Történetek

Hol a kerozin? És a dinamit? Na, meg a terpentin? Nagyszerű, itt vagytok. Mosolygok. Élvezem az alkotás örömét, újra lángok csapnak fel; a hálátlan gyermek. Nem képes még egy szerető ölelésre sem, megvetendő. De mégsem! Lehet, hogy én rontottam el valamit, lehet, hogy vétettem egy apró hibát, mikor nevelgettem, hogy szép, nagy, erős láng legyen belőle...

Az idő nagyon lassan telt. Lassabban, mint a játékszobában, még a kiképzés alatt. Próbált érzelmileg elhatárolódni minden szép dologtól, amit a napokban átélt, és a nőhöz fűzték. De nem ment neki. Óvatosan, de biztos kézzel összeszerelte alkatrészeiből a fegyvert, és csőre töltött. Öt perc alatt végzett...

Az első katona megjelent. Aztán lassan felsorakozott hozzá a többi is. Mikor a faltól 100 méterre lévő sereg teljesen felsorakozott, egy nő és egy férfi lépett eléjük. A nő egy vámpír volt. Hatalmas szemfogai megcsillantak a lemenő nap utolsó fényében, holtsápadt bőrét köpeny fedte ugyanettől a halálos fénytől, és fekete ajkai mosolyra húzódtak...

Beleszédülök. Ha sokáig nézem őket, akkor elfog a kicsiség érzete, hogy olyan messze vannak, és tudom, hogy nagyok, és én hozzájuk képest semmi sem vagyok. Pedig alkotóelemünk ugyanaz, ősünk közös: csillagpor. Maga, a hatalmas univerzum. Lerázom a gondolatokat, mint kutya a vizet, és lehajtom a fejem. Szorongok. Már másodszor. Egy gonosz hang suttogja a fülembe: megteheted, de nem menekülhetsz előlem, újjászületsz, és megint megtalállak...

Miután az aprócska tó hűs vizében megmosakodtam, ledőltem durva pokrócomra, ahol a lány aludt. Egy darabig csak bámultam a hajnalodó égboltot, aztán mintha hirtelen önálló akarat költözött volna tagjaimba. Valójában ennek az akaratnak a középpontja a lábam között volt. Végigsimítottam karcsú testén, ő pedig váratlanul apró kezét az enyémre tette. Megfordult, s arcán pajkos mosollyal megcsókolt...

- Mi történt? - rémült meg Victorine.
- Hadsereg tart a város felé. Úgy 10-20 ezer fő. Valaki menjen a falakhoz is. Ki mit vállal? - szólt Harry. Nyugodtnak próbált mutatkozni, de nem tudott.
- Enyém a fal – állt fel James. - Biztos szükség lesz varázslóra.
- Én megyek a gyógyítókhoz, mint pap – állt fel Michael is.
- Mi részt veszünk a város kiürítésében – szólt Vic, majd összenézett Daniellel.
- Akkor mi hárman megyünk az akadémiára – szólt Luthine...

Oszt. Látszik rajta, nem érti, miért bambulok. Talán ostobának néz, mint már oly sok ember. Csak a végén döbbennek rá, hogy melyikünk ostoba. Valójában azt hiszi, hogy a kis kuckójában nem érheti baj. De attól, hogy a csicskásai olyanná lőnek, mint egy darab ementáli, ő még megdöglik a golyótól a fejében. Szar lapok, de hát nem meglepő, hiszen nagy kártyás az öreg...

- Fiaim, szeh’ etném bejelenteni, hogy páh peh’ cel ezelőtt kih’ úgtam Neglectát a zenekah’ ból! – M. Noir igyekezett minél ellentmondást nem tűrőbb hangot megütni.
A három jelenlévő pedig igyekezett minél kevésbé megrökönyödött arcot vágni…
Ismét a dobos volt az, aki leghamarabb erőt vett magán és viszonylag normális hangon megkérdezte:
- Na, de… miért, uram? ...

- A rendet én alapítottam, a közelmúltban – kezdett magyarázkodni az igazgató. - A név egy olyan társaságot fog fedni, akik Voldemort – itt a társaság összerezzent. -, és a halálfalók ellen küzdenek. Tehetséges és megbízható férfiak és nők csoportja.
- De hát, az auroroknak is ez a dolga, nem? - kérdezte Remus.
- A Rend független a Mágiaügyi minisztériumtól. Ez az alapja...

- Kérlek, ne tedd!- csak ennyit tudott mondani. Ellenkezni képtelen lett volna. És ezt tudtam. És ki is használtam. Hirtelen a pengével simítottam végig a hasán. Kibuggyant a vére, lassan, de biztosan csurgott az ágyra. Nem volt mély vágás, így nem is reagálta túl, erős ember volt Ő! Csak egy halk szisszenés hallatszott...