Festménybe zárt szerelem

– Hullafáradtan nyitottam be a lakásomba. Egy kicsit becsiccsentve, kacarászva. Az apró hallban lerúgtam magamról 7 céem magas sarkú cipőm, s a cseppnyi nappaliba támolyogtam.
- Mytia! Mytia!- rikkantotta egy öblös férfihang.
Felkattintottam a villanykapcsolót. Nyomban megpillantottam a színes tollú, óriási hangforrást. A beó, széles szárnyaival csapkodva üvöltötte a nevem- Mytia!
- Elza!- vihogtam, s megingattam a mutatóujjam - Direkt hozod rám mindig a frászt? - s botladozva a fürdőszoba felé vettem az irányt.

Pár perc múlva már egy cseppet tisztább fejjel áztam a kádban. Irtózatosan fájt a fejem, a talpam. A torkom nemkülönben. Nem véletlen, minden éjjel széttáncolom a lábam, széténekelem a torkom. Maradtam volna inkább aurornak! Az igazság az, hogy inkább leszek bári énekesnő, mint auror. Egy életre elegem van a varázsvilágból.

A szülei aranyvérűek – voltak. Ahogy én is. Durván 500 éves tiszta vérű, és büszke felmenőim vannak. De ugye, mint minden családban van fekete bárány. Hát ebben a családban én vagyok… Nem érdekel a rang, a mágia, a név, és a vér.
Egy nap, úgy hét éve összevesztem a családommal. Nagyon. Én elmentem otthonról, nem sokkal később kirúgtak aurori állásomból. Anyámnak köszönhetően. Úgyhogy otthon nélkül, pénz nélkül otthagytam a varázsvilágot. 20 évesen betévedtem egy úgynevezett pub-ba. Leittam magam, s mámoromban a zongora tetejéről énekeltem. Másnap zúgó fejjel ébredtem egy szobában. Egy öreg hölgynél. Egy menő bárban adott nekem munkát. Azóta ott énekelek, jól keresek, van egy gyönyörű lakásom, s ráleltem egy nagymamára. Vavyan-ra.

Kimásztam az immár hideg vízből, szárazra töröltem magam, s kényelmes ruhába bújtam. Eközben le-leragadó szemeimmel viaskodtam.
A felkelő nap megcsillant a még rendbe rakott konyhámon. Kikaptam a hűtőből egy üveg sört, magamhoz ragadtam egy zacsi pogácsát, s betelepedtem a tévé elé. Tisztára mint egy mugli.

Tekintetem a falon időző festményekre tévedt. Az elsőn, hőn szeretett családom. Anyám kivillantja a még meglévő 5 fogát, apám szeretve öleli. Szép… Ott ringatóztak, ahogy a varázsképeknél szokás.
A másikon én ültem egy hintában. Olvadt csokoládészínű hajam körbehömpölyögte jégkék szemem. Fúj!… Szerintem valami borzasztóan festek. Az orrom vonala egyáltalán nem illik az arcformámhoz, telt ajkaim pedig olyanok, mintha fel lennének tuningolva. Brr…
A harmadik kép nem mozgott. Sőt. Nem is látszott benne semmi. Csak egy izmos, de arányos férfialkat, s egy homályba vesző arc. Amit már azóta látok álmaimban, mióta az eszemet tudom. De hogy ki az, arról sosem beszélt nekem senki. Még Vavyan sem, aki boszorkány ugyan, de tartózkodik mindenféle mágiától. De az álmaimat mindig megfejti.
Na de vissza a képhez! Pedig érzem, tudom, hogy valaha ismertem.

Leállítottam az üres sörös üveget a kanapé mellé, a szoba végébe hajítottam az üres zacsit, s elhelyezkedtem a puha párnán.
S a következő pillanatban már az igazak(na persze!) álmát aludtam.
Álmomban az ismeretlen a földön térdelt, s zokogott. Én megérintettem a vállát, ő megfordult. Ám mielőtt megpillanthattam volna az arcát, hirtelen minden elsötétült.
S a tévé üvöltött zavartalan.