A galamb meséje

Hol is kezdjem hát mesém, hogy el ne felejtsem, amit az ég szabad madarai csacsogtak el nekem. Pontosabban egy galamb, aki attól kezdve, hogy a legény, akiről mesémben szó esik, elkapta a bal szárnyát, és gyűrűt húzott a lábára, postásként dolgozik, fél munkaidőben, a másik félben pedig arra vár, hogy ismét munkára szólítsák. Sokat mesélt ez a madár nekem, hol suttogva mondta el az ország – világ híreit, hol pedig álmomból ébresztett éktelen sivalkodással, vigyázva arra, hogy el ne vesszek a feneketlen ábrándok mélységében. Galambunk – nevezzük csak így őt, hiszen szereti, hogy tartozni tud valakihez – egy legény és egy leány meséjét húzta ez alkalomból elő tarisznyájából és nyomban neki is fogott annak az átadásához, amit tán még az öregapjától tudott. Nem is az öreg magszedőtől hallotta ezt a mesét – ami igaz is lehetne – hanem ő maga tanúja volt az egésznek, csupán szeretett régi ízt lopni a történeteibe, mert így talán, talán hihetőbb lesz.
A postásnak, ha levelet, csomagot, képeslapot kell vinni akkor az első a kötelesség. Így tett a galambunk is aki sűrűn hordta az üzeneteket a legénytől messze földre elment kedveséhez, és vissza.

És most megpihenve munkájában elmesélte nekem, ami a begyében volt.
A leány olyan szép volt, hogy a Napra lehetett nézni, de rá nem – így akarta kezdeni a galamb, de aztán észbe kapott, mert a napra ő maga sem tud nézni, mert ha soká teszi akkor belefájdul a szeme, de ha erre a lányra egyszer ránézett az emberfia ott látta a szemében az ősz színeit vidáman játszani és már csak akkor sajgott a szíve ha eltűnt a kép előle.
A legény egyszerű volt és szegény, csupán egy lámpást hordozott magában, amivel a teremtője ajándékozta meg, amikor erre a világra küldte munkálkodni. Minden ember kap lámpást és minden lámpás más és más üzenetet hordoz. Erre a lámpásra, régi, megrozsdázott üzenet volt ráírva „ a lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem a lámpatartóra tegyék, hogy világítson mindenkinek a házban.”

A fiú sokáig nem vette észre az üzenetet, de amikor meglátta, hogy írás rejlik a lámpás talpán, akkor szorgosan nekiállt és elkezdte csiszolgatni, hogy fény derüljön a berozsdázott betűkre. Soká tartott, amíg az utolsó betű is levette rozsdaköpenyét és a lámpás üzenete olvashatóvá vált a szemnek. Mondom a szemnek, mert a lélek az kutya egy dolog, nem fogad be mindent, úgy ahogy elébe tárják, hanem forgatja magában hosszasan, míg azt nem olvassa ki belőle ami neki táplálékot jelent. Most is forog az üzenet és talán meg sem áll, míg a lámpást el nem oltja az ki ajándékba adta. Változó a lámpás fénye de minden időben benne van az, hogy élni és vidáman élve kell hordozni a lángot.

Nem tudom, csillagos éjszaka volt-e, avagy borús nap fedte a földet, amikor meglátta a lányt, de azt tudom, hogy már akkor hozzáért valami, ami a benne volt. Bátorsága nem igen volt, hogy közelebb lépjen hozzá, mert sokkal többnek látta a lányt, ahhoz, hogy szóba álljon egy olyan emberrel amilyennek magát tudta a legény.
Aztán más szelek kezdtek fújni, eltűnt a lány, a fiú pedig akarva akaratlanul kereste azt, aki hordozott magában olyant ami hiányzott belőle, ami kaput nyit a keresés útján.
Legyen bár a sors keze, vagy amit akar a mély tiszteletű olvasó, de egy alkalommal, egy másik élet játszóterén, illetve nézőterén újra találkozott ez a két ember. A legény, a férfi, emberre már-már szégyent hozó bátortalansággal állt a lány előtt és most is, termete ellenére kicsinynek érezte magát. De aztán eszébe jutott a lámpáson talált üzenet, és a következő találkozásuknál, már vidáman, magabiztosan köszöntötte a lányt.

Lassan, mint a mező füvének sarjadása közelebb kerültek egymáshoz és a lágy simogatásban ott volt a kapu, ami rég várt rá az úton.
Aztán jött egy szörnyen nagy vasparipa és a lányt messzire elragadta. A galamb pedig végezte becsülettel munkáját, és hordozta köztük egymás lelkét, ezzel is könnyítve a közelség hiányában felbukkanó magányt.

A legény gondolt egyet, merészet és megszökött a gazdájától, akinél már jó ideje szolgált. Fogta a tarisznyáját, amelyikbe szülője útravalót csomagolt és elindult a lány után. Hogy szavam ne felejtsem, a tarisznyába belecsúsztatott két fából készült muzsikát is, az egyiket azért, hogy támasza legyen a hosszú vándorlásban, a másikat pedig a kedvesének szánta ki ugyancsak szerette a furulya lelket betöltő játékát.
A csillagok is fáradtak voltak, mikor lováról leszállva karjába zárhatta a lányt, és amikor a fáradság lefekvésre bíztatta őket kezüket egymáséba zárva szenderültek békés álomba.
Reggel a Nap, mint mindenkor szokott, most is bekukucskált a város életébe és a szobába osonva csiklandozni kezdte orrukat, hogy vegyék már észre a hajnalt. De nagy úr az álom, nem engedte csak úgy talpra szökkenni őket, hanem az ágy melegével és a nyújtózás örömével, bizony még hosszan ott tartotta a párocskát.

Hogy mi történt a nap során bízhatnám az olvasó fantáziájára, de mégsem teszem, mert olyan szépen szólt erről a galamb, hogy el nem mulaszthatom tolmácsolni a hallottakat, bár kétlem, hogy úgy elmondhatnám, ahogy a galamb szerint történtek a dolgok.
Ha mi is madárrá válhatnánk, és az időben visszamehetnénk, akkor most ott látnánk a fiút és a lányt egymással szemben, egy a nagy városokban ritkán található csendes, erdőt játszó kis kertben amint játszanak egymásnak a muzsikán, hallanánk nevetésük csengését, és talán éreznénk is a levegőben azt a pillanatot, amikor először csókolták meg egymást.
De hagyjuk egymásnak a párt és hadd találkozzunk velük később, amikor egy pár órányi elszakadás után ismét örülhettek egymás közelségének.
Amikor az est leszállt a legény kedvese karjaiba burkolózva csodálhatta szemeit, csókolhatta édes száját, örülhetett, hogy mellette van.
Tovább is szólt a madár de mesém nem lenne mese, ha mindent elmondanék, ha valaki kíváncsi a többire bizony járjon csak utána, nem teszi hiába.