A Szörnyeteg jussa

A Szörnyeteg jussa

Írta: Thomas J. Redfield

Sok ember azt hiszi: tudja, mit csinál, amikor meghozza élete legmeghatározóbb döntéseit. Sok embernek azonban nem adatik meg, hogy döntéseket hozzon, legalábbis normális kereteken belül. Sokakat beskatulyáznak a többiek, és amikor arra kerülne a sor, hogy végre ők maguk is tehessenek valamit, sorra belebuknak. Mert vaktában cselekszenek. Ez így van rendjén ebben a mai világban.
Egyetlen kérdéssel tartozik magának mindenki, aki ilyesmire szánja el magát.
„Mennyit veszíthetek?”
Ezen gondolkozva csapkodta ujjaival a billentyűket, sötét házának még sötétebb szobájában a férfi.
A lény.
A szörnyeteg.

Sok neve volt, de ő mind közül csak a: Gabriel Roden-t szerette. Az anyja adta neki, amikor még rá lehetett nézni rémület és fintorgás nélkül. Egy kis szünetet tartott. Annyit mindössze, hogy töltsön magának egy újabb pohár Whiskyt, és lehúzza a felét. Aztán visszhangzott tovább a zongora muzsikája. Úgy érezte: utoljára játszik rajta. A papírok már megjöttek, a berendezés nagy részét: az antik bútorokat, a szekrényeket, és a televíziót elvitték. Bármelyik nap visszajöhetnek a többiért, és akkor már nem lesz zongora sem. A hét végéig ki kellett költöznie. De hova? Nincs egy ismerős, aki szóba állna vele. Nincs egy rokon, aki hajlandó lenne felismerni társaságban. Sokan még a telefonba is tettetik az idegent, ha épp vele beszélnek. Ismét letette a poharat, de az már üres volt. A másik szobában még két szárazra ürült whiskys üveg hevert a padlón. Annyi ereje még volt, hogy felkeljen a zongorától, és betámolyogjon az ágyához. Pontosabban: az ágyhoz, ami már nem az övé volt. Hogy mi történt vele? Sok minden. Például a baleset, amiben fél éve elvesztette az életét és álmait. És az anyagi csőd is, ami ezzel járt. De a java még ezután jött. Sokáig nem tudott aludni, még így, részegen sem. Forgolódott, karjával a falat csapdosta. A megfáradt test izmai belül még küzdtek. Lassan felkészült a holnapi napra. A rakodókra, akik mindent elvisznek, hogy ne maradjon semmi emléke erről a valaha is boldognak mondhatott életről. Hogy az utcára kerüljön, és meghaljon.

Alig szenderedett el, arra riadt fel, hogy valaki betörte az ajtót. Fogalma sem volt: ki lehetett az, de eléggé megrémült. Hátrébb kúszott az ágyában. Szapora lépéseket hallott. Többen voltak. Abban a pillanatban, amikor berontottak a szobája ajtaján, és csak akkor tudatosult benne, hogy senki nincs a közelben, és hiába vár segítséget. Megpróbált kiugrani az ágyból, de valaki elkapta és visszalökte. Feketében voltak, ennyit még látott. Aztán zsákot húztak a fejére, és valamivel beinjekciózták.
Teljes lett a sötétség.

A sötétruhás alak egy irodában ült, bár a helység inkább hasonlított kihallgató szobára. Gabriel akkor már bő fél órája ébren volt, hála a repülő sónak és annak a néhány pofonnak, amit a körülötte levők lekevertek neki. Egy ennél kisebb szobában ébredt, a földön. A szoba egyáltalán nem volt berendezve, és miután látták, hogy magához tért, ők is kimentek, bezárva maguk után az ajtót. Ebben a fél órában próbálta törni a fejét: miért hozhatták ide. Tisztában voltak vele, hogy nem hagyhatják sokáig egyedül, mert amint a nyugtató hatása teljesen eloszlik a szervezetéből, és túljut ezen a merengő stádiumon már a szökésen fog dolgozni. Így, hamarosan át is vitték a másik helységbe. Leült a székre, nem ellenkezett, nem látta értelmét.
Az alak, aki valami főnök-félének tűnt most megszólalt:
- Tudja, hogy néz ki? – jött a kérdés. Eléggé meglepően, bár nagyon jól tudta: hogy néz ki.
- Rémesen. – folytatta a pasas.
- Mit akarnak tőlem? – kérdezte meg Gabe, ami már régóta foglalkoztatta.
- Mindjárt elhányom magam, úgy érzem… rémálmaim lesznek.
Észre sem lehetett venni: hogy ül ki arcára a gyűlölet, és a düh, de a következő pillanatban felpattant, és ha nem ránt elő egy pisztolyt a pasas, valamint nem nyitnak be mögötte az ajtón, valószínűleg ráveti magát, és addig üti, amíg bírja.
- Nyugalom. Vissza. Vissza. – ismételgette csendesen a férfi, végig Gabriel szemébe nézve. A többiek is kihátráltak az ajtón.
- Kérem, üljön vissza.
És ő visszaült a székbe, de arcának torz vonalai mögött még mindig tombolt.
- Maga ilyen. De ennek nem kell így lennie. Tudja… az előbbi kis modortalanság pont a várt eredményt hozta.
- Nem válaszolt a kérdésemre. Halljam: mit akarnak?

- Gabriel James Roden. Született: 1970. május 18-án, New York városában. Egyedüli gyermek. Három iskolát végzett, amik során logikai és zenei versenyek egész sorozatát nyerte meg. A diploma után jogot tanult három évig, aztán rákos-beteg anyja halála után munkába állt az apja cégénél. Hamar vállalatigazgató lett magából, de miután minden elúszott apja öngyilkos lett, és maga is távozott a cégtől. Kapott azonban egy jó kis örökséget. Egy birtokot, amit nem tudtak elvenni magától. Egészen mostanáig. A barátnőit gyakran váltotta, egyébként visszavonult, csendes életet élt, de legalább élt. Aztán történt az a baleset… és maga befuccsolt, mint emberi lény. Jól mondom?
- Igen. Így is mondhatnánk. – válaszolt ideges, feszült hangon. Már nagyon nem volt kedve ehhez az elhúzott csevelyhez. Verejtékétől csapzott hosszú, szőkésbarna haja az arcába lógott. Azóta nem vágatott rajta, amióta az történt.
- Magát kiválasztottuk egy feladatra. A hazáját fogja szolgálni.
- Ugyan már. Útálom a hazámat.
- Az teljesen mindegy. Erre megvan az oka, jól tudom. De hallgasson végig. Mit szólna, ha úgy fejeződne be az itteni leírás magáról, hogy egy új arccal, új személyazonossággal és rengeteg pénzzel éli tovább vígan az életét, ahol csak akarja.
- Azt mondanám, hogy elég a viccekből.
- Ez nem vicc, Gabriel. Mi meg tudjuk ezt oldani. Elintézzük magának.
- Felkerestem a legjobb orvosokat. Senki sem vállalta.
- Mi jobbakat tudunk.
Egy kicsit elhallgatott. Egyszerűen nem tudta: mit feleljen erre.
- Mi segíteni akarunk magán, és csak annyit kérünk cserébe, hogy maga is segítsen nekünk.
- Na és kik maguk?
- Azt nem mondhatjuk meg. Szigorúan titkos. De mondok magának valamit. Ránk bízza magát. A legkorszerűbb eszközökkel helyrepofozzuk. Azt mondom: Három hónap. Ez alatt részt vesz a különleges kiképzésen is, itt a bázisunkon, és amint letelt az idő, elvégzi a munkát, amit magára bízunk. Menni fog, én tudom. Aztán viheti a pénzt is, és mindenki boldog.
Gabriel a fejét rázta.
- Miért én?
- Mert maga képes rá. Látom a szemében, és látom a papíron, ami itt van az asztalomon. És tudom: habár most nincs mit vesztenie, nagyon vágyik valamire, amit elvesztett.

A bábúk nem mozdultak. Maguktól legalábbis nem. Össze kellett szednie magát, mert ma még semmit sem evett, és eléggé éhes volt. Valahol a föld alatt lehetett. Ablakok sehol sem voltak az egész bázis területén, de arra nagyon vigyáztak, hogy ebbe a kis szobába, amit ő csak „játékszobának” hívott még szellőző se legyen. Mondhatni: úgy bántak vele, mint egy állattal, de bizonyára megvolt rá az okuk. Hetente többször is: legalább háromszor bezárták ebbe a szobába. Aki az acélajtót kezelte, egy monitoron keresztül figyelte a játék állását. Mindig egy kis feladvány volt. Sakk, logikai teszt, vagy bármi egyéb, ami az eszükbe jutott. A lényege az volt, hogy addig nem nyílhat ki az ajtó, amíg nincs megoldva a feladvány. Ez azt jelentette, hogy ha Gabriel napokig nem tudja megoldani, akkor akár éhen is halhat, vagy megfulladhat, mert nem volt elég jó.

Az arca most is be volt fáslizva. Az első műtéteket már elvégezték rajta, állítólag nagyon jó eredménnyel. Nem mert hozzáérni. Három hete volt ott, és ez már nem az első feladványa. Az előzőnél majdnem huszonnégy órába telt, amíg rájött a nyitjára. Félt. De akárhogy jártatta az agyát, nem tudott csak erre koncentrálni. Volt valami, ami egész nap a fejében járt, a látás, hallás, szaglás, és logikai tesztek közben, továbbá a fegyverhasználat, és az edzés órákon is.
Mindig ott volt, akárhogy próbálta elhessegetni a gondolatot.
Azt kérték: öljön meg valakit.
A gyógyszerek, amikkel tömték, segítették a regenerálódást, így az első műtét után két héttel már részt vehetett a kiképzésen, és szájon át is fogyaszthatott táplálékot. Nem volt egy könnyű időszak, és még hátra volt néhány nyiszálás, de önként ment bele a dologba, hogy visszakaphasson valamit, ami megillette őt.

A boldogságot. Aztán végül lekuporodott a szoba egyik sarkába, és aludt egy keveset. Ilyenkor nem zavarták, hisz a saját idejéből veszít. Miután fölébredt, tovább dolgozott rajta, és meg is oldotta azt. Estére (mert az egyik pasas digitális karóráján elmúlt tíz óra) visszakísérték a szobájába. Nem beszélhetett senkivel, odafentről. Nem igazán tehetett mást, csak aludt. Meg olvasott is, ha hoztak neki néhány könyvet a keresztrejtvények mellett. A fegyverhasználati leckék hamarosan egybefolytak az egyéb edzésekkel, és mindenhova fegyverrel kellett mászkálnia. A célzás pontosítása volt a legfőbb szempont, ami két hónap lőgyakorlat után már professzionális szinten ment neki. Tulajdonképpen egy három hónapos kínzásos agymosáson vett részt, és mire az utolsó műtét is lezajlott, két és fél hónap után, egy teljesen új arc, egy új ember nézett vissza rá a tükörből.

- Gratulálok, hogy sikeresen befejezte a kiképzést. Hogy érzi magát újonnan?
- Jól vagyok. És… az arcom is jó lett. – fogalmazott szerényen, mert valahogy az egész már nem tetszett neki annyira.
Az új arccal valójában nem tudott betelni. Annyira boldog volt, hogy végre újra normális életet élhet… és nem is volt nagyon más, mint a régi, a baleset előtti. Oda volt érte, de ezt nem mutatta ki, mert benne volt az a másik érzés is, hogy most fog jönni az ő része.
- Hm. Remek. Akkor gondolom: készen áll a küldetésére.
- Igen. – felelte Gabriel.
- Akkor jól figyeljen, mert ez most fontos: csak egy lehetősége lesz. Ha elszúrja, vagy megpróbál lelépni, magának vége. Bárhova menne, mi megtaláljuk, és a föld alá kerül. Értette?
- Igen.
- Nagyszerű. Lesznek ott embereink, akik figyelik majd magát. Maga ne törődjön velük, csak végezze a dolgát feltűnés nélkül. A célpont július 5-én fog beszédet tartani Traycs főterén, pontban 17:05-kor. A szemközti toronyházban lesz maga. A menekülésének megtervezése a maga feladata lesz. Akkor… gyerünk. Én hiszek magában. – nyújtotta a kezét a férfi. Neve még most sem ismert.
- Köszönöm. – állt fel Gabriel, és kezet fogott vele. Érezte a szorítást, és a művigyor mögött lapuló „kicsinállak, ha elcseszed” nézést.
Tűrte.

Amikor kiért a szabadba, és megpillantotta a napfényt, amit már három hónapja nem látott, szédülés fogta el, és émelygett a gyomra. Kocsival vitték ki a reptér közelébe, és néhány tömbbel odébb tették ki. Onnan már gyalog követték. Eleve voltak embereik odabenn, a főbb pontokon is, így Gabriel-nek, ha megfordult volna a fejében, hogy elhúzza a csíkot, elkapják, és feltűnésmentesen végeznek vele. A további információkat, amiket még tudnia kellett, a modortalan oktatók, a bázison közölték. Foglaltattak neki motelszobát arra az egy hétre, valamint egy repülőjegyet is. Az új papírjai szerint a neve: William Guss. Turista. Megtudta, hogy a célszemély egy éppen megválasztandó politikus, név szerint: Moren Revloe. A miért? – már nem az ő dolga volt. Az már nem tartozott rá, neki csak meg kellett ölnie őt. Tudta, hogy nem túl ésszerű lépés, de kiment a vécére.

Hírtelen változtatott irányt, a belső emberek fel is figyeltek rá, de nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget, az ellenőrzőpontokat még nem érte el. Térdre borult, és belehányt az egyik kagylóba. Sosem gondolta volna, hogy egy nap itt fog kikötni. Hallott valakit lehúzni a vécét a szomszédos fülkében, és sietve kiiszkolni az ajtón. Lassan feltápászkodott, és megnézte magát a tükörben. Közben kezet mosott, és valamennyire arcáról is letisztogatta a maradványokat. Hosszú haja copfba kötve pihent hátul, szemei halványan véreresek voltak. Kék farmer, fehér ing, és barna felső volt rajta. Egy barna bőr-bőrönd a kezében, benne a ruhái, amiket összeválogattak neki. Valamint a piros hátizsákja, benne egy fényképezőgéppel, néhány ruhatervezet vázlatával, meg egy összeszáradt kis szendviccsel. Ez volt ő. Az új Gabriel Roden. Valaki, aki hamarosan William Guss néven fog bemutatkozni mindenkinek. Valaki, aki kiolt egy emberi életet. Gyakran győzködte magát a bázison, még alvás előtt, a plafont bámulva, hogy valami Hitlerhez hasonló tömegpusztító diktátorról van szó, és csak jobb lesz nélküle az emberiségnek. De ezt még ő sem hitte igazán. Valaki benyitott. Gabriel nem fordult hátra, csak a tükörben követte a szemével az alakot. Egy pillanatra azt hitte, hogy itt a vége, de aztán folytatta a mosdást.

A pasas öltönyben volt, és üríteni ment az egyik állóvécéhez. Gabe jobbnak látta megvárni, amíg ő megy ki először, és aztán távozni. Biztos, ami biztos. Közben is figyelte a szeme sarkából a pasast. Amikor az végzett, odaállt a mellette lévő mosdókagylóhoz, és kezet mosott. A tükörben a két tekintet egymásra tévedt. A pasi elzárta a vizet, és eleinte úgy tűnt, hogy elslisszol mögötte, de aztán egy váratlan pillanatban elkapta és nekivágta a vécéajtónak a férfit. Gabe érezte, ahogy a lába nem ér talajt. Igen. A hapsi akkora volt, mint egy kétajtós szekrény, és a ruhájánál fogva felemelte.
- Kapd már össze magad. Le ne késsd a géped. Barom. – mondta, majd leengedte a földre, megigazította a gyűrött inget, meg a felsőt. Azzal kiment.
Gabriel is, utána, néhány másodperccel. Kissé még émelygett. Kezében a jeggyel folytatta útját a csomagellenőrző felé. Beküldte a bőröndöt, és átröntgenezték. Eléggé megnézték maguknak a férfit, de nem találtak semmit a csomagban, és nála se volt semmi fegyverszerű, így hát beengedték. A beszállókapunál is álltak.

Talán a reptéri biztonságiak is a kezükben vannak. A zsaruk is… elképzelhető.
Mielőtt leadhatta volna a jegyét, körülbelül: öt méterrel a beszállókapu előtt egy idős asszony felfigyelt rá, és megfogta a kezét. A nő kigúvadt szemekkel meredt rá, és látszott rajta a rémület. Másik kezében szórólapok voltak, de most elejtette őket. Gabriel-ben egy percre megállt az ütő. Mi ez az egész? Úgy látszott: a biztonsági emberek azonnal kiszúrták, és odasiettek. Gabe kikapta karját a gyenge megfáradt kezek szorításából, és idegesen, de mégis ijedten nézett vissza rá.
- Ne menjen oda. Ne szálljon föl. – rázta a fejét az asszony. A férfi meghátrált, és mikor elkapták a biztonságiak, hogy elvigyék valahova, még hallotta a szerencsétlen hangját, ahogy az továbbra is beszél hozzá:
- Ne tegye! Fogalma sincs, mibe vágott bele! Hagyja! – aztán csend, és a megszokott tömegzaj.
Gépzúgások hangjai ütötték fel a fejét. Egy perce volt hátra, amíg zárták a kapukat. Összeszedte magát, és leadva jegyét, felszállt a Traycs-ba tartó gépre.
Túl késő volt az előbbi furcsaságon merengenie, hiszen már döntött, és el is indult, de abba még bele se mert gondolni mit csinálhattak azzal a nővel, miután elvitték.

Traycs-ban, lehetett vagy harminc-harmincöt fok között, az árnyékos részeken persze. Hatalmas volt a jövés-menés, mindenki idegen nyelven karattyolt, amiből ő nem sokat értett. A repülőgépre már nem követték, mégis érezte azt a rá nehezedő súlyt, amit az úton is végig. Valaki biztosan figyelte. Belekezdett a szendvicsébe, de kénytelen volt letenni, mert rosszabb volt, mint hitte. Az utazás nagy részét végigaludta, pedig a turistaosztály vegyes utasai igyekeztek minél hangosabban karattyolni egymással, és nagyokat nyeríteni minden érthetetlen viccen. Mikor leszállt a gépről, már úgy érezte: sosem fog hazajutni, annyira eltávolodott attól a valamitől, amit ő otthonnak hívott. Első útja egy helyi kocsmába vezetett, rögtön az elsőbe, amit meglátott. Az emberek nem foglalkoztak vele, gyakran látnak amerikaiakat. Leült, és kért egy Whiskyt. A plafonon pörgő ventilátor semennyi hűtéssel sem szolgált a vendégeknek. Egyik ágán egy légypapír pörgött, rajta fennakadva több döglött bogárral. Gabriel egy ideig elnézegette a körbe-körbesuhanó csapdát, majd visszatért azóta már meghozott italához. Hiányzott neki az alkohol, odalenn nem kapott semmi ilyesmit. Lassan lehúzta a maradékot is, fizetett, és távozott.
Térkép alapján, amit a reptéren vásárolt, háromnegyed óra alatt találta meg a motelt, ahol megszállhatott. Nehéz volt kiigazodni a kanyargós utcákon, főleg, a vásári időszakban, ahol most hatalmas volt a nyüzsgés. A Riene Motel egy osztályon aluli, lepukkant kis hely volt, a város egy nyomornegyedében, de legalább a legjobb szobát foglaltatták neki. Ez mindenesetre nem változtatott a lyukas csővezetéken, ami a plafonban volt elvezetve, és egyfolytában csöpögött, mint ahogy a csótányokon sem, amik rendre mászkáltak elő a fal réseiből.

Valószínűleg a véletlennek köszönheti, hogy megismerhette Ada Wishmore-t.
Második napja volt ott, és sötétedés előtt körbement a főtéren, valamint a városháza elé is kigyalogolt, hogy készíthessen néhány fotót. A képek közül persze nem hiányoztak az egyéb helyi nevezetességek sem, amiket a turisták meg szoktak nézni. Ha a helyi rendfenntartók rászállnak, rögtön gyanút fognak a képek láttán, ezért nem ártott mást is fényképezni. A városháza előtt állt, a nap pedig már lassan lemenőben volt, narancsszínűre festve az eget, de már az is, egyre inkább kezdett áthajlani vörösbe. A nő vette először észre. Jól öltözött volt, kezében iratok. Odament hozzá. Mire Gabriel észrevette, már fel is tette neki a kérdést:
- Tudja, hogy itt nem szeretik nagyon, ha fényképezik?
- Már jártam pórul így. De egyszerűen nem tudom nem megörökíteni a helyi nevezetességeket útjaim során.
- Amerikai?
- Ahogy maga is. – mosolyodott el Gabe. Most nézett csak fel igazán a gép takarásából, és látta meg, hogy a nő, aki vele szemben áll: észbontóan gyönyörű.
Egy pillanatra meg is akadt a lélegzete.
- Latin-amerikai szülőktől származom. Mondja, nem unja még?
- De. Oké, megértettem. – felelt, és leengedte a fényképezőt.
- Maga mivel foglalkozik?
- Modell… modellek ruháit tervezem meg. A divat tanulmányozására küldtek ki elsősorban, de ez nekem amolyan vakációféle is. Na és maga?
- Párttitkár és asszisztens vagyok, a rendezvényt segítek előkészíteni és lebonyolítani.
- Rendezvény?
- Igen. Ötödikén új vezetőválasztás lesz.
- Értem. Elég érdekesen hangzik. Mondja csak, megengedné, hogy készítsek magáról néhány képet? A…azt hiszem nagyszerűen illene a projectbe.
- Komolyan mondja? – nevetett a nő. Eléggé elbizonytalanodott.
- Hát persze. Nekem itt is jó, de ha tud valami hangulatosabb helyet, az csodás lenne.

Tulajdonképpen így kezdődött minden komoly bonyodalom. Elsétáltak egy sziklás részhez, ami a város folyója fölé tornyosult, és nagyszerűen látszódott a naplemente. Vaku villant. És újra, és újra. Ada kihívó, csábító öltözete és a táj nagyszerűen passzoltak egymáshoz, és habár Gabriel invitálta meg erre a nőt, egyre inkább úgy érezte, hogy az események sodrába kerül, és valami észbontóan új, de mégis veszélyeket rejtő dolog kezd eluralkodni rajta. Amint lassan lement a nap, hazakísérte Ada-t, aki valamennyivel jobb környéken, és jobb körülmények között élt. Már a nő is érezte azt a lángolást, ami eddig csak egyoldalúnak tűnt, de már így is elfojthatatlannak. Vacsorainvitálás másnapra. Este nyolc óra, egy előkelőbb helyi étteremben. Egy mosoly, és a búcsúzkodás. Gabriel visszaballagott a sötét utcákon át a Motelbe. Most érezte először azt, hogy visszaél valamivel, ami megilleti őt, de nem az övé. Az arc, amit este a tükörben látott, üresen meredt rá.
És rémálmaiban még mindig egy szörny volt.

Május 3. Gabriel a nap nagy részét a szobájában töltötte, és gondolkozott. Töprengett a szökés megtervezésén, a merénylet végrehajtása után. Az ágy, amiben Ada-val, a kéjtől és a szexuális vágytól feltüzelve átszexelték az éjszakát még mindig magán viselte az aktus nyomait. Sokkal komplikáltabb lett minden. A délutáni napfény sugarai csupán a rozoga faroló rácsai közt szűrődtek be a poros levegőjű szobába. A férfi nem mozdult. Teljesen magába mélyedt, mert ötlete sem volt, mit tegyen, és addig nem hagyhatta el a szobát, amíg rá nem jön.
A múlt éjszakáról fel-felvillanó képek segítették-nehezítették a gondolkodásban.

Pontban nyolckor ott volt az étteremben, és várta a nőt.
Ada késett egy negyed órát.
Leült.
Beszélgettek.
Ő Steaket rendelt, a nő pedig homárt. Mindketten bort ittak. Ő vöröset, a nő fehéret.
- Mindig is ezt csináltad, amit most? Mi akartál lenni? Miről álmodtál?
- Biológus. Állat és növénykutató. Régen… nagyon foglalkoztatott a biológia. – felelte a nő. Vonzó, vörös ruhája volt, hosszú fekete haja jól ment hozzá.
Gabe felnevetett, és készített még egy képet róla. Mind a vacsora közben, mind azután érezték a mámoros feszültséget, hogy a foglyai valaminek, és egymást próbálják irányítani ebben a fékezhetetlen sodrásban.
- Én… szerettem a zenét. Zongorán játszottam, de ez már régen volt.
- Miért hagytad abba? – kérdezte valóban nagy érdeklődéssel.
- Nem tudom. Azt hiszem, mert más életet választottam.
Egy ideig csak csendben nézték egymást.
- Sosincs késő változtatni, Gabriel. – mondta Ada, és megfogta a kezét.
A férfi a korábbi találkozásuk végén képtelen volt hamis nevet mondani neki.
Azt mondta, amit igaznak érzett. Gabriel Roden.
Miután végeztek az étteremben, séta következett, egészen a motelszobáig. A portán elmentek egy idősödő ember mellett, aki mintha figyelte volna őket. A fotelben ült, és újságot olvasott az előtérben, de Gabe képtelen volt levenni róla a szemét, amíg el nem tűntek a folyosó végénél.

Vadul csókolta a nőt. Miután becsukódott az ajtó, már fizikailag sem tudtak ellenállni annak a csábító érzésnek, ahogy egymásnak sem. A férfi letépte az ingét, de nyelvkontaktusuk csak egy-egy pillanatra szakadt meg. Mikor kinyílt a szeme, már Ada is vetkőzött. Gömbölyded mellei a szobát megvilágító holdfényben tárultak fel Gabriel előtt, és azok a szemek is érte sóvárogtak. Visszavett egy kicsit. A nő hátrébb kúszott az ágyon, és lassan kezdett kigombolkozni nadrágjából. És a férfi mellélépett. A két test hamarosan egymáshoz simult, ahogy az ágy rúgói felnyögtek, és aztán ők is. Mindkettejüknek egy felejthetetlen éjben volt része.
Mikor megpihentek, Ada Gabe-hez bújva feküdt, és a férfi mellkasát csókolgatta. Későn hajtották álomra a fejüket, de a férfi már napnyugtakor fenn volt. Már vagy egy órája figyelte az alvó nőt, ahogy alig észrevehetően ki és belélegzi a levegőt. Gyönyörű volt, és most végre egy kicsit nyugodtnak tűnt. De korábban valami nyugtalanította. Látta a szemében a vacsoránál, és az éjjel is, hogy valami gonddal küzd. Talán a nő is látta az övében. Nem tudhatta. Végigsimította az arcát.
A maszkot, amit felvett egy parti erejéig, vagy még tovább.
Még mindig nem érezte a sajátjának.
Miután Ada felébredt, rögtön el is ment. Sietnie kellett, egy megbeszélésre.
Gabriel azóta gubbasztott az ágy közepén, és a gondolkozott a feladványon.

Amikor naplemente után már az utcára merészkedett, megvolt egy stabilnak mondható terve, hogyan tűnjön el innen, és még jól is járjon. A sötét utcákon szinte senki sem járt. Ajtókban, és beugrókban kereskedők feküdtek. Gyermekeikkel kolduló anyák, akiknek már nem jutott esély, hogy lakhassanak is valahol. Amikor Gabriel befordult az egyik sarkon, két férfit látott meg magával szemben állni az úton. Nem idevalósiak voltak. Megtorpant, de abban a pillanatban valaki elkapta hátulról, és a falhoz vágta. Volt egy sejtése: ki lehetett az. Megpróbált gyorsan reagálni, és visszaütni, de a másik gyorsabb volt. Kivédte, és gyomorszájon vágta őt. Gabe a földre rogyott. Ekkor még kapott egy rúgást valahova a veséjéhez. Mire a másik kettő is odaért, a harmadik abbahagyta.
- Hallottuk, hogy kavarsz valakivel. Jobban kéne vigyáznod, félő, hogy elszúrsz valamit. – mondta az egyik. Majd a másik:
- Mi csak segíteni akarunk, hogy ne csinálj hülyeséget. Vágod? – nevetett fel.
- Kapjátok be. – nyöszörögte a földről.
Egyikük pofán rúgta.
- Velünk nem beszélsz így, világos? Nélkülünk egy szar kis senki volnál, ezt jól jegyezd meg. Felmész abba a rohadt toronyba, és lelövöd azt a rohadt mocskot, értetted? Megértetted?
- Igen. – mondta, és megpróbált felállni, de kapott még egy rúgást a vállába, és visszaborult.
A három alak röhögve tűnt el a sötétben. Gabe-nek jóformán fájt mindene, de leginkább az arca miatt volt kiborulva. Felszakadt a szája. Egyébként semmi baj nem történt. Valaki odaballagott hozzá. Egy idősödő árus. Egy asszony. Más nyelven karattyolt, a férfit nem érdekelte. A sértődöttség és a gyűlölet erősebben tombolt benne, mint a fizikai fájdalom. A nő megpróbálta felsegíteni, de Gabriel ellökte magától. Feltápászkodott, és nagy nehezen elballagott. Visszament a szobájába, hogy lepihenjen, de még nem is sejtette: mi vár rá.

- Gabriel! Szia, én… mi történt veled? Megsebesültél. – mondta Ada, aki a motel előterében várt már két órája.
- Semmi baj. Egy kis... volt egy kis balesetem. Te mit keresel itt?
- Belegondoltam, hogy hamarosan elutazol, és látni akartalak még, mielőtt elmész. Már ha tényleg ezt akarod.
- Az nem számít, hogy én mit akarok. Ez a dolgom, és kész. – felelte komoran, miközben elővette a kulcsot, és a szobájához mentek.
- Gabe… elég súlyosnak látszik. El is fertőződhet. Kitisztítom.
- Ne nyúlj az arcomhoz! – kiáltott rá magából kikelve a férfi.
A nő megrémült.
- Jó. Ahogy… akarod. – mondta.
A tükörhöz lépett, és felkapcsolta a villanyt. Tényleg volt egy kis felszakadás, de közel sem járt a régi szörnyűséghez. Ada mérlegelt. Aztán megszólalt:
- Nem kell megölnöd.
- Micsoda!?!? – fordult vissza a tükörtől, megszeppenten Gabe. És a kérdés tovább visszhangozz saját fejében. Micsoda?
- Tudok a merényletről. – szólt hidegen.
- Mit tudsz te erről?
- Én is nekik dolgozom. Nekem is ott kell lennem. Nehogy azt hidd, hogy valamennyivel is jobban akarom, mint te. Nem. Ez a Moren Revloe segítet a csatornázás bevezetésében. Otthont adott a szegényeknek, és a gyerekeknek. Iskolákat létesített. Ez egy nagyszerű ember. De nincs mit tenni. Ezek az elvárások.

- Elvárások. És nyilván ez az egész is csak egy rohadt nagy teszt volt, nem igaz?! Kíváncsiak voltak, hogy egy szerelmes baromban is megbízhatnak e ugyanúgy! Hát tudod mit? Elegem van az egészből. És főleg ebből a nyavalyás színjátékból! Mondd meg nekik, hogy én vagyok az emberük, és kész. Takarodj!!! – üvöltözött.
- Gabe… sajnálom, de ne. Ne csináld, szeretlek. Én tényleg… Megszökhetnénk. Vannak ismerőseim, el tudnak bújtatni.
- Hogyne. Hát persze. Mióta is ismerjük egymást? Két napja? Én tényleg ezt éreztem irántad, de te átvertél, elárultál engem. Neked ennyi is elég volt.
- Ahogy te is engem. Mit gondoltál? Végzel a munkával, és csak mi ketten eltűnünk? Itt hagytál volna.
- Áh. Elég!
Csend következett. Mindketten a kiborulás szélén álltak.
- Nem akarlak elveszíteni. De ha ezt megteszed, nem tudsz elmenekülni.
- Ezt bízd csak rám, jó?
- Miért nem tudsz megbízni bennem? Veled akarok maradni, kérlek. – mondta, miközben már majdnem sírt.
- Kíváncsi lennék mennyit tudsz rólam. Az eddigi életemről. Ha? Mennyit mondtak el neked? Elárultál, hogy kivel kell dugnod?
- Nem érdekel, ki voltál. Az számít, aki vagy.

- Így gondolod? Komolyan?! Akkor hadd mondjak el egy történetet, amit még biztosan nem hallottál. Volt egy menyasszonyom: Mindy. Szerettük egymást. Terveink voltak. Aztán egy este, amikor az utcán sétáltunk kigyulladt nem messze tőlünk egy lakóház. Ő azt mondta: hívjunk segítséget, de én nem tudtam várni. Berohantam, hogy segítsek annak, aki benn volt. Berontottam a lángoló szobába. Egy robbanást hallottam, és teljes volt a sötétség. Mint azt később megtudtam: mindenki kimenekült már előtte a hátsó kapun. Engem egy polc alól halásztak ki, könnyebb égési sérülésekkel. És egy szörny arcával. Akkor még azt hittem, hogy a szerelmünk minden próbát kiáll, de tévedtem. Rá két héttel elhagyott.
- Sajnálom. Ők hozták rendbe, ugye? – kérdezte csendesen Ada.
- Igen.
- Nem akarlak elveszíteni.
- Előbb fogj meg egy rohadt kést, és vagdald szét az egészet! Aztán mondd, hogy kellek neked!
- Elég ebből az őrületből. Ha döntöttél, tudod, hol találsz meg. – kelt ki magából a nő is, és elviharzott. De miután becsukódott az ajtó, kitörtek belőle a könnyek.
Gabriel teljesen összetört. Elővette a táskájából a piát, amit tegnap vásárolt valami boltban, és az ágyon elterülve döntötte magába az üveg tartalmát.
A terve összedőlt. A véletlenről alkotott elmélete is. Abban a tudatban ütötte ki magát, hogy itt már semmit sem ő irányít, és minden el van veszve.

Negyedikén, dél körül tért magához. Fájt a feje, és másnapos volt, de valahogy fel tudott kelni. Lezuhanyozott. Felöltözött, és elment az egyeztetett találkozóra a fegyver leszállítójával. Csak a pénzt kellett kifizetnie a tagnak, aki egy kereskedő pavilon mögötti sikátorban várta, négy sarokra a moteltől.
- A fegyver a toronyban lesz. A padló alá van rejtve. Találd meg, hol üreges.
- Na ne szórakozz velem. Hol van pontosan? – dühödt fel Gabe.
- Jól van, jól van. A láda mögötti részen. A láda mögött. – mondta. Majd miután megkapta a pénzt, hozzátette keleties akcentussal: - amerikaiak…
Gabe-nek egy napja volt a gyilkosságig, és fogalma sem volt, hogy mit tegyen, vagy hogy hogyan. Tisztában volt vele, hogy ha elszúrja, vagy nem elég gyors, a saját megbízói végeznek vele. És ki tudja, talán a nővel is. Bármennyire dühös volt a tegnapi miatt, nem akarta, hogy Ada-nak ártsanak. Le pedig nem léphetett, mert a nőnek ott kell maradnia, hogy gyanút ne fogjanak. Ott kell lennie végig a rendezvényen, és ha nem dördül lövés, rájönnek. Ha pedig rájönnek, megölik Ada-t. Valami más terv kellett. Az idő kezdett rosszabbra változni. Az azelőtti éjjel esett is az eső, és már csak huszonegy fok volt. Az ég beborult. Gabriel felment a toronyba. A hosszú csigalépcső, egy rozoga, vékony kis vaskorláttal volt körbeszegélyezve. Nem tűnt túl biztonságosnak, és az egész úgy nézett ki, mint egy régi világítótorony. Amikor felért, egy kis helységben találta magát. Az ablakok csukva voltak, és nem volt semmi ott, csak néhány régi, rajzolt minta a falon, piás üvegek, meg egy nagy fadoboz a bejárattal szemben. Résnyire kinyitotta az ablakot. A rálátás valóban jó volt. A főtéren már felállították az egyszerű pódiumot, a székek kihordása még a munkásokra várt, de erre volt is idejük bőven. A hangtechnika beállításai is másnapra maradtak. Gabe viszont most nézte meg a fegyvert. Félretolta a dobozt, és néhány helyen a padlóra taposott. Megtalálta az üreges részt. Óvatosan felszedte a deszkát, ami alatt, papírba csomagolva pihent a holnapi sztárvendég. Egy mesterlövészpuska.

Ada Wishmore az anyjával élt Traycs egy előkelő részén. Negyedikén éjjel a szobájába zárkózva, némán imádkozott, hogy ne fulladjon tragédiába a másnapi rendezvény, és Gabriel megússza élve. Tudta, hogy a rossz emberbe szeretett bele, és hogy ha államügyről van szó, megbízóik nem ismernek kegyelmet. A levélen merengett, amit Gabriel hagyott neki a lakásán. Azt írta:
„Szia! Sokat gondolkoztam a kivitelezésen, és kettőnkön. Ne aggódj, megvan a megoldás. Azt akarom, hogy amint eldördül a lövés, a tömeggel együtt menekülj el a helyszínről. Lépj kapcsolatba velük, és vedd fel a pénzed. Utazz el, vonattal, messzire innen. Még látjuk egymást. Gabe.”

Ötödikén reggel, egy, a szervezésben felelős őr nézett be a toronyba. Üres volt.
Ezt a rendezvény előtt fél órával, vagyis egészen pontosan: 16:30-kor megismételte. Semmi változás. Bezárta kívülről, lakattal az ajtót. Az idő még borús volt, de nem esett. A rendezvény szervezők feladata volt, hogy a helyi szervekkel egyetemben ellenőrizzék a környező házakat, és tetőtereket, orvlövészek után kutatva. Sokan már ott voltak a vendégek és a meghívottak közül is. A székek fele el volt foglalva. Eltelt néhány perc, és amikor semmilyen mozgást, vagy hangot nem tapasztalt, Gabriel előmászott a ládából. Bezárták az ajtót, de erre számított is. Minden a „terv” szerint haladt. A torony résnyire nyitott ablakán, amin épp kifért egy összeszerelt sniper csöve látni lehetett az aggódón járkáló Ada-t. Néha, amikor nem figyeltek oda, fel-felpillantott az ablakba. Nyilván azt remélte, hogy a férfi valami ügyes kis trükkel megoldotta a dolgot, és már rég el is hagyta a várost. Ebben a hitben próbált magának megnyugvást találni.

Az idő nagyon lassan telt. Lassabban, mint a játékszobában, még a kiképzés alatt. Próbált érzelmileg elhatárolódni minden szép dologtól, amit a napokban átélt, és a nőhöz fűzték. De nem ment neki. Óvatosan, de biztos kézzel összeszerelte alkatrészeiből a fegyvert, és csőre töltött. Öt perc alatt végzett. Még mindig csak 16:39 volt. Az utolsó húsz percben, amíg oda nem ért az állványhoz a célszemély a rendezvény kezdetekor, egy késsel apró vágásokat ejtett a képén, valamint azon töprengett: hol és mikor kellett volna valamit máshogy csinálni? Mit rontott el? Mit kellett volna ahhoz tennie, hogy jó legyen? Egyszerűen ilyen lelki állapotba került, a választ pedig nem lelte. Amikor meghallotta a mikrofonnál álló jelenlegi polgármester beszédének kezdetét, megrándult. Kilesett az ablakon. Ez a Revloe valahol a tömegben lehet, vagy valahonnan máshonnan érkezik. Két perc unalmas megnyitószöveg után, már az emberek azt kiabálták: Revloe! Revloe! Revloe!
Gabriel feje még jobban megfájdult, és szédülni kezdett. Egyre inkább a nőt kereste, de nem látta. Aztán amikor az unalmas fazon elhallgatott, és széles vigyorral a képén odébbállt, Ada fellépett a pódiumra. Moren Revloe-t kísérte.

A pasas szürke öltönyben volt, Ada pedig fekete ruhát öltött, amit sokan elegánsnak mondhatnak, de neki, legalábbis: a gyászt sugallta. Amikor a célkereszt közepében egyszerre látta szerelmét és az embert, akivel végeznie kellett, megremegett a keze. Ada bizonyára tényleg egy trükknek gondolta az egészet, és végig ott állt Revloe mellett a pódiumon. Gabriel tudta, hogy a nő a lövés pillanatában nem fog elfutni, ha látja, hogy nem történt a mellette állóval semmi. Legalábbis egy időre ledöbben, és ezt kiszúrják a szervezet tagjai. Akkor pedig vége. A politikus köszönetet mondott hazájának, a szavazóknak és az egybegyűlteknek. Pár perc maradt, cselekedni kellett. Gabe megtörölte verejtékezett homlokát, és betöltött még egy töltényt a tárba, hogy megkísérelje élete legpontosabb lövését véghezvinni. Elsőre.

A lövés eldördült, és az ijedt tömeg sikítva-üvöltve rohant fejvesztve haza, vagy valami fedezékbe. Revloe elzuhant, de még életben volt. Gabriel felsóhajtott, egy gyors levegővétel kíséretében, mert látta, hogy Ada-nak nincs semmi baja, csak megijedt, és futásnak eredt. Sajnálta azért amit akkor átélhetett, de nem tehetett mást. A célpont a pódiumon feküdt, üvöltve a fájdalomtól, a lábát szorongatva. Gabriel pontosan célzott, és lábfejen lőtte. De a rendfenntartók, és elsősorban a megbízóik már úton voltak felé. Nem kellett nagyon keresni. Az idő fogytán volt.

A nő megállt, és hátrakapta fejét, amikor meghallotta a második lövést. Képtelen volt tovább rohanni, kezdte megérteni a dolgot. Az öltönyösök szétlőtték a lakatot és a zárat, majd berúgták a gyenge ajtót. A merénylő végzett magával. Hát erre gondolt. – merült fel Ada-ban, és elővette a fényképet, ami a levélhez volt mellékelve. A képet, amin a férfi még évekkel ezelőtt volt. Az arca is rendben volt, és az élete is. Mosolygott. Hátuljára a következő szöveget írta: „Szeretlek, Ada. – Gabe”
Minden a terv szerint ment, habár a terv már az elejétől fogva nem volt rendben. Azon a káoszba fulladt délutánon egy lövéstől két ember halt meg. William Guss, és Gabriel Roden. De csak Ada tudta igazán, hogy melyikük végzett a másikkal.

VÉGE.