meg Mia a fiú kezét meg biztatóan megszorította. – A gyermeked… - Hangja párája aggodalmasan ölelte körül párja arcát. – Sok ember van akiért érdemes felállnod, és megráznod magad. Nincs az Életben olyan erő ami megkövetelné azt hogy ne állj fel ha megcsúszol véletlenül a Sors talaján!
- Azt hiszem, én ehhez kevés vagyok… - Mosolyodott el szomorúan a gitáros, erre Mia még szorosabban hozzábujt, karjait pedig átfonta a gitáros kecses derekán. A finom férfias illat a félelem aromájával megfűszerezve újra beszivárgott az agyába, mire behunyta a szemét.
- Nem drágám… Te csak túl vagy fűtve az érzelmektől, amik a munkádhoz nagyon jól jönnek viszont a világ kegyetlensége nem sokat használ nekik, és inkább átoknak érzed, mint áldásnak ezt a fajta túlérzékenységet…
- Mert szerinted én túlérzékeny vagyok? – Nézett rá Soulness komolyan.
- Istenem, édesem, mivel művész vagy, persze hogy érzékenyebb vagy, mint a többi…- Súgta a fülébe a lány, mire a gitáros elvörösödött. – De én ezzel együtt nagyon szeretlek… - Nyomott egy apró kis csókot Soulness ajkaira, aki résnyire nyitotta száját. Nincs is kellemesebb pillanat, mint azt ölelni, aki a világon a legnyugtatóbb és egyben a legizgatóbb ember számára. Ezt a mozdulatot viszont már megbámulták a vásárlók is. Kissé szemrehányó pillantással ballagtak el a pár mellett, de nem szóltak semmit. Soulness néhány perc múlva kissé szégyenlősen fordult el Miától, két parányi vörös folttal az arcán.
- Vásároljunk be gyorsan, aztán menjünk… Szeretnék még beszélni Michával is.. – Mondta kicsit rekedtesen.

A lány ennyivel nem akarta lezárni a fiú érzelemkitörését, de most kivételesen hagyta a gitárost elmenekülni a szembesülés elől. Érezte, valami nagyon nyomhatja vőlegénye lelkét, most érzékenyebbnek tűnik, mint bármikor máskor.
- Te tudod… - Nézett rá Mia, majd együtt folytatták a bevásárlást.
Finom frissítő parfüm illatára és egy puha lepedő selymes simogatására ébredt fel Micha. Mikor kinyitotta halványkék szemét, kissé kábultan nézett körül a verőfényes ismeretlen szobában. Szőke fürtjei mint egy függöny keresztezték tengerszínű szemeinek útját, amiket aztán unottan és kissé morcosan fújkált arrébb. Mikor feltápászkodott, meglepve tapasztalta hogy a kabátjával van betakarva, és egy kanapén fekszik, egy tökéletesen ismeretlen házban. Kiegyenesedett, és körülnézett. Hófehér falak fogadták, amelyek visszaverték a fényt az arcába. A bútorok sötétkék színben pompáztak beleértve a szekrénysort is, ami a szoba nagy részét elfoglalta. Micha első gondolata az volt hogy milyen rend van itt… A rend szóra megborzongott. Abban a pillanatban Soulness jutott az eszébe, és apró könnycseppek szöktek a szemébe.

„Ő csak akkor talál meg cuccokat ha rendetlenség van… Viszont ha egyszer hajlandó rendet rakni akkor aztán csillog minden…” –Ez a gondolat teljesen felverte kábult elméjét. Lassan felállt, és az ablakhoz sétálva kinyújtóztatta tagjait. Meglehetősen megindító látványt nyújtott ahogyan a testhezálló kötött pulóver lassacskán felcsúszott a derekán. Ásított egyet majd kutakodva körülnézett. Aranyló fürtjeit átvilágította a nap fénye, és miközben nézelődött azon törte a fejét hogy merre is van. Aztán hirtelen beugrott neki Cat arca. „Hát mégis…”- Ment ki halk léptekkel a szobából. Hirtelen minden eszébe jutott. A lánnyal való beszélgetés a bukásveszély, és az is amikor Cathryn egy puszival kívánt jóéjszakát neki, mikor aludni tért. Az is felrémlett neki hogy hosszú órákon át nézte a táncoló árnyékokat, és egy lehetetlen elhatározáson törte a fejét.
Micha felsóhajtott. Hiába ellenkezett foggal körömmel a lelkébe égetett név egyre jobban sajgott, és restellte hogy nem csábult el teljesen Cathryntől. Felnézett az órára, és kissé megszeppent tekintettel találta szembe magát azzal a dacoskodó ténnyel hogy déli fél tizenkettő van.

„ Fenébe…” – Zárta le magában az idő múlása ellen irányuló vitát, és egy másik szoba felé vette az irányt. Szinte rögtön megpillantotta a göndörgő fekete hajat, ami vízesésként omlott le az ágyról. Szálairól visszacsillantak a töretlen fények, és Micha lehetetlennek tartotta nem gyönyörködni a látványban. Itt van valaki aki majdnem megszólalásig hasonlít a szerelmére, és nem képes szerelmes lenni belé, pedig maga is tudja hogy az egyetlen út a boldogsága felé ez a lány. Ez a gyönyörű lány, aki közös vérrel osztozik egy szépséges férfival.
Közelebb lépett, közben újra és újra végigmérve az elnyúlt női alakot az ágyban. A gömbölyödő idomok hidegen hagyták, amit igazán figyelt az Cathryn arca volt. A nő mosolygott álmában. Fehér bőre úgy derengett vissza a férfi kék pillantásában mint egy tökéletesen tisztafényű csillag az égen.

„Pont mint Soulness…” – Harapott ajkaiba a billentyűs, miközben lassan lehajolt Cathez, és tovább méregette. Az édesdeden fitosodó orr, a szemöldök finom íves vonala, a száj kecses csókolnivaló íve… mindegyiket ismerte és imádta egyaránt. De valami mégis hiányzott belőle… „ A gyöngeség…és a végtelen érzékenység…” –Fogalmazta meg magában röptében a billentyűs miközben lassan felemelkedett, és kiindult. Nem akart itt maradni, nem akarta hogy fájjon neki az érzés, hogy Cat olyan mint Soulness és mégsem. Mégis teljesen más…
A magány csöndességében öltözött fel, végig lesütve pillantását. Honnan szedte ő azt a hülyeséget hogy ő szerelmes akar lenni Catbe? Nem lehet szerelembe esni csak úgy, hogy az ember akarja! Neki is pont olyanba sikerült beleszeretnie menthetetlenül, aki nem viszonozza szerelmét. Komótosan vette elő telefonját, és mikor megpillantotta a halomnyi nem fogadott hívást, elfanyalodott arccal lépett be telefonja menüjébe. Mikor megpillantotta a nevet, ami a kijelzőjén újra meg újra felvillant, akaratlanul is reménykedő mosoly siklott fel arcára. Aztán az SMS-t olvasta el, és arcára felszökött a boldogság fátyla.

„Beszélnünk kéne… Hívj fel amilyen hamar csak tudsz! Üdv. Soulness”

„Vajon mit akarhat?” –Ötlött a férfi fejébe a gondolat, és eltette a telefont. Megfordult a fejében hogy Soulness az együttessel kapcsolatban akar vele beszélni, aztán igyekezett elvetni a gondolatot, mivel megegyeztek hogy újévig mellőzik a bandát, aztán gőzerővel folytatják a lemezt, és a koncertezést.

Összehúzta magán a kabátot és az ajtó felé lépett. Visszanézett még egy pillanatra a lányra majd kilépett a házból, és már nyúlt is a telefonjáért. Gyermeteg izgalommal kereste ki Soulness nevét, és lenyomta a tárcsázást. Füléhez emelte az apró kis szerkentyűt hátrasodorva aranyszőkén illanó haját, és várta a gyönyörű zöngésű hangot, ami a mennyországot jelentette számára. A búgás egyre jobban idegesítette, úgy érezte áttörhetetlen fallá válik közte és Soulness között. Mikor végre hallotta a kattanást hogy a másik oldalt felvették a telefont örömében felkuncogott egy pillanatra, és kifelé vette az irányt.
- Micha? Végre, azt hittem meg se kaptad az SMS-t… Merre voltál? - Hallatszott az aggodalmasan csengő hang, amitől Micha a szívéig meghatódott.
- Hogy én? – Szólalt meg jóval magasabb hangon minta a rendes hangszíne. – Én.. Én a nővérednél voltam… - Válaszolt hadarva, mire a vonal túlsó végére mélységes csönd ereszkedett. A férfinak meg kellett állnia. Túlságosan is izgult ahhoz hogy menet közben beszélni tudjon.
- Hogy… Hol voltál?! – Kérdezett vissza Soulness, hangjából eltűnt az aggodalom, inkább egy csöppnyi szemrehányás csillant meg benne.
- Szóval az a helyzet, hogy a koncert után beültünk egy kávézóba… És nem akarta hogy hazamenjek… Ezért megengedte hogy nála aludjak, természetesen külön… De semmi több… - Mentegetőzött tovább a billentyűs. – De mi az az egetverően fontos dolog amiről beszélnünk kell, és amiért több mint tizenötször hívtál? –Kérdezett rá a lényegre Micha. –Gondolom nem a G.O.D olyan nagyon fontos neked… - Váltott ő is kötekedős stílusra.
- Szeretnék beszélni…Kettőnkről… - Bökte ki a gitáros mire a férfi lesápadt, és megtámaszkodott a lakóház falában.
- Kettőnkről? – Kérdezett vissza dadogva. – Rendben... Mondd, hallgatlak… - Nézett le a földre. Még mindig a házban volt. Nem tudott megmozdulni, mintha földbe gyökerezett volna a lába a fiú szavaitól.
- Ezt nem így kéne megbeszélnünk. – Morogta Soulness. – Mi lenne ha találkoznánk?
- Felétlenül! – Vágta rá a férfi, majd korholni kezdte magát. „Mit mondtam!?”
- Rendben… Itt várlak a házad előtt… - Válaszolt a gitáros kissé zavartan. – Siess…
- Jó… - Hebegett Micha, és hallotta hogy Soulness leteszi a telefont.

„Mit akarhat?” – Tette zsebre kezeit miközben lement a lépcsőkön. Tekintete elcsigázottan futott végig a fokokon amiket nem sokkal utána lába is követett. Szeretett volna társa fejébe látni, hogy mit is tervez valójában. Felbuzdult lelke újra és újra csorgatta bele szívébe a remény édeskés nedvét, és hiába próbálta elzavarni a szerelemtől lángoló cseppeket, nem mozdultak. Micha nagyon jól tudta hogy az édes érzés csupán addig tart amíg meg nem szólal Soulness és le nem rombolja a teste legmélyebb zugaiban szenvedélyből felépített erődöt. Lassacskán kiért a levegőre. A hideg szél támadásba lendült fehér forróságban táncoló arca ellen, és hópelyheivel simogatva tovább azt.
Micha lelkében félelem kerekedett, és bizonytalanság. Ezzel a gondolattal vágott át a városon, megfeszített izomzattal, fáradtságot nem ismerve. Kábult elméje elé vetítette a gitáros halvány szomorkás mosolyra húzódó csókolnivaló ajkait, és megrázkódott.
„ Miért reménykedek,miért? Miért őrültem meg azért mert hallottam a hangját?! Miért fáj ez most ennyire!?” – Nézett kissé bágyadt tekintettel a sárba fulladó hópelyhekre. Kissé elkomorodott a hangulata. Ha találkozik a gitárossal abból semmi jó nem sülhet ki, legfeljebb mind a ketten fájdalmat okoznak egymásnak…
Észre sem vette hogy fürge lábai eközben hazarepítették. Majd csak akkor eszmélt fel szerelmes mélabújából, mikor egy ködös halvány alakot pillantott meg.
- Soulness… - Futott át ajkai között a név, de úgy hogy meg sem rebbent a szája, csupán csak kékes pillantásában révültek fel a betűk rajzai. Megállt, és hosszan bámulta az alakot. Újra megkötözték lábait a szerelem béklyói, csak rémülten nézett előre, és úgy érezte magát mint egy tinédzser, aki első találkájára készült.
A gitáros körvonala egyre jobban tisztult ahogy közeledett a férfi felé, és mikor odaért Micha elé már tisztán látszott testének minden pontja.
- Szia… - Dörmögte halk mély hangon Soulness, majd egyenesen a billentyűs szemébe nézett.
- Üdv… - Michából alig tudtak kikúszni a szavak. Soulness tekintete mint egy gyorsan robogó vonat suhant át lelkén. A zöldes északi színű szemek borzongatóan gyönyörűnek tűntek, a téli időben. A gitáros kissé fáradtan és átfázva várta barátját, ám amint meglátta Michát furcsa nyugodtság öntötte el, mégsem merte megölelni a billentyűst, inkább egy rideg tekintettel köszöntötte.
- Felmegyünk vagy pedig itt fogunk kint fagyoskodni? – Tért rá a tárgyra a gitáros, mire Micha kissé elszégyellve magát nyitotta ki az ajtót.
- Menjünk… - Várta meg míg Soulness bemegy, majd mintha semmit se tudna tétován a fiúra nézett. – Miért vagy ilyen hideg?
- Nincs jó kedvem… - Válaszolta komor hangon Soulness miközben még csak rá sem nézett a billentyűsre. Bizonytalanság tüze lángolta körbe fáradt lelkét. Nagyon nehéz volt úgy viselkednie mintha nem is jelente neki semmit a mögötte haladó férfi, majd amikor már tarkóján érezte Micha leheletét, megállt. Szinte várta hogy a férfi belékapaszkodjon és fejéhez vágja hogy miért viselkedik ennyire ellenségesen.
- Soulness… - Fogta meg Micha a vállát. – Te hívtál ide, te akartál velem találkozni, tehát ne viselkedj így velem, mert ezt nem bírom tovább! – Hangja kissé elfulladt. Igen pont erre számított. Álmai erődjének megalkotója úgy rombolja össze szíve építményét mintha csak egy szélvihar lenne.
- Mit csináltál te tegnap éjjel Cathrynnel? – Fordult meg hirtelen gitáros és úgy támadta le

Michát hogy annak még reagálni sem volt ideje. Percekig némán meglepett kékes szemekkel bámult Soulnessre majd zavartan felnevetett.
- Te féltékeny vagy? – Nézett rá kissé fura benyomással Micha mire a fiú fülig vörösödött.
- Dehogy! – Kezdte el hadarni halkan Soulness, miközben nekitámaszkodott a falnak. – Csak érdekel hogy mit tud egy magadfajta férfi csinálni egy lánnyal… - Válaszolt közönyösen, mire Michának egy pillanatra eltűnt a mosolya.
- Nem figyelsz rám… - Állapította meg keserűen majd a kulcsait kezdte keresni. – Nem azt mondtam hogy meleg vagyok… Soha nem állítottam ilyet… - Dugta bele kissé erőszakosan a kulcsot a zárba majd elforgatta. Kinyitotta az ajtót és beengedte rajta Soulnesst. A fiú egy pillanatra meghökkenten pillantott a billentyűsre, majd bement a lakásba. A jó ismert otthonos illat fogadta, mire lelkiismeret furdalás tört ki szívéből. Hogy bánhat ilyen kegyetlenül a legjobb barátjával?
- Én nem erre gondoltam… - Hazudta csöndesen majd lesütötte a szemét.
- Ne nevettess, már ismerlek ahhoz hogy tudjam milyen sötét gondolatok villannak át ezekben e percekben a fejedben… - Nyomta finoman a falhoz a gitárost, aki erre félénken a ridegkék szemekbe nézett. Nem akarta hogy a billentyűs hozzáérjen, fájt neki hogy legjobb barátja teljesen máshogy vélekedik róla mint ő.
- Micha én nem akartalak megbántani… - Bökte ki halkan mire a billentyűs szomorúan elmosolyodott.
- Valahogy mégis sikerül mindig megbántanod… - Simította végig kissé megbabonázva Soulness állát, akinek erre megcsillant a szeme, és remegő hideg ujjait Micha kezére tette. Megfogta a simogató kezet, és eltolta magától, majd bocsánatkérő tekintettel ránézett. – Már már azt hinné az ember hogy érzéketlen, lelketlen fickó vagy… - Dörmögte a billentyűs elszontyolodott tekintettel, majd csalódottan magától elemelte simogató tenyerét.

- Nem veszekedni jöttem, hidd el… - Soulness fehér arcán megjelentek a szomorúság ráncai és beljebb ment a szobában. Micha lakásáról perceken belül meg lehetett állapítani hogy gazdájuk nem itthon éjszakázott. A sötétítőfüggönyök elrejtették szobát a lágy napsugarak elől, a sötétség pedig nem vall Michára. A férfi mindig is idegenkedett a sötétségtől, bizonytalanságot félelmeket keltett szívében, ezért mindig égett valahol a villany.
Most viszont csak a félhomály simította a két tagot, és csak a fesztültség táncolt nagyban közöttük. A gitáros leült a szobában lévő kényelmes kanapéra, és kissé idegesen körülnézett. Nem vette le kabátját… Fázott… Olyan hidegnek érezte magát, és olyan kegyetlennek…
Újból körültáncoltatta fűzöldszínű pillantását bútorokon és kellemes mégis számára zavart adó emlékek sorozata játszódott le a fejében. Több százszor járt itt régen, az utóbbi időben viszont soha. Mégsem változott semmi. Minden ugyanolyan, mint amikor utoljára itt volt. A falon a Guys Of Death díjai függtek, és pár ősrégi poszter foglalta még a helyet ott. Az egész ház olyan Michás volt…
Soulness hátradőlt és képzeletben átsétált a másik szobába. Az volt a billentyűs kincstára. Különböző méretű szintetizátorok birodalma volt ott, ahova a férfi egyedül csak a G.O.D tagjait engedte be. Szinte minden minőségi szintetizátor meglehető volt ott, Micha mégis egy hófehér zongorára volt a legbüszkébb. Soha nem mondta mit szeret annyira abban az óriási gyönyörűségben, de úgy vigyázott rá mint a szeme fénye. Míg a többi hangszer porosan hevert a házban, a hószínű zongorán mindig teljes fényében villogott, tiszteletet, és megértést csurgatva az ember szívébe.

- Akkor miért jöttél? – Hallotta Micha kérdését ami szíven is ütötte. Régebben soha nem kérdezett ilyet a férfi, mindig örömmel látta ha a gitárost erre vetette a sors. A fiú bizonytalanul lehajtotta fejét, fekete göndör fürtjei homlokába omlottak, és ott vigyázták gazdájuk titkát, egy könnycseppet a férfias zöld tekintetben.
- Ne haragudj rám… - Suttogta erőtlenül mire Micha felhúzta a szemöldökét és leült Soulness mellé. „Olyan fura…” – simította hátra haját, és egy kicsit lehajolt hogy láthassa Soulness arcát. A fiú hirtelen ránézett azzal le is gördült megdagadt a könnycsepp karikás szeméből.
A billentyűs beszívta ajkait, fogalma sem volt hogy mitévő legyen. Jól jött most a sötét, a félhomály… Így csak Soulness arcának körvonalait láthatja nem tudhatja biztosan hogy a fiú tényleg sír-e. Az ösztönei azt súgták hogy ölelje át Soulnesst és vigasztalja meg, úgy ahogyan régen, de ki tudja hogy a gitáros nem e képelné fel. Elvégre szépen indítottak már most is. Kérdőn félrebiccentette a fejét, és sanyargó szívvel figyelte a gitárost, ahogyan az próbál erőt venni magán, majd hirtelen a fiú vállára tette a kezét.
- Mesélj… - Suttogta Soulness felé és várt.
A fiú mikor megérezte Micha kezét a vállán, azt hitte megőrül a fájdalomtól. Lelkét elkezdték emészteni az emlékek legyőzhetetlen lángjai. Szeretett volna egyszerre mindent mégis semmit sem érezni.
- Olyan jó lenne visszapörgetni az időt… - Kezdett el dadogni, és lehunyta a szemét. Pupillái előtt felvillantak a régi emlékek szomorkás árnyai, majd egy mélyről jövő sóhajtás után fojtatta. –Amikor még nem veszekedtünk és nem is idegesítettük egymást…Jobb volt, mint most… - Vékony ujjával fésülgetni kezdte ébenfekete fürtjeit, majd a billentyűsre nézett és szomorkásan elmosolyodott. – Hiányzol nekem… Hiányzik a közelséged, ahogyan megvigasztaltál mikor bajom volt… Mikor máshova nem tudtam menni csak hozzád… - Mutatóujjával finoman végigsimított kiszikkadt ajkain, és tétován a férfira nézett. – Most is hiányzol, és szükségem van rád, mint barátra, és mint társra… Lehet hogy Miával vagyok, de ettől függetlenül úgy szeretlek mintha a testvérem lennél, és nagyon furcsa érzések keringenek bennem mióta tudom hogy… hogy… - Micha ekkor lassan letörölte a fiú szeme széléről a könnycseppet.
- Ne sírj már… - Kezdte el babusgatni barátját, aki letörölte könnyeit.
- Azt kívánom bárcsak minden olyan lenne mint régen… - Nyöszörögte Soulness csöndben, majd elfordította a fejét. – Csak az a baj hogy semmi sem az aminek látszik…
- Ezt hogy érted? – Kérdezte tőle suttogva Micha, mire a fiú elmosolyodott.
- Valahogy úgy, hogy lehet hogy én rendbe teszem a köztünk lévő feszültséget…és lehetséges hogy látszólag te is… De ki tudja hogy benned mi játszódik le újra és újra, miközben én azt hiszem olyanok vagyunk mint régen…
- Nem értelek… - Kezdett el értetlenkedni a billentyűs, mire a gitáros köhintett egyet.
- Adj egy lapot és egy tollat kérlek… - Morogta szorosan a földre szegezve tekintetét a fiú. Micha értetlenkedve pattant fel, és már nyúlt is az eszközökért. „Nem tudok elmenni rajta…” – Gondolkozott közben míg odavitte a fiúnak a tollat és a papírt. „Kiszámíthatatlan és titokzatos mint egy hullámzó tenger…” –Ült vissza gitáros mellé és odanyújtotta neki a kért eszközöket. Soulness megfogta a tollat, és a két férfiujj összeért. Mindketten a tollra bámultak majd egymásra. A tengerkék szem kutakodva merült el a végtelenséget sejtető zöldekben, majd mintha átölelték volna egymást cseréltek helyet, és villantak meg a másik tükörképében. Soulness zavarodottan húzta el a tollat majd a papír után nyúlt immár sokkal óvatosabban. Zavarban volt fogalma sem volt bizonyítsa be Michának hogy az érzelmek viharos tanácsadói az emberi léleknek. Egy vékony lendülettel rajzolni kezdett egy kört, majd két háromszöget. Mikor ezzel megvolt megállt egy pillanatra. Sima tenyerének széle érintette a papír felszínét és megcsiklandozta Soulness márványos bőrét.

- Mit látsz? –Kérdezte hangtalanul alig megformált szavakkal a másik tagot, aki erre érdeklődve hajolt közelebb hozzá.
- Egy pentagram… - Válaszolta Micha, majd kissé gyanakvó tekintettel a gitárosra nézett. –Mit akarsz az ördög jelével?
- Én semmit…- Dörmögte Soulness, miközben két újabb háromszöget rajzolt.
- Félelmetes vagy… - Micha megrettenve követte barátja reakcióit, ahogyan Soulness arcára egy mosoly libbent fel.
- Látod… Ez csak a látszat… - Nézett vissza halványan barátjára. – Mások szerint ez a férfi és a nő egyesülésének jele…
- Az egyiknek ezt jelenti a másiknak meg azt… De engem megrémít! –Micha egy gyöngéd mozdulattal kivette Soulness kezéből a papírt és széttépte. – Az én érzéseimet, ne hasonlítsd ehhez a jelhez! – Nézett a gitárosra kicsit sértődötten majd hátradőlt. – Néha olyan furcsa vagy…Rémisztően furcsa. Egyszerűen nem tudok rajtad elmenni, nem tudom hogy ismerlek e vagy… -A billentyűsben a következő pillanatban beleragadt a szó. Soulness arca feltűnően sápadtnak tűnt és a fiú mintha teljesen máshol járna. – Soulness jól vagy? – Kérdezte kissé kételkedően, mire barátja megrázta a fejét.
- Kimehetnék a mosdóba? – Nyögte halkan Soulness majd válasz nélkül indult is ki a mellékhelységbe. Maga se tudta mi lelte, nem látott tisztán, és Michát sem hallotta rendesen. Mintha valami elrántotta volna földről és magával vonszolta volna a végtelen sötétségbe. A kétségbeesés úgy ölelte át hidegtől remegő testét akár egy lepedő, majd mintha a fiú testére nehezékek kerültek volna úgy döntötte meg derekát a mosdó felé. Elkalandozó zöldcirádás pillantása most kíntól fürdő könnyekben hömpölygött végig a gitáros arcán, majd egy vérvonallá összpontosulva csöppent le a hófehér porcelánra.

„Vér…” –Soulness behunyta szemeit, remélte hogy még elmenekülhet a valóság elől, hogy újra vérzik. Mikor halványan fellibbentette sűrű fekete szempilláit egy fájdalmas ajakszívással tapasztalta hogy nem lát rosszul, nem káprázik a szeme. Újra megeredt az orra vére. A vérvörös nedű úgy tűnt el a lefolyóban akár a színtiszta víz, és a gitáros szemeiből vigaszt nem lelő könnyek törtek elő férfilétét meghazudtoló keservvel.
„Mégis mit akar még az Élet tőlem!?” – Mérges fájdalommal teli pillantásokkal töltötte meg tölcsér alakúra formált tenyereit vízzel és lemosta arcát. Nem viselte el sem a könnyeit sem a vért. Érezte ahogyan lábai lassan megrogynak, de sikerült támaszt lelnie a csapban, és megtartania magát. Legutoljára akkor volt rohama mikor otthon volt a lánnyal… Akkor is titkolnia kellett mi történet vele, valószínűleg most is ezt fogja tenni. Nem, nem hagyhatja hogy a szerettei az ő fájdalmai miatt szenvedjenek. Főleg Micha nem. Elég fájdalmat okozott neki így is…