A Halott Város III

III. Fejezet
Különös Események


- Csendet! Miért nem tudjátok végre befogni a pofátok? – üvöltött tekintélyes nyálat zúdítva szerencsétlen Amy Perkins-re, aki az első padsorban foglalt helyet. Magyar óra lévén Dr. Gordos Hugo lépett a fekete tábla elé, igen paprikás arccal. Neki valahogy mindig ilyen arca volt. A diákok sokat találgatták is, vajon mitől lehet az a kis pír az arca mindkét féltekén. Sokan a temérdek alkoholfogyasztás mellett voksoltak, mások, a helytelen szívritmusra gyanakodtak, de egyikük sem találta el. Ugyanis Hugo igen erősen gesztikulálva előadta nekik a mondókáját, miszerint, állandóan ideges a szemtelen, és arcátlan diákok miatt. Mikor aztán Herthens Thomas meg merte kérdezni tőle, hogy a köpködés is hozzátartozik-e az idegeskedéshez, akkor aztán fújtatott, mint egy felbőszült bika.
Valahogy most is ilyen arccal „osztotta az észt”- szokta mondogatni Susan Lime (persze csak akkor, ha az illetőt hallótávolságon kívül tudta). - mert a diákok java része nem éppen az órával volt elfoglalva, és ennek hangot is adott:
- Ha még egyszer valaki pelepofázik az órámba, akkor azonnal büntetőmunkára ítélem! – fröcsögte, mire Herthens Thomas fennhangon közbeszólt:
- Hallották a legfelsőbb bíróság ítéletét.
A diákok a hasukat fogták a nevetéstől, még az osztály legeminensebb tanulója is, Lia Vorstverth.
- Egyébként is, tanár úr! – harsogta vidáman a leghátul ülő Dick Rottersbery. – Ne beszéljen velünk ilyen trágár szavakat használva, mert kénytelen leszek lefáradni az igazgatóságra.

Ez most már több volt a kelleténél, általában a diákok csak addig mentek, hogy igencsak felpaprikázzák tanárjukat, de most úgy állt a helyzet, hogy mindjárt elájul.
Egész hátul, az ablak közelében egy fiú ült, arcába hulló szőke hajjal nevetett a padtársával, egy csinos lánnyal.
- Ez nem normális! – bökte meg a lány, és Thomas-ra mutatott.
- Szerintem ma senki nem normális! Nézd, mindjárt elájul!
És tényleg. Dr. Gordos szemei lecsukódtak, és bemutatott egy tökéletesen végrehajtott arccal előre ájulást a kemény padló felé.
Szerencsére néhány szemfüles diák még idejében elkapta, és lefektették a tanári asztalra.
- Mindenkinek szabadfoglalkozás! – kiáltotta Thomas és egy csomó haverjával, kivágtattak a teremből.

Az ablak mellett ülő páros nevetve felkapták táskájukat, és a tömeggel sodródva megindultak az udvar felé.
- Ilyet még nem pipáltam! Komolyan, hogy csinálhatták ezt? – kérdezte Susan.
- Nem ők! Mi csináltuk! Az egész osztály volt! – dorgálta meg ujjával a lányt Sam.
- Ezért még valami tuti kapni fogunk, ezt ennyivel nem ússzuk meg.
- Na és? Élvezd ki, amíg lehet! Gyere, Thomasék a tóhoz mennek! – nevetett és eliramodott egy másik folyosón. Néhány tanár utánuk kiabált a kicsapódó tanterem ajtók mögül, de senkit nem érdekeltek. Az osztály elrendelte magának, na pihenőt. Ezen már nem változtathat senki.

A park az iskola talán legszebb része volt, tágas lankájával, amin szerdánként lovaglóoktatás folyt, most megtelt a 11.-esekkel, néhányuk a tó elé tartott. A park északi részén egy kellemes kis aranyhalas tó helyezkedett el, melyet körbeöleltek a füzesek. Ide dőltek le a diákok egy-egy fárasztó nap után, mikor már nem kellett tartaniuk a hosszú órák fáradalmaitól. A kis csapat nevetgélve besétált a füzesbe:
- Ez aztán nagy volt! – jegyezte Amy Perkins, és ledobta magát egy fa alá.
- Ja. Tuti, hogy az öreg ezt egy ideig nem felejti el. – mondta egy hosszú hajú srác, és hanyatt vágta magát a fűben.
- Ő? – kérdezte megrökönyödve Thomas. - Mi nem felejtjük el! De soha! – levágta az iskolatáskáját a fűbe, és köveket kezdett el dobálni a kis tóba.
- Nem lesz belőle gáz? – kérdezte egy alacsony kis srác, aki nemrég jött át egy másik iskolából. Ott elvileg csúfolták az idétlen Orosz akcentusáért.
- Gáz? Te nem vagy komplett ember. Az öreg, most jól megszívta, és reméljük ez benne is megmarad. A magam részéről már utáltam a nyáladzó pofáját bámulni. – csattant fel Mickey, egy iszonyú izmos srác, majd levágódott a földre. Gyorsan fejhallgatót illesztett a fülére, és már bömböltette is a Gan’s and Roses-t, akár bombát is robbanthattak volna a füle mellett egyáltalán nem, hallotta volna.
Sam leült egy terebélyes fűz alá, hátát a törzsének támasztotta, és behunyta a szemét, így hallgatta a beszélgetőket:
- Holnap úgyis kémia doga lesz, úgyhogy, most tanulhatunk rá egy kicsit. – ült le a fiú mellé Susan, és rögtön ki is nyitotta a könyvét.
- Lime! Te normális vagy? – szörnyülködött Thomas, és elhajított egy követ, ami nagyot csobbant a víz felszínén. – Ilyenkor tanulni? Ez felér egy öngyilkossággal! - fintorgott, és ismét elhajított egy követ.
- Én már tanultam rá. Leszarom mi lesz holnap. – dünnyögte a hosszú hajú srác, és megbökte Amyt. – Dobjál már meg egy szendviccsel.
- Nesze! – lökött oda neki egy sonkás sajtost. – De aztán segítesz holnap! – ígértette meg vele.
- Persze, persze. – dünnyögte a srác, és beleharapott az ételbe.
- Egyébként lehet, hogy nem is lesz megtartva a dolgozat. – szólt közbe Sam, és ravaszan mosolygott.
- Mit hablatyolsz Gillian? – kapta fel a fejét Thomas, és keze megállt a levegőben. – Hogy-hogy nem lesz megtartva?
- Áh. – intett a kezével. – Úgyse érdekelne.
- Mond már! – bökte meg az oldalát Susan a könyvel.
- Jól van! Leszokhatnál már erről a bökdösős marhaságodról.

Körülnézett, és elismerve látta meg, hogy mindenki, Mickey-t kivéve őt nézi, és érdeklődve várja a mondani valóját. – Csak egy perc. Ezt ki kell élveznem! – gondolkozott el, de Susan megint megbökte:
- Ki vele!
- Ma reggel késtem az első óráról, és folyosón elkapott a Swertc. Rá akart beszélni, hogy menjek el a holnapi utolsó órán a meccsre, mert tanár híján elengedik a diákokat.
- De hát? – habogott Amy, aki még nem fogta fel a lényeget.
- És akkor? – siettette Thomas.
- A hatodik óránk a kémia, IQ fight-erek! – nevetett Sam, és ismét hanyatt dőlt, szemeit lecsukva hallgatta barátait.
- Fasza! – röhögött Thomas, és jó messzire elhajított egy kavicsot.
- Nagyon szuper! – dörmögött a fekete hajú srác, és bekapta az utolsó falatot a szendvicsből. – Ezért tanultam rá 5 percet?

Susan, és Amy is elnevette magát, a mai testnevelés órán kívül más órájuk nincs is, és holnap sem kell semmire tanulniuk.
- Mit olvasol? – kérdezte Susan, Amy-től.
- Hát durva dolgokat. – vágta rá a lány, és elkezdett felolvasni egy cikket:
- Tegnap hajnalban kisiklott egy vonat, ami építőlemezeket szállított a városba, néhány építkezésre. A személyzet mind elhunyt a baleset során, de mire kiért volna bárki is a helyszínre, eltűnt az összes anyag. „Összesen 15 perc állt a rendelkezésére az illetőnek, ám ez 100 embernek is fizikailag, lehetetlen feladat.” Nyilatkozta az egyik nyomozó, aki a titán lemezek, eltűnésében nyomoz. Több ezer euró-ért vásárolta a városi önkormányzat egy külföldi cégtől, az új híd építésére, ami a tervek szerint átszelte volna Bavereng hegyet a városi autópályával. „Jelentős visszaesés ez városunknak.” Nyilatkozta a polgármester, tegnap tartott sajtótájékoztatóján.
- Oltás. – Nyekeregte Thomas és újabb követ hajított a tóba, a víz fodrozódva terjedt szét, amint elérte a partot szertefoszlott.
- Szerintem is nagy kár. Most 2 óra mire bárki beér a városba ha a hegy mögül jön. – vélekedett Susan, és rábökött a következő cikkre:
- A brit elnök tegnap kijelentette, hogy nem hajlandó támogatni a Trix Federal-t. Indoklásképp annyit mondott: „Nem engedünk a biofegyverek csalogatásának. Semmiképp.”
- Jó és ez miért érdekes? – kérdezte a kis cincogó srác.
- Azért, mert hazugság. – szólt közbe Sam, és kinyitotta a szemeit. – 2 nappal ezelőtt tárgyaltak a céggel, és megegyeztek. Az egész csak látszat, arra megy ki, hogy a népek tudják: Ők nem akarnak a biocuccokból.
- Gyökér vagy Gillian. – röhögött a hosszú hajú srác. – Bármelyik ország visszautasította volna a felkérést.
- Mind1. – szólt halkan Amy. – Ez a cikk jobb:
- A rendőrök egy 17 éves srácot találtak a város keleti végében, a gyár mellett. Át volt fázva, és halálra volt rémülve. Később kiderült, hogy egy jómódú belvárosi család tagja. Láthatóan megzavarodott fiút átszállították a Los Angeles-i kórházba, ahol pszihiátriai kezelések tucatjainak vetik alá.
- Szegény srác! – sóhajtott Susan, Amy meg összetekerte az újságot, és táskája mélyére süllyesztette.

Egy ideig még beszélgettek, majd mikor mesze az iskolában kicsöngettek, Thomas, és a hosszú hajú srác elcsörtettek a suli kapuja felé. Ugyanis ők lógtak. A testnevelés óra sem tartozott a kedveltebb tantárgyak közé. Aki sportolt, az azt mondta, hogy neki teljesen felesleges, aki meg nem, az meg azt, hogy ha eddig nem csinált semmit, kár most elkezdenie.
Kis vártatva egy barna hajú srác bukkant elő a fák mögül, és jól ráijesztett Susan-ra.
- Te! – viháncolt a lány, mikor Nick belehempergett vele a fűbe.

Sam csak mosolyogva csóvált a fejét. Köztük már régóta több van, mint barátság, de ezt egyikőjük sem ismerné el, ámbár aki csak rájuk néz, azonnal észreveszi a kapcsolatot. Nagyon rég ismerték már egymást, igaz Nick két egy évvel idősebb volt nála, a nap legtöbb részét együtt töltötték. Már az oviban jól kijöttek egymással, de ott csak a szabadidejük alatt találkozhattak, mert nem egy csoportba jártak. Mikor iskolát kellett választaniuk, mindketten oda mentek, a világért sem szakadtak volna el egymástól. Nick mindig meséli neki, mennyire oda van egy-két lányért a suliban, de Sam átlát ám a szitán. Egyáltalán nem tetszik neki semelyik lány sem, őt csak Susan érdekli. Már vagy ezerszer mondta neki, hogy lépjen, ne legyen bolond, hisz ezek az évek a legszebbek, mikor még csak a tanáraink osztályzataitól kell félnünk.
- Na? Mi a nagy helyzet? – zuttyant le mellé a fiú, és elkezdte leporolni a nadrágját, kevés sikerrel.
- Volt egy kis paródia Gordossal.
- Megint mi?
- Elájult. – nevetett Susan, Nick vállára dőlve.
- Úgy dőlt el, mint egy kuglibábú! – toldotta meg Amy, egy újságba temetkezve, hosszú haját kisimította magas homlokából.
- Na ne! – hüledezett a fiú, amint elképzelte a tanárt, amint lefordul egy székről. – Felidegesítettétek, mi?
- Áh. – legyintett a kis srác, vékony kis hangja majd elveszett útközben.
- Nem mi. Thomas. – nevetett Susan, és a fiú haját csavargatta kecses ujjai között.

Elmélázva cirógatta a barna fürtöket, közben egy dalt dúdolgatott.
- Suse! Te énekelsz? – rémüldözött Sam, és feltápászkodott.
- Miért ne énekelhetne? – kérdezte Amy, ugyancsak felállva, hátára lendítette táskáját, az újságot meg összegyűrte, és a hóna alá csapta. – Attól mert, te még nem tudsz, nyugodtan énekelhet más is. Ne féltékenykedj!
- Igaza van! – nevetett a kis srác, és megbökte Mickeyt, aki erre morgolódva levette a fülhallgatót:
- Mi van? – kérdezte durván, ideges képpel. Nem szerette, ha megzavarják FONTOS elmélkedésében.
- Csöngetnek. – cincogta a srác, és eliszkolt Sam és Amy után, és valóban. Az iskola felől éles csilingelés hangzott.

Mickey összekapta a cuccait, és a már indult is volna, amikor megakadt a szeme a páron. Elmélyülten sugdolóztak egymás fülébe, amíg rájuk nem dörrent:
- Ti nem jöttök?
- Mindjárt! – mondták, de mintha meg se hallották volna a szavait.
- Hülyék! – dörmögte, és elviharzott az iskola felé.
Nick leteperte a lányt, és egy pillanatig egymás szemébe néztek, észrevette, hogy milyen szép zöld szeme van. Susan is hasonlóképp gondolkozott: Barna szemei vannak, hogy ezt eddig nem vettem észre! És milyen szépek, annyi bánat, annyi keserűség!
Nick közelebb hajolt az arcához, és közben elmosolyodott, mintha valami erő húzná vissza: Nem, ezt nem szabad! – mondta egy hang a fejében, amit sokszor el szeretett volna hallgatni.
Óvatosan puszit lehelt a szájára, de azon nyomban meg is bánta. Susan ahelyett, hogy visszacsókolt volna, egy pillanatig zavartan nézett rá, majd lelökte magáról:
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük! – kiabálta, és felkapta a táskáját, haja csapzottan az arcába lógott. Nick, most még gyönyörűbbnek látta, szinte elvarázsolta a látvány: ahogy a szemeivel rám néz…
- Ha nem tudod magadat, és az érzelmeidet féken tartani akkor jobb, ha nem találkozunk.
- Sue. Most miért kell ez… - kezdte, de a lány letorkolta.
- Nem! Ne kezd. Nem akarom hallani. – próbált nyugodt maradni, és nem ordibálni, de a vége mégiscsak az lett: - Jó veled, de nem, úgy ahogy te elképzeled. Nem akarok ezen változtatni!
- Meg sem próbálod! – kelt ki magából, érezte, hogy karjai, melyeken támaszkodott remegnek.
- És azt sem akarom, hogy te megpróbáld. – döfött oda végül, és kiszalad a lankára.
Nick egy ideig csendben ült, és próbálta tisztázni a gondolatait, de nem sikerült:
- A picsába! – üvöltötte, teljesen kikelve magából, és belerúgott a fába, azt akarta, hogy az egészet felejtsék el! Nem kell ez neki, ez a teher egész nap a vállán, nem kellett volna az a csók.

Igen, az a rohadt csók! De nem kellett volna. – gondolta, és ő is felkapta a táskáját, majd elindult az iskola felé. Most nemhogy a lelke is fájt, szinte szúrt, mintha egy kést döftek volna belé, hanem a lába is. Nagy meglepetésére a tanterem elött nem a tanára, hanem Sam várta, kaján vigyorral az arcán:
- Na? – kérdezte egyből. – Mi volt?
- Semmi. – hangja, még számára is betegnek tűnt, ezt barátja is észrevette:
- Gyere, ez az órám, is elmarad, sétáljunk egyet. – indítványozta, és megindultak kifele a folyosóról. Kis idő múlva már az utcákon sétáltak, majd a fő útról lekanyarodva a város keleti vége felé vették útjukat. Ugyanis itt laktak mindketten, igaz nem egymás mellett, nem is egymás előtt, de egy utcával arrébb.
- Olyan nagy gáz csak nem lehet! – ütögette meg vidoran a vállát, láthatólag élvezte a szabadságot, a napsütést. – Mostanában ritkán van ilyen időnk.
- Ja, ritkán. – dörmögött Nick, láthatólag 5 évet öregedett.
- Na, most már igazán elmondhatod, mi történt!
- Megcsókoltam. – suttogta, és kezével ideges mozdulatot tett a feje előtt, mintha el akarna hessegetni valamit.
- És? Nem hagyta mi? – nevetett Sam, és jó nagyot rúgott egy üres kólásdobozba, ami nagyokat koppanva belegurult az utca melletti kis árokba.
- De.
- Mi? – értetlenkedett Sam. Teljesen abban a hitben volt, hogy nem engedte neki a csókot, és…
- Vagyis nem.
- Most mi van? – teljes csőd!
- Megcsókoltam, erre felpattant, és a fejemhez vágta, hogy ő nem akar többet, mint barátság! – csattant fel Nick. Sam elnevette magát, és jól megütötte barátja hátát.
- Azt tuti nem mondta! Csak hablatyolsz össze-vissza!
- Márpedig ezt mondta!
- Nem hiszem, ő nem ilyen kegyetlen. Max azt mondta, hogy nem ezt beszéltétek meg, vagy valami ilyesmi…
- Jó, nem pont azt, de hasonlót mondott. – igyekezett kiverni a fejéből az egész eseményt. – Hogy lehet ilyen? Ilyen… szűklátókörű!

- Ember! Egy: ez nem szűklátókörűség, csak nem akarja elrontani azt a jó barátságot, amit az évek során kialakított veled. Másodszor pedig: ha járnátok, és netán, valami okból összevesznétek, akkor ennek a barátságnak nyomban vége lenne. Ezt nem akarja! Nem veled járni nem szeretne! – megütögette a homlokát, és tovább nevetett.
- Hogy mondhat arról véleményt, amit ki se próbált? – értetlenkedett tovább, és befordultak a Baker’s Street-re.
- Passz. Ha megnézed az átlagot, nagyon kevesen maradnak meg egymás mellett az emberek, főleg ilyen fiatalon. Tuti, hogy valami közbe jön, és szakítás, aztán ki tudja, találkoztok-e valaha!
- Úgy beszélsz, mintha a jövőbe látnál!
- Dehogy! Csak épp ésszel gondolkozom.
- Persze, persze. – dünnyögte. Attól még nem oldódott meg semmi.
- Egyébként szerintem is jobb, ha most nem jártok. – Nick értetlenkedve nézett rá. – Minden bizonnyal egy-két év múlva, mikor már nagyjából kialakul mit is szeretnétek, és kivel csinálni, akkor, úgyis összejöttök.
- És mi van, ha nem?
- Semmi. Az élet megy tovább. És nem éri meg egy csajon gondolkozni, ha az, ráadásul még azt sem engedi meg, hogy megcsókold.
- Most kinek drukkolsz?
- Senkinek. – a túloldalon egy nagypapa ült egy rozsdás padon, újságot olvasott. A levegő mintha kicsit lehűlt volna, hideg szél rázta meg a levegő békés nyugalmát.
- A rosseb egye meg! – kiáltott fel az öreg, amikor kirepült a kezéből az újság, a szél magasba kapta, és elröpítette.
- Ez nem az ő napja, az, tuti. – jegyezte meg, fejcsóválva Nick, és szaporábban lépkedett. – Lehet, hogy eső lesz. Nem akarok elázni.
- Ja, én sem.

Mire elérték a Graph közt, az idő már-már teljesen elborult, szürke esőfelhők gyülekeztek fent az égen. Az utcákon már alig rajtuk kívül egy árva lélek sem volt, csupán az öreget, aki úgy látszott erre lakott, mert a másik oldalon eddig jött mögöttük.
- Jó hogy eljöttünk az óráról. Piszkosan eláztunk volna. – mondta Nick, és körülnézett. A szél most teljesen elállt, csupán a felhők gomolyogtak fent a magasban. – Látod? – bökött fel az egyik kezével, mire barátja is felnézett.
Olyan volt, mintha valamivel elzárták volna az eget a földtől, a szél csak nagyon magasan kergette a felhőket, amikben látszólag rettentő nagy mennyiségű csapadék lehetett.
- Különös. – motyogta Sam, és még hallotta, hogy az öreg tata, elkáromkodja magát, mikor egy villám cikázott át az égen.
- Picsába! – kiabálta, mert rögtön érezte is, ahogy az első esőcseppek kopognak a feje búbján. – Gyorsan, haza!

Átfutottak a kihalt utcán, majd befordultak a következőbe, és nagy meglepetésükre az út el volt torlaszolva.
- Sam! – Nick megrántotta a karját, és csurom vizesen felé fordult: - Az építkezés! Miért nem szóltál, hogy a másik utcán menjünk be?
Már ordított, túl akarta harsogni az eső kopogását a tetőkön, a járdán, a padokon, de alig sikerült neki.
- Mi van? – tátogta értetlenül.
- Gyere! – kiáltotta, és elhúzta a szemközti kis sikátorba, ahol át lehetett vágni a mellettük lévő utcába. Sam visszanézett, hogy megkeresse az öreget, de az addigra eltűnt a szem elől.

A sikátor tele volt firkálva mindenféle otromba szövegekkel, egy- két csöves téli nyugvóhelyét jelezték a felborított kukák, és kibelezett szivacsok, kartondobozok. Mindkét oldalon magas falak tornyosultak föléjük, és amikor a már oly sokszor használt járaton ki akartak lépni az Eberth-re, falba ütköztek.
- Mi a fasz? – hőkölt hátra Sam, és megtapogatta a falat.
- Te tudtad ezt? – kérdezte ilyedten Nick, és megfordult, hogy visszafele kijusson, de akkor újra villámlott. Eltakarta a szemét a kezével, és mire visszanézett, már egy fekete alak állt előtte.

Az első gondolata az volt, hogy miféle trükk ez, a másik, meg az hogy Sam ilyennel semmiképp nem tréfálna. Ugyan! Hogyan tenne ide egy kibaszott kőfalat pár másodperc alatt! – gondolta, de máris másik gondolatok kavarogtak a fejében, kiűzve minden mást.
Miért csinálja? Ezért meg kell büntetnem! Nagyon meg kell büntetni. Elfordult az alaktól, és barátja felé nézett, aki rémülten állt, földbe gyökerezett lábakkal, arcán kétségbeesés tükröződött, ahogy az alak felé nézett.
Igen. Most nagyon megbüntetlek Samy! Talán le kéne vágnom valamidet? – tűnődött, de ez nem az ő gondolatai voltak, érezte, hogy valaki benyomul az agyába…
- Nem! – kiáltotta, de a gondolatok nem hagyták békén:
Igen. Le kéne vágnom, mindenét. Akkor megtanulná, hogy ne hagyjon magamra. Levágom a kezeid te geci!
- Megöllek! – hörögte teljesen elborult elmével, és kinyújtott karral, mint valami hülye filmbeli zombi megindult barátja felé.
- Mi? – Sam teljesen megzavarodott, és próbált hátrálni, de a falba ütközött tompora.
- Megöllek! Kivágom a szemeid! – vicsorgott Nick.
Mi történt ezzel? Teljesen megzakkant! De hát hogy tudna megölni, a barátom! – utolsó gondolata ez volt, mert érezte, ahogy iszonyú körmök záródnak a nyaka köré, aztán mindent elöntött a feketeség.

Fény! – elvakította a fény. De honnan jön ez a világosság?
Szédült, és hányingere volt, kiáltást hallott, egy fuldokló ember jajgatását, majd teljes csend lett. Hideg betonon feküdt, szeme könnyben ázott, érezte magán a teljesen elázott ruháit, táskája szétszakadva valahol még a hátán volt.
Nick! Hol van Nick? Felkapta a fejét, abban a pillanatban erős nyomást érzett a tarkóján. Valószínű, hogy egy ideig pihentetnie kell majd, de más nem érdekelte:
- Nick! – kiáltotta, hangja tisztán szállt tova a levegőben, már nem esett, csupán néhány tócsa jelezte, hogy eső volt nemrég. – Nick!
- Sam? – barátja hangja édes nedűként hatolt a fülébe, rögtön egy csepp melegség költözött a testébe. – Hol vagy?

Nick bukkant fel előtte, szikár alakjával óriásként magasodott a fekvő fiú fölé. Ne nézz fel rá! Ne nézz fel rá, mert a szeme… Nincs semmi a szemével. Teljesen normális, mint mindenkié. Nem! Dehogy! Hát nem emlékszel, hogy meg akart ölni? – ha barátja ismét egy őrült viccsorával néz majd rá, akkor kiáltani fog, de nagyot.
- Sam! Jól vagy? – barátja felhúzta ülő helyzetbe, és leguggolt elé. – Minden oké?
- Nick! Me… meg… akartál ölni…- suttogta, alig tudta kiejteni a szavakat, agyában mintha kimostak volna mindent.
- Miket beszélsz ember! – hüledezett, de akkor egy kis hang megszólalt a fejében: Igen! Emlékezz csak rá! Ki akartad vájni mindkét szemét.
- Nem! – üvöltötte a hangnak, aki gyorsan eliszkolt, de elérte a hatást, Nick mindenre emlékezett!
- Nick…
- Igen?
- Emlékszel rá? – Sam hangja szinte könyörgő volt.
- Igen. Emlékszem. Mindenre. – elnézett a sikátor végébe, ahonnan bejöttek. – De most menjünk innen.
- Rendben. Segíts. – nagy nehezen talpra állt, és barátja támogatásával kitámolygott a szürkeségből. Kint az utcán ismét jártak az autók az emberek a járdákon sétáltak, kutyákat sétáltattak. Sam kipillantott Nick hóna alól, és tekintetével keresni kezdte az öreget. Valamiképp szerette volna, ha ő is ott mászkál az utcán, újságja ismét a kezében, de ez hiábavaló ábrándozás volt. Az öreg, ahogy jött, úgy el is tűnt.
- Hazaviszlek. – csak elmosódott hangfoszlányokat hallott, de amint 5 perc múlva megpillantotta a házuk helyes kis domborműveit, már sokkal jobban volt.
- Te, ne gyere be. – megálltak a postaládánál. – Eressz el. Magam is meg tudok állni a lábamon.

Nick elengedte barátja karjait, arra számított, hogy az nyomban megborul, de csodák csodájára ha nem is egyenesen, de megáll a lábain.
- Holnap gyere át, és mond azt, hogy az osztályfőnökömtől tudod, hogy beteg vagyok. – kezdte Sam. Nagyon gyengének érezte magát, tudta, hogy ha még sokáig kell itt állnia, el fog ájulni.
- Jó. – bólintott. Láthatólag komolyan vette a dolgokat. Ez jó!
- Meg kell beszélnünk ezt az egészet. Ami ma történt azt ne emlísd senkinek se. Érted?
- Igen. – Nick megint csak bólintott. – És Susan?
- Ő neki megmondhatod. Megérdemli az igazságot. – azzal elbicegett a kis kerti ösvény felé, barátja egész végig követte a tekintetével az útját, egészen addig, míg anyukája be nem kísérte az ajtón.