Történetek

A kolléganőkkel gyakran ebédeltek az állomáshoz közeli étteremben. Ott figyelt fel rá a tulaj, egy a nőnél két évvel fiatalabb, 26 éves, divatlapba illő férfi, Kálmán. Művelt, finom, humoros, tele érzésekkel. Pillanatok alatt lángolt fel a szerelem. Laciról hirtelen kiderült, hogy őrült. Marika lobogtatta a zárójelentést a válóperi tárgyaláson, mely szerint férje elmegyógyászati kezelések során esett át, őt pedig megverte, tanúkkal, látleletekkel támasztotta alá mindezt...

Nem tudta megállni, hogy rá ne nézzen. Vonzotta a tekintetét sötétkék szeme, kicsit féloldalas, huncut mosolya és az ajka. Rugalmas és érzéki száj.. De az alakja is lenyűgözte. Magas volt és karcsú. Tisztán ki tudta venni az izmai játékát a könnyű ing alatt.
Szinte érezte, ahogy megérinti…

- Á! Hát itt is vannak! - sziszegte a nagyúr, ahogy meglátta a párost. Lily a földet nézte és úgy ment a halálfaló után. Bella és Lucius megvető tekintettel néztek a vörös hajú újoncra. - Lucius!
- Igen, Nagyúr?
- Van egy feladatom a számodra, és Lily számára is. - az említett lány nyelt egyet. - Meg kell ölnötök valakit, aki nem adta meg, amivel tartozik. Egy kentaur, és a családja. Az Árny erdőben. Örülnék, ha az egyik áldozatot Lily ölné meg...

Nem nézett senkinek sem a szemébe csak le a földre, a végtelenül üres mélységbe, ahol biztosította őt a magány istene, hogy nem lel társaságra. A férfi szeme elől olyan gyorsasággal tűnt el, hogy hirtelen nem tudta hova tenni a dolgokat, de mikor feleszmélt a zenei kábulatából eszeveszett gyorsasággal pattant fel a székről, ami ennek következtében ledőlt az emberek közé, és ő is majdnem a kisereglő nép martalékává vált. „Még is ki ez a fiú?” Ismételgette magában a kérdést, miközben lehuppant...

Persze vannak más emberek is. Vannak, akik felveszik a harcot a világgal… a jó és az igazság nevében. Én tisztelem őket… csak nem értem. Hogy képesek tudni, hogy mi a jó és mi a rossz? Mi igaz és mi hazug? Remélem, igazuk van, és a helyes úton haladnak. De egyelőre nélkülem… Mert én nem csatlakozhatom hozzájuk...

A nő ezt meglátta, hátravetette fejét, barna haja végigomlott meztelen hátán, érzéki, csábító nevetése kellemesen megbizsergette a tarkóját. De ez mind semmi volt, mert ahogy közeledett, az aranyszínű szemek rabul ejtették és fogva tartották a lelkét. Azon az éjszakán csak úgy szikrázott a levegő közöttük... Ez azóta elmúlt, ahogy a hirtelen fellobbant szerelem is, ha az volt egyáltalán...

Érzéketlennek tartod magad, s nem érted mi történik körülötted.
Utálod magad, ha a tükörbe nézel, mintha saját ellenséged nézne vissza rád. Kerülöd is ezzel az alakkal való szemtől-szembeni találkozást. Aztán egyszer mégis belenézel újra. Némán állsz, és csak figyeled a veled szemben állót. Kerülöd saját tekinteted. Jönnek a "miért"-ek, és a "mi lett volna, ha..." szokványos szívből jövő sóhajok...

Ahogy ránéztem, éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem. S a külvilág már-már megszűnni látszott, mikor Bernard főpap asztali áldásra emelkedett. Dest dicsőítettük szavainkkal, megköszönve a mai napot, majd vacsorához kezdtünk. Carolyn újabb papok, s papnők érkezését hirdette, s a jövőbe látott még újabb növendékeket is kik messzi földről érkeznek majd. Merthogy ő birtokolta azt a fehér mágiát, mi felnyitja az ember szemét a jövőre...

Pasik eddig még csak eszébe sem jutottak, egyszerűen túl morbid dolog volt számára az, hogy két pasi egy ágyban ölelkezve…
Inkább maradt egyedül a macskájával, aki valamennyire orvosolni tudta mindezek ellenére felmerülő magányosságát. Most kissé zavart arccal mérte végig ruhatárát, hogy mit tudna felvenni estére, ez a gondja viszont hamar megoldódott...

Az első űrbázis a Marson 5481-ben épült, és az első település a bolygón 5502-ben, ezt a dátumot tartják az Űrkorszak kezdetének is.
- Nem 3024-et? Nekünk az iskolában ezt mondták a töriórán.
- Nem, nem. Valamiért ez él a köztudatban, de 5502-ben kezdődött meg az Űrkorszak.
- Én ezt nem is tudtam, hogy volt település a Marson. – mondta Peter...