Egy halál árnyékában

Egy halál árnyékában

- Szar alak lettél!

Hát, nagyjából itt változott meg az életem. Amandát több mint két éve ismertem akkor már, de ezt az oldalát soha sem láttam még. Kikelt magából, teljesen megőrült. Vagy legalábbis azt hittem.
Mikor találkoztunk mindketten nagy balhésok voltunk, Ő is kereste a bajt, ahol lehetett problémát okozott, és hát Én se voltam más... szóval jól egymásra találtunk. Minden nap buli volt vele, jól éreztük magunkat.
Egészen addig, míg nem jött a telefon.
Az egyik legjobb barátnőm anyja volt, Marika néni. Marika néni egy nagyon kedves idős asszony volt, egy árvaházban dolgozott, minden idejét a gyerekekkel töltötte, és mindig boldog, kiegyensúlyozott nő volt.
Mikor felvettem a telefont már éreztem, hogy valami nem stimmel. A mindig higgadt, és kellemes női hang most rekedten alig hallhatóan szólt a túlsó vonalról. Alig tudta elmondani azt a pár szót, amit akart: Móni meghalt.
Mikor először mondta, fel se fogtam igazán miről van szó. Végül sírással küszködve tőmondatokban elmondta, hogy két napja, a lányáék egy házibuliból tartottak haza, mikor áttért a sávjukba egy teherautó. Esélyük sem volt kitérni előle.
Először azt se tudtam, mit mondjak. Csak nagyjából két perc múlva értettem meg mi történt: Móni nincs többé. Az a lány, akivel egész gyerekkoromban együtt játszottam, akivel együtt mentünk iskolába, akivel együtt voltunk az első randinkon, és akivel mindig mindent megbeszéltünk, többé már nincs.

Azt se tudtam, mit csináljak. Nem tudtam válaszolni a telefonba, csak ledobtam az ágyra, és belesüppedtem a fotelbe. Legszívesebben tomboltam volna, vagy csak elsüllyedtem volna a nagy semmiben. Az addigi boldogságból semmi sem maradt. Minden érzelem, ami addig bennem keringett eltűnt, és csak a nagy űrt éreztem, és egy iszonyatos görcsöt a gyomromban.
A következő két hetet végigsírtam. Nem volt kedvem megmozdulni. Hiába hívtak, hiába könyörögtek, hogy menjek már valahová, nem mentem. Az egyetlen hely, ahová képes voltam elmenni, az Móni temetése volt. Ott aztán kiborultam. Csak álltam a tömegben, és hallgattam. Akkor már teljesen elhaltak az érzelmeim, a hangulatom stabilan állt a semmilyenen, és már kezdtem azt hinni, hogy többé semmit sem fogok érezni. De mikor megláttam Móni húgát, ahogy a koporsóra dobott első lapát földnél az apja lábai elé borul, valami mélyről jövő kín vett erőt rajtam. Nem bírtam ott maradni. Nem tudtam semmire se gondolni, csak elfutottam, egészen a kocsiig, ahol magamra szorítottam az övet, és előre hátra dülöngélve a hasamat szorítottam, és közben ügyet sem vetettem a rengeteg sírás okozta fájdalmakra.

Akkor, ott megszakadt bennem valami. Az elkövetkezendő két hetet, mint már említettem a szobámban töltöttem. Se suli, se barátok, se szülők, senki, és semmi nem érdekelt.
Depressziós lettem. Nem afféle mai depressziós, aki csak sajnáltatja magát. Én teljesen magamba zuhantam, minden percemet egy halott lány emlékének szenteltem. Nem ettem, nem szóltam senkihez, és már nem is sírtam.
Mikor újra sírni tudtam, több mint 4 hónap telt el, és valamivel több, mint 12 kilót fogytam. Anyáék dolgát merőben megnehezítettem, nem tudtak mit kezdeni velem. Vittek volna orvoshoz, de nem mentem, úgy gondoltam, úgyse segítene. Végül, mikor újra sírógörcsökkel küzdöttem, feléledt bennem a természetes harag. Elkezdtem kijárni. De nem a jó hangulat miatt. Hiába voltak fergeteges bulik, nekem csak az volt a fő szempont, hogy alkohol legyen. Számtalanszor voltam részeg, napi másfél doboz cigivel éltem, és hamarosan rászoktam a füvezésre is.

Belekezdtem az önpusztító életmódba, egy elvvel éltem: Élvezd az életet, amíg még van. Hiszen, honnan tudhattam biztosan, hogy holnap nem csap agyon egy villám, vagy hogy nem dől rám a ház. Ahogy a kamionos, úgy más is elvehetett volna egy életet.
Végül egy ilyen alkalommal, mikor már enyhén alkoholos állapotomban voltam, Amanda ráébresztett, hogy amit csinálok, azzal senkinek nem teszek jót. Automatikusan kiabálni kezdtem, hiszen minden nap, állandóan feszült voltam, de be kellett látnom, hogy igaza van. Újabb hónapok teltek el, mire végre teljesen talpra álltam. Leszoktam az ivásról, ma már nem is iszok, leszoktam a fűről (ez volt talán a legnehezebb), és a dohányzást is már csak mértékkel űzöm, napi két három szálnál tovább csak ritkán merészkedek.
Amanda, és az eszeveszett kiabálása, majd a kitartó támogatása a hosszú és kemény hónapok alatt, ráébresztett, hogy attól hogy elvesztettem Mónit, Én még élek, és sok-sok célt el kell még érnem.
Talpra álltam. Biztosan állítom. Nem kitűnően, de sikeresen elvégeztem ezt az évet is, és minden erőmmel azon vagyok, hogy megvalósítsam a céljaimat. A Mónival közös céljainkat.

Mindezt csak azért írtam le, hogy enyhítsek a megfáradtak lelkén, és hogy erőt adjak azoknak, akik hasonló cipőben járnak.
Nem az a megfelelő gyász, ha elzárjuk magunkat a külvilágtól, vagy ha túlzottan belevetjük magunkat az életbe.
A legszebb gyász a csendes, boldog gyász, az, amikor szeretettel, és békével gondolunk elhunyt társunkra, és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy beteljesítsük az életünket. Ahelyett is, akinek erre már nem adatott elég idő.

(Emlékül Lillának, akinek kitartást, és sikereket kívánok, és egy halott fiú emlékének megőrzésére. Nyugodjék békében.)