Egy estém otthon

Már nagyon utálta ezeket a vacsorákat, nem is emlékezett rá, hogy utoljára mikor jött ki jókedvvel enni.

A koszos, rendetlen, második emeleti panellakásba az utcáról szűrődött be némi sárgás fény a közvilágítás jóvoltából, ez érdekessé tette a nappali hátsó részét, ahol a rendetlenség a tetőfokát elérte: mindenfelé kimosott, gyűrött ruhák, a könyvespolcon a könyvek előtt csupa oda nem illő dolog a női kozmetikumoktól a kidobásra váró kacatokig. A sarokban egy számítógépasztal volt, de tele mindenféle munkahelyi iratokkal és kosszal; a földön zacskók voltak, ki tudja milyen tartalommal. Puhaságuk ruhaneműre utalt, de némelyikben iratok és egyéb papírok lehettek, alakjukból ítélve. Egy teljesen rosszul elhelyezett, elnyűtt rekamié támlájának felső oldalára is felhalmoztak ruhakupacokat. Nehéz lenne eldönteni, hogy bevetett volt-e a fekvőhely, mert több réteg vastagon voltak rajta takarók, és a feji résznél legalább három párna volt több kispárnával, teljes összevisszaságban.
Mintha egy rosszul szervezett vöröskereszt-ruhaosztáson lennénk.

Pedig csak az édesanyjának nincs hálószobája, mióta nem alszik a férjével együtt. Márpedig nem emlékszik rá még gyerekkorából sem, hogy szülei együtt aludtak volna.

Elég fessnek látta magát a dereka köré és a fejére tekert törülközőkkel, hosszú, fehér fürdőköpenyében, noha tudta, hogy ez önámítás: a ruha előnyösebbnek mutatta alakját, mint amilyen valójában. Évek óta többé-kevésbé egy kis súlyfelesleggel rendelkezett, amit néha igencsak röstellt, de annyira még nem zavarta tartósan, hogy megpróbáljon megszabadulni tőle.

Egyenes tartással, karcsú, de határozott léptekkel ment ki a szobájából a vacsorához.
Az asztal sem volt különb, a fal felőli végén mindenféle zavaró dolog volt, olyannyira, hogy az ötszemélyes asztal szűkösen adott helyet három evőnek a terebélyes családból. Száradt kenyér, mobiltelefon, használt poharak, kiürült vizespalack, ebédről ottmaradt tányér, cseresznyemagokkal frissen teleköpködött kis üvegpoharak kiskanállal és a kompótoscsöblek - mindössze ennyi várt eltakarításra, mielőtt az étkezéshez foghatott volna.

Szeme csak egy pillanatig időzött el a látványon, aztán ösztönösen a fogyasztható élelmet kezdte keresni. Főtt császárszalonna és borjúmájas volt az asztal egyik részén, édesanyja keze ügyében.

- Mit kérsz enni? - kérdezte fásult hangon az anyja.
- Májkrémes szendvicset. - leült az édesanyja mellé, miután elpakolt az útból párat a fentebb említett koszos étszerek közül, és lesöpört egy kis helyet magának a morzsától. - Sajt van?
- Milyen sajt?
- Kemény.
- Megnézem. - hűtőajtó nyílik - Van!
- Kösz.

Közben kezdte tűréshatárát próbálgatni a TV hangereje és semmitmondása. Kevés dolgot utált jobban a TV-nél, ha tehette, kikapcsolta, ha ettek, mindig ment a harc közte és apja között, hogy legalább a hang le legyen-e kapcsolva. Most azonban csak túl akart lenni az evésen és menni vissza a szobájába... kissé beteges, de erre nevelték, így megszokta. Egyre inkább kezdett rajta elhatalmasodni ez a kisszerű vágy. Nemsokára úgy érezte, a szobájába visszatérni maga a megváltás lesz. Holott józan eszével felfogta, hogy ott sem vár rá semmi, csak a magányban illetve virtuális ismerősökkel eltöltött hosszú éjszaka, nap, hét, hónap, év. Egy élet.

A kisebbik bátyja szobájából kihallatszó dobbal és vonyítással kísért zaj sem hozta éppen jó hangulatba, így maga elé bámult az asztalra. Egy tenyérnyi rend, gondolta gúnyosan vigyorogva magában, miközben a szendvicse készült. Ilyenkor nem hagyták, hogy maga csinálja meg, noha amúgy szakácsnak is jó volt, nemhogy szendvicsgyárosnak. Ezt értette édesanyja szülői gondoskodás alatt. És ez még a jobbik.

Közben a bátyja kijött a szobájából, és fennhangon kért egy túrórudit. A szendvics a tányérjára huppant, és a drága anya máris pattant a hűtőhöz kedves fiának óhajára. A kedves felnőtt-gyerek odatelepedett az apjához, és egy teletext oldal után, illetve az aznapi műsor után érdeklődött. Ezen egy ideig elbeszélgettek sajátos stílusban: az apa kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig egyetlen műsort érdemes nézni, és a többit nehezére esett elmondani is a fiúnak.

- Itt a túrórudid, kisfiam.
- Tudod mit, nekem nem is ez kell! Van még abból a joghurtból is?
- Igen.
- Inkább azt kérek! - és visszament a szobájába, ahol a dumdumm - vonyítás zaja várta, meg a reggel óta beizzított gépe. Nyilván msnelt, vagy valami hasonlóan értelmes társalgóprogramban élte ki magát.

- A Peti kedvéért én sem túrórudit eszek! Igaza van a Gábornak! Én is joghurtot kérek! -kiáltotta mímelt jókedvvel, valójában kihívóan a patkánylyuk-szerű konyha felé a feleségének a legnagyobb nyugalommal tévézgető férj, aki tudta, hogy ezzel mind a gyerekét provokálja, mind a feleségét kényszeríti tűzoltásra, mielőtt az indulatok eluralkodnának a sértett felen. Az anya már halálosan utálta ezeket a bosszantó szóváltásokat, melyek a családon belüli gyűlöletről tanúskodtak.

De ő csak ült összeszorított szájjal, egykedvűn rágva a májkrémes-sajtos zsömlyét. Nem akart balhét, és úgyis tudta, hova vezetnek még a legkisebb szóváltások is az apjával. Oda, ahova például ebéd közben.

- ...és miért is nem akarsz jönni nyaralni?
- Mert a felkészülésem legfontosabb két hetéből az az egyik. Legalább hadd keressek valami netcafét a közelben, ahová járhatok gyakorolni.
- Nem, azt semmiképpen sem, nem azért megyünk nyaralni.
- Ha nem tévézel azon a héten, akkor nem érdekel a felkészülésem a versenyre. A nyugodtság többet ér egy heti eddzésnél.
- Lehet, hogy nincs is ott TV.
- Hogyne lenne... mindenütt van már. - választ nem kapott, és ezt utálta: mikor az apja kitért a valóság, az igazság elől, hogy hazudott, csalt és megpróbálta megtéveszteni, hülyének nézni és megszégyeníteni, miközben a szóváltások végére csak egy sor csúsztatásra tellett tőle rendszerint.
- És a biciklid hogyan fog lejutni Akarattyára, azt még nem tudom.
- A fenekem alatt.
- És mit akarsz te ott azzal csinálni? - a lehetetlenül hülye kérdésre az anya szólt közbe békítőleg:
- Sokat akar gyakorolni, mielőtt a túrára mennek, szétnézne vele a környéken...
- És legalább lenne egy értelmes dolog, ami elviselhetőbbé tenné azt az egy hetet, amit ott kell töltenem.
- Az az idő nem fog hiányozni a felkészülésedből? - kérdezte ostoba diadalmassággal az apa, mintha most leplezett volna le valami égbekiáltó ellentmondást, amit nagyképűnek hitt gyerekénél egy győzelemmámor érzéssel együtt élt át.
- Nem, mert a felkészüléshez nem csak a játék gyakorlása, hanem a fizikai egyensúly is fontos.
- Egész nap a gépet buzulod, nem elég az? - kérdezte rosszindulattal kibélelt gúnnyal a néhai megbecsülésben részesült felmenő.
- Nem. Ugyanis nem csak azt a játékot játszom, egyebeket is csinálok egy nap...
- A Peti sokat szokott olvasni a szobájában. - ismét az anya próbálta konszolidálni a helyzetet.
- Dehogy szokott, egész nap csak a gépét buzulja. - magyarázott fölényesen az apa. - Manapság nem szokott olvasni.
- Persze, mert te annyit foglalkozol velem, annyit tudsz rólam. Azt sem tudod, mit csinálok, nem tudsz rólam semmit, csak szeretnél. Azt sem tudod, ki vagyok... - az eddig erőltetett higgadtsággal palástolt gyűlölet most már nála is a felszínre bukkant, mert az apja valóban nem tud róla semmit, a kommunikációjuk néhány ilyen beszélgetésre korlátozódik, azonkívül sosem beszélget vele, sosem nézi meg, mit is csinálhat a gyereke a hat betonfal között... és valóban, az elmúlt héten két Remarque könyvet és egy hosszabbfajta pihentető fantasy könyvet, az Eragont is elolvasta, állandó gondot okozott neki a megfelelő minőségű szellemi táplálék beszerzése.
- Dehogynem. - a fölényesség, a mindent jobban tudás hangneme nem veszett ki az ostoba szülő hangjából.

Hát, az ilyenekért is utált együtt enni az apjával.

De magát az öregét nem utálta. Inkább sajnálta, mert néha azon gondolkodott, mi van, ha csak azért beszél így, hogy azzal is leplezze magát, hogy tényleg nem tud semmit sem róla. De a sok rosszindulat miatt nem volt hajlandó foglalkozni vele ennyire.

Tudta, hogy hosszú lesz az estéje, így még egy szendvicset kért csöndesen anyjától, míg apja ingerkedéseit hallgatta mérgezett szívvel és csukott szájjal. Az elunta egy t perc után, és a TV-t hangosította elviselhetetlenre, hogy ezzel bírja szólásra gyerekét. Az anya azonban halkíttatott rajta, mire az apa bosszankodó megjegyzések közepette kissé halkított. A második szendvics lassan fogyott, ahhoz képest, mennyire szerette volna. Elgondolta, hogy az éjjeli csöndes magányában eszegeti majd a monitor és az olvasólámpa lágy fényében, nyugodtan, közben hűs őszi levet kortyol hozzá... de ezt nem teheti, az apja miatt, aki nem szerette, ha a szobában étkezik. Valójában, ki akarta hozni valamivel a fiát a szobából, hogy a fantasztikus beszélgetésekkel lezavarhassa vele.

Gyorsan eszek, talán ezért vagyok túlsúlyos kissé - gondolta.

Végzett, megköszönte édesanyjának a vacsorát, majd fáradt léptekkel a szobája felé indult, kézmosás nélkül. Várja egy könyv és a számítógépe... a ma este is hosszú lesz.