No0oB adatai

Anyával aranyosan játszott tegnap még
ma meg a kezét fogja, és félve áll itt vele.
Minden oly fehér s zöld, és az a nagy szék
fájdalmas tűszúrással lesz tele.
De anya...

De most már rendes vagyok a lányokkal, próbálok az lenni. Öltözz, megyünk – közöltem vele. Az önbecsüléséből annyi sem maradt, hogy tiltakozzon az ellen, hogy megint ki akarom dobni reggel, csöndben kereste a holmijait, nehogy itt hagyjon valamit. Általában véve sem beszélt szinte soha. Legfeljebb ha kérdeztem. Az utcán eszében sem volt a kezemért nyúlni vagy hasonló. Nagyon helyes, engem itt ismernek...

- Tehát szájszag?
- Nem, mostanában már majdnem elégedett vagyok ezzel a lányoknál, mármint amelyik nem dohányzik. Nem a tüdőrák érdekel, de egy nedves hamutartót kinyalni nem egy nagy élmény. Az első csapás a megszólítás fogadása. Többnyire nincsenek vele tisztában, hogy jól néznek ki. Ahogy visszaszól, már az első mondatnál egyből úgy érzed, hogy hazudtál.
- Később úgyis az jön.
- Az jön, de éppen ezért. Az első pillanattól fogva nem hiszi el, hogy tetszik neked. És...

Fél óra múlva ő vizsgálta a beteget, és előtte valahogyan nem volt szégyen sírni, sírni, amit már ki tudja, mikor csinált utoljára. Az orvos hozatott neki egy teát egy nővérrel, amitől egy kellemes meleg áradt szét a bensőjében azon a fázós, téli reggelen. A doktor gyengéden magához húzta mikor sírt, és csendesen, nyugodtan arról beszélt neki, hogy ő egy rendes lány, és még bármire viheti, ha igazán elszánt. Bármire viheti, ő. Képes mindarra, amiről addig csak álmodott, és ahogy ez az...

Az ember szinte pazarlásnak érezte ezt a sziporkázó késő őszi napsütést. A vénasszonyok nyara is elmúlt már, a Mecsek élénk zöld hegyei rozsdabarnára váltottak, és a hajnali fagyokban elgémberedett hajléktalanok közt vígan szedte áldozatait a sertésinfluenza. A fagyos északi szelek jeges ujjai összébb húzták az emberek ruháját, megigazították a sáljaikat, holott pár hete még ingben is alig lehetett megmaradni...

Az egész osztály felsorakozott a reggeli referálásra, nővérek, ápolók, különböző segédszakmákban dolgozók. Csak a nővérszobán maradt egyvalaki ilyenkor –mindig más, persze-, őhozzá öt perccel ezután fog menni. Mindenki szólhatott ilyenkor bármilyen szakmai dologban, rangjától, korától függetlenül. A reggeli referáló olyan szerves része volt az életének, mint a fogmosás. Rend, egyenlőség, szakmaiság –mindig is ezek vezették a pályáján. Az utóbbi huszonhat évben...

Mit vársz, mit mondjak?
Amit akarsz, úgysem mondhatom.
Az éjszaka sötét neszei meghaltak,
az üres semmit hallgatom.

Ez éjszakára nem jön fényes hajnal,
vége...

Úgy indult, ahogy szokott,
volt már nem is tudom, hány.
Összehúzta még magát,
megköszönte az éjszakát,
most is hallom ék szavát-
Ő volt a Szőke Lány...

Meghatottan álltunk a csodálatos csúcsok előtt, és elmélyedve néztük a sötét semmibe vesző fényeket az éjszaka csöndjében. Te meg csak néztél rám, és láttam a szemedben azt a vágyat, hogy hazudjak szépet a máért és a holnapért, és ne törődjek mással. Annyiszor volt más arcod, annyiszor volt más neved, de mindig ezt kérted, hogy menjünk, sétáljunk egyet a fák alatt, ahol laposabb a táj, ahol szelídebbek a lankák, ahol messzebbre látni...

A sohasem átélt dolgokat ösztönösen megérzem, és úgy csinálom őket, mintha már régóta gyakorlott művelője lennék a dolgoknak. Az egyik pillanatban még csak az üveg száját cuppantgattuk, aztán egymáséra tapadtunk. Az egy pillanatban még csak a hasas vodkásüveget fogtam, most meg a hajadon simítok végig, szép világosbarna hajad van, akár a teraszotok karzata a nyaralótoknál, tudom jól, mert épp elégszer jártam ott Veled, még ismeretlenként...