A szerelmesek

- A szerelmesek -

A lenyugvó nap hosszúra nyújtotta a fák halvány árnyékát, a homályos erdőben. Göcsörtös ágaik összefonódtak a sötétlő égbolton, csak úgy, mint az a két emberalak az egyik tölgy tövében. Szinte eggyé váltak, ahogy átölelték a férfi erős karjai a lány karcsú derekát, fehér ujjai szinte világítottak a sötét bőrvérten, amelyet a nő viselt. Ugyanily sötét volt bőrnadrágja is övéről vékony pengéjű kard lógott. Kecses vállán hosszan omlott végig fekete csillámló haja, mely keveredett sötétebb fürtökkel, amint a párja vállára hajtotta fejét. A férfi az égboltot figyelte, sötét szemeiben a lenyugvó napkorong tükröződött, olynak tűnt mintha ragadozó szemei lennének.
- Ideje indulnunk - suttogta a lánynak. - későre jár.
- Bledth, még maradjunk - reagált a másik. Bledth Frayon kicsusszant a lány öleléséből és oldalra vetette magát. Háttal érkezett a földre, köpenye sötét foltként terült szét alatta. A nő tigrisként vetette rá magát és fölébe hajolt áldozatának. Amaz megadta magát és a fölé emelkedő jeges szempárba nézett, majd behunyva szemeit átadta magát szerelme mézédes csókjainak. Mintha összeolvadtak volna lángoló ajkaik. Itták egymás csókjait, mint valami isteni nedűt, amely nem apad ki soha, de örökké nem maradhattak így, indulniuk kellett. A harcos felcsatolta díszes kardját oldalára és elindult párja mellett a kitaposott ösvényen.

Énekes madarak dala és tiszta vizű patakok csobogása kísérte útjukat. Egyre sötétült a talaj a lábuk alatt, de hamarosan az éjt uraló hold a nap testvéreként, sápadt ezüstös fényben fürösztötte a dombos vidéket ahol éppen sétáltak. Sötét óriásként hajlongtak a fák a szélben, lábuk előtt fekete árnyak táncoltak. A szél förtelmes szagot hozott magával - halottak szagát...Fintorogva húzták el szájukat:
- Mi lehet ez a szag?
- Fogalmam sincs Ayna - köhécselt Bledth - halottak szagára hasonlít.
Rossz érzés hulláma söpört végig rajta. Mintha figyelnék őket. Neszt hallottak a fákról...éjsötét árny ugrott a lombok közül a harcosra..., de nem csak rá, társára is. A sötét támadóknak csak arcuk világított holtsápadtan, az egyik vérszomjasan izzó szemmel, felvillantva tépőfogait vicsorgás kíséretében rohamozta meg Bledthet. Az éji teremtményekről a harcosnak semmi kétsége nem volt, hogy vámpírok.

Hátrálva ellenfelétől megcsúszván lebucskázott a domboldalon, de hamar talpra küzdötte magát. A vérére szomjazó már ott is volt, mintha a semmiből tűnt volna fel. Iszonyú gyorsan rohant a férfi felé, de acélpenge villant a holdfényben és útját állta, elválasztotta a vámpír fejét a testétől. Ekkor egy női sikoly harsant az éjben.
- Ayna! - kiáltotta Frayon, miközben körmei alá föld ragadt, amint próbált felmászni a dombon, mindig visszacsúszott. Mikor sikerült is neki a támadóknak és a lánynak hűlt helye volt. Csak szerelme fegyvere és ruhafoszlányok hevertek a véráztatta fűben... Fölszedte a kardot melynek pengéje feketének látszott a sötétlő vértől. Megtörölte köpenyébe, néhol megcsillant az acél - Ayna jutott eszébe. Az ő szemei is ily jegesen csillantak fel olykor, akkor is mikor Bledth neki ajándékozta ezt a kardot. Csak ez maradt neki a lányból.... a fegyvere és az emlékek, melyek boldog napokat idéztek, de most fájón hasítottak lelkébe....szomorúság árasztotta el, üresség mely talán soha nem múlik el.

Viszont tudta nem szabad elhagynia magát, az élet megy tovább.... és ő sodródik vele... nem adhatja fel.... ő harcos.... ezekkel a gondolatokkal a fejében és bánattal szívében hagyta maga mögött a csata helyszínét... elveszve a sötét fák között hazafelé tartván....Az éj már jócskán beköszöntött, mikor a táborba ért. A kis fából készült házikók gyűrűbe zárták a parázsló tábortűz maradványait, mint valami zsákmányt. Szalma tetőik felett ragyogtak a csillagok. Már mindenki nyugovóra tért, csend honolt, csak az éji vadak zaja hallatszott. Megkereste hát saját kis lakhelyét.

Fáradtan dőlt neki az ajtónak, amely nyikorogva engedett a nyomásnak. Bent szokásos kép fogadta: egy ágy, egy asztalka, és egy szekrény, de hiányzott valami mégpedig a lány akinek a szívét adta, már ő nem lehetett vele. Csak a sötétség és a magány volt a társa. Csendben leheveredett, későn jött álom a szemére, így nem sokáig pihenhetett. A tábor ébredése kiűzte az álmot a szemeiből. Kilépett a szabadba a táborban lévő asszonyok már az ebéd elkészítéséhez szükséges teendőkkel foglalatoskodtak, míg mások vadászni indultak. Mindenki tette a dolgát. Egy ismerős alak tűnt fel és közeledett felé, karcsú testéhez simuló sötétzöldes ruhája beleolvasztotta a környezetbe. Hegyes fülei mögött csillogó ezüstszín haját lágyan táncoltatta a szél. Zein volt az, az elf férfiú, Bledth egyik legjobb barátja.
- Üdv néked Frayon - kiáltott barátja, szemei vidáman csillogtak.
- Üdv - viszonozta az ember.
- Ayan - kíváncsiskodott - Bent van?
- Meghalt,... tegnap éjszaka, vámpírok támadtak meg minket.... nem tudtam megmenteni, a holttestét sem találtam meg - nyögte kínzó fájdalommal hangjában a harcos. Az erdő gyermekének vidám tekintetét elfedte a szomorúság köde.
- Részvétem Bledth - suttogta és megölelte barátját. Ő is ismerte a lányt, aki eltávozott... ismerte mindenki a táborban.
- Igazából azért jöttem - kezdte a tünde, hogy a segítségeteket kérjem.
- Hallgatlak.

- Nos, nemrég népemet, ahol élünk, goblin hordák támadták meg. Küzdöttünk lelkesen, de sokan odavesztek. Harcosaink és asszonyaink közül is elhurcoltak néhányat. Sokan voltak, kihasználták a túlerőt. Az az érzésem nem ez volt az utolsó, hogy megtámadtak minket. Te és néhány harcos segíthetne, hogy legközelebb győzhessünk, esetleg felkutathatnánk, hol tanyáznak és elpusztíthatnánk az összest - szemeiben fellángolt a bosszúvágy.
- Rendben barátom segítek, talán a harc heve elnyomja majd a bánatot, amely a lelkemet kínozza.
- Megértem fájdalmad, hidd el és köszönöm segítségedet barátom.
- Lehet nem is járunk sikerrel, akkor mit köszönsz - suttogta Bledth szomorúan.
- Hogy kiállsz mellettem a bajban, ha nem is nyerünk, de megpróbáltuk. Szedd össze az embereket és már indulhatunk is.
Frayon biccentett és elindult, hogy szóljon annak a kevés embernek akik nem riadnak vissza az ilyesmitől.

Zein keserűen bámult utána. Lehet a kudarc most még jobban lehangolja, hogy szerelmét is elveszítette, lehet nem is kellett volna hozzá fordulnia... Nem sokára vissza is tért négy másik társaságában, kizökkentve az elfet elmélkedéséből:
- Indulhatunk-.
- Rendben - nyugtázta a szépek népe, s végigfutatta tekintetét a négy idegenen. Bledth-hez hasonló harcosok voltak, de volt köztük egy íjász is. Az még jól jöhet - morfondírozott. Intett feléjük, hogy kövessék.

Elindultak némán... akár a halálra ítéltek, sokkal erősebben a szívükben azzal az érzéssel, talán nem térnek vissza. A tábor kis ponttá zsugorodott a hátuk mögött amint távolodtak, de az erdő mindvégig körbe ölelte őket csodás fáival, virágaival és az énekes madarak muzsikájával. Lágy szél simogatta arcukat, Bledthnek kedvese jutott eszébe, mintha az ő selymes újjai cirógatnák, ettől össszeszorult a szíve. Lassan feltűnt szemük előtt az elfek tábora, gomolygó füstöt és finom illatokat hozott feléjük a szél, biztosan már várják őket az ebéddel... Kissé fáradtan érkeztek meg, néhány kunyhótól eltekintve a fákon építették ki az erdő gyermekei csodálatra méltó lakhelyeiket. Kis fatálkákban hozták az elf asszonyok az étket. Valami ismeretlen de, finom csemegét, gyümölcsnek tűnt. Bledth Frayon nem sokat gondolkodott rajta mi lehet, befalta... már éhes volt és persze megbízott a tündékben. Zein körbe vezette őket, megmutatta nekik a kunyhókat, ahol lepihenhetnek. Hasonló kényelem fogadta őket, amit az otthoni táborban megszoktak. Bledth nem ment a többiekkel vadászni, hiába hívták.

Csendes magányba burkolózva várta az éjt. A nap már leáldozott és az éj kiterjesztette sötét leplét az égboltra, de a hold és a csillagok fényes ragyogását nem oltotta ki. A többiek visszatértek a sikeres vadászatról, s a tábortűz körül vigadtak. Frayon csak a harcot várta - vajon eljönnek -e ma éjjel a goblinok. Már későre járt, úgy érezte nem fognak jönni, de egyszer csak lármára lett figyelmes. Harcosok hangjai hívták fegyverbe az embereket, vagy épp veszélyre figyelmeztettek. Acélpengéjét kivonva megnézte elmosódott tükörképét a fényes pengében, elszánt szempár tekintett vissza rá. Félelmet nem ismerve rontott ki az ajtón. Egymásba ölelkező fegyverek és földön fetrengő testek fogadták. Elborult aggyal belevetette magát a küzdelembe, egymás után vágta le az elébe kerülő, rárontó lényeket.

Fényes pengéjét sötét, zöldes ragacs borította - nem emberi lények vére. Halálhörgés, pengecsattogás, sikolyok, kiontott belek, vér töltötte be minden érzékszervét, csak az ölésre koncentrált. Féktelenül, megállíthatatlanul tört előre és pusztított el minden ellenséget. Vagy elfogytak a támadók, vagy az elmenekültek, de a csata elhalt. Sebesülteket láttak el, hullákat takarítottak el... Bledth csak ekkor figyelt fel rá kikkel harcoltak... Kecses, de jó erőben lévő harcosok, a tündérek csillámló hajával, de zöldes bőrrel és förtelmes szaggal. Elf és goblin nemzette korcsoknak tűntek, de ez természetes úton nem lehetséges. Biztosan mágia lehet a dologban.... gonosz varázslat lehet, mely egybe olvaszt két lényt... - emlékezett izzó tekintetükre. Mindenki elszörnyülködött a dolgon. Zein megjegyezte, most már világos miért raboltak el goblinok elfeket a múltkori csatában.

Mindenki lepihent, erőt gyűjtött a kimerítő csata után.... talán holnap újra meg kell védeniük a tábort.... Reggel az egyik társuk, akiről azt hitték meghalt, előkerült. Elmesélte, hogy követte a menekülő goblin fattyakat és rátalált a búvóhelyükre. Egy sziklába vájt barlangra innen nem messze. Bemerészkedett óvatosan, hogy megkémlelje hányan vannak, kik vannak ott. Szörnyü szertartásról számolt be, melynek során elfeket és goblinokat varázslat segítségével egy testté olvasztanak. Az így létrejött démoni lényeknek tudatvarázzsal megparancsolják, hogy az elfek ellen fordúljanak. A vezetőjük nem más, mint egy elf nő a táborban lakók közül, kit kitaszítottak, mert gonosz célokra használta a mágiát. Vélhetőleg bosszút akar állni. Ezeken az eseményeken morfondírozva Bledth már eldöntötte, felkutatja a barlangot és végez mindenkivel. Ha nem segítenek neki.... hát legalább a túlvilágon majd találkozik Aynával.... Előadta tervét a többieknek. Zein és a többi elszánt fegyverforgató is egyetértett. Elfogyasztották az aznapi ebédet és elindultak, hogy még éjjel vérüket vegyék az ocsmány lényeknek...

Az ismerős erdőben haladtak, de nem volt oly barátságos, mint szokott. Sűrű dzsungelszerű növényzeten haladtak át és a fák göcsörtös ágai vagy mérgező tüskés növények mindig megnehezítették az útjukat. Mintha valamely mágia által az erdő is ellenük fordult volna. A nap egyre lejjebb kúszott az ég tetejéről, mintha a közelgő veszély elől menekülne.... egyre sötétebb lett. A távolban feltűnt a szikla és a belé vájt barlang... Ahogy közeledtek egyre nagyobbra nőtt, alakja fenyegetően tornyosult föléjük.... sötét erődként. Fény pislákolt ki
belőle és tivornyázás zajait hallották. Elindultak, hogy behatoljanak és lemészárolják a bent lévőket. Nem féltek a haláltól, inkább attól, hogy fogságba esnek és valamely szörnyű varázslat áldozataivá válnak. Óvatosan lépkedtek, bár a könnyű léptű elfek nem csaptak zajt a barlang hideg kövezetén, mely sárgán derengett a tűz fényétől. Nem messze egy tűz körül goblinok és borzalmas keresztezett teremtmények vigadtak.

Hátrébb egy kőből faragott trónon sötét ruhás elfnő magasodott gonosz tekintettel alatvalói fölé. Gonoszan hajló ajkai megremegtek, amint észrevette a betolakodókat. Parancsot adott a támadásra. Az elfek csapata sem tétovázott, fegyverüket védekezőn maguk elé emelve rohantak az ellenfélre. Zein íját megfeszítvén távolról lőtte a goblinokat. A nyílvesszői egy idő után nem találtak célba... a gonosz elfnő irányítgatta őket Zein társait leöldösvén, aki kardját előrántván rohant a többiek segítségére. Bledth a bájos, de kegyetlen elf-boszorkányt szemelte ki áldozatul. Néhány töpörödött goblint átküldve a túlvilágra neki rontott. Mintha láthatatlan falba ütközött volna megtántorodott, s valamely erő a barlang falának csapta. Szerencséjére nem olyan erővel, hogy eszméletét vesztette volna. Talpra állt, hogy ismét szembe nézzen a mágiával.... és a kard győzedelmeskedjen felette.

Eközben elf barátja is a mágiahasználóra vetette magát hátulról a nyakába ugorva, így megzavarva, hogy újabb varázslatot létre hozzon. Frayon kihasználva az alkalmat megrohamozta a kitaszítottat felhasítván gyomrát. Kiontott belek és vér szennyezte be a barlang padlóját. Az elfnő iszonyú sikollyal kilehelte lelkét. Gyilkosa kirántotta kardját a halottból. A boszorkány megsemmisítésével a goblin - elf keverék lények szerte foszlottak, mint valami jelenések. Győztek... elindultak, hogy minél előbb maguk mögött tudják a szörnyű helyet.

Már az erdőben jártak a maradék megmaradt harcossal. Bledth táborából jövő embek mind odavesztek csak ő maradt egyedül. Nem ment vissza az elfekhez, félúton elbúcsúzott és más úton tartott hazafelé.
- Köszönöm, hogy segítettél - búcsúzkodott a barátjától Zein - nélküled nem ment volna.
- Nincs mit köszönnöd - mosolygott a harcos - mindig segítek egy régi barátnak. Elbúcsúztak és elindultak külön útjukon. Frayon visszaemlékezett a dicső harcra, a győzelemre, amíg harcolt nem gondolt Aynára, de most ismét ő tölti ki minden gondolatát.

Magányosan és szomorúan bandukolt haza a sötét erdőben. Amint mendegélt valamely hang szólította a sötétből... szerelme hangja suttogva hívta őt.... Bledth azt hitte a képzelete játszik vele, de aztán egy sötét alakot pillantott meg a fák között. Közelebb ment és látta tényleg Ayna az.... de haja sötétebb lett...vörös ajkai vértelenné váltak... hónál fehérebb bőre szinte világított.... csak szemei voltak sötétek szinte izzottak valamely vágytól.
- Te vagy az tényleg? - hitetlenkedett a harcos.
- Igen szerelmem, már régen vártam, hogy találkozhassak veled újra....
- De megváltoztál, mi történt veled?
- Tudod azon az éjszakán mikor megtámadtak a vámpírok, elraboltak...én is vámpírrá váltam. Örökké élek.... bár mások vérén... de szeretlek még mindig, jöjj velem, válj te is az éj gyermekévé....és örökké élhetünk együtt szerelmem. És megcsókolta Bledthet, de nem forrón mint máskor, ajkai vérdermesztően fagyosak voltak... hideg halott ajkak. A harcos nem ebbe a lányba volt szerelmes, ez már egy vámpír, ő inkább meghalna minthogy nem emberi lénnyel ölelkezzen.

Valahogy a lány hideg ajkai a szívét is megfagyasztották...
- Nem, nem vágyom ilyen életre, mint a tiéd, még akkor se, ha veled lehetnék örökre. A lány arcán könnycsepp gördült le és ajkai sírásra görbültek.
- Így az örök élet is csak szenvedés és átok, ha te nem lehetsz velem... ölj meg Bledth.... enyit mondott és elfullt a hangja. Frayon tudta, hogy ez így egyiküknek sem jó, a lány csak szenvedne nélküle és ő nem adja fel önmagát, az elveit, a szíve csak a régi Aynáért dobogott... Előhúzta már oly sok csatát megélt kardját... nem sokat várt, már nem bírta hallgatni a keserű zokogást.... Még egy utolsó szó hagyta el a vámpírlány ajkát és a feje elvált a testétől. Bledth Frayon kitörölte a szemébe gyűlt könnyeket, majd eltemette a holttestet. Magányosan, szomorúbban, mint valaha indult haza... a fejében visszhangzott mindvégig és talán mindig is ott fog visszhangzani az az utolsó szó, amit az éjszaka gyermeke suttogott
mielőtt lefejezte: "Szeretlek"...

- Vége -