A vadon leánya

Alacsonyan járt a nap a felhőtlen égbolton, aranyszínű ragyogásba borítva a kopár fennsík köveit. Egy kisebb sziklán állva kémleltem a tájat. Útitársam nem sokkal mögöttem térdepelt, az élelmiszerkészletünk számbavételével volt elfoglalva. Már közel két napja úton voltunk, a délen elterülő bányavidékről tartottunk a fővárosba, mely kietlen pusztákon és veszélyes hegygerinceken vezet át. Talán botor próbálkozás volt gyalogszerrel nekiindulni, de a zsiványveszély miatt már egy jó ideje nem indultak a karavánok, ráadásul én és a cimborám mindig is szerettük a kihívásokat.

Kétnapi intenzív talpalás után, miközben csak aludni és enni álltunk meg, lassan közelednünk kellett. Arra számítottam, hogy a fennsík peremén túl megpillantjuk a hőn áhított úti célt, talán sötétedésre már a városban leszünk. Egyre inkább úgy tűnt, még egy éjszakát itt kell töltenünk a szabad ég alatt, a semmi közepén. Tagbaszakadt barátom nem igen volt jó a tájékozódásban, azt inkább rám hagyta. Ő a fegyverforgatásban jeleskedett, és ha valaki arra ragadtatta magát, hogy egyedül támadjon ránk, bizony igen szomorú sorsa jutott.

A nap már igencsak közeledett ahhoz, hogy a nyugat távoli dombjai mögött lebukjon, amikor megütötte a fülünket valami szokatlan. Távoli vízcsobogást véltünk hallani. Ez pedig igencsak szokatlan egy ilyen száraz éghajlatú tájon. Kisvártatva megleltük a hang forrását is. Egy különös sziklaképződmény magasodott előttünk. Két monumentális kődarab között vezetett egy ösvény, a talajt mindenütt apró kavicsok borították, és félhomály borult a csapásra. Innen jött a hang. Barátommal sokatmondóan összenéztünk, majd szavak nélkül is megértve egymást, elindultunk befelé egymást fedezve. Az út lejteni kezdett, majd kisvártatva meghallottunk egy másik hangot is: valamiféle fájdalmas, elhagyatott nyöszörgést. Egy pillanatra megálltam, s beleszimatoltam a levegőbe. Vérszag lebegett alattomosan körülöttünk. Intettem társamnak, mire ő is felkészült az esetleges támadásra. Lassan újra megindultunk, a vízcsobogás egyre hangosabban visszhangzott a magas falak között.

Leértünk a sziklás kanyon aljára. A háttérben apró vízesés csobogott egy tiszta, hűs vizű tavacskába, de előttünk hevert valami, ami sokkal szebb, mégis borzalmasabb volt. Egy fiatal lány feküdt az éles kőszilánkokon. Bal oldalán jókora sebhely tátongott, mellette kis tócsában gyűlt össze skarlátszínű vére. Még lélegzett, de a tagjai nem mozdultak. Néhány pillanatig mindketten megdermedve álltunk, aztán föleszméltem, hogy a lánynak segítségre van szüksége. Leguggoltam hozzá és rögtön láttam, hogy nem túl mély a seb, de sürgősen el kell látni. Szerencsére hoztunk magunkkal a gyógyfűből, amit sebek fertőtlenítésére szoktak használni. Előhalásztam a zsákomból egy maroknyi ovális formájú levelet, majd egy kődarabbal elkezdtem szétmorzsolni őket. Közben társamat leszalajtottam a forráshoz, hogy töltse fel a vízkészleteinket. A maradék vizünkkel kitisztítottam a sebét, majd lemostam a testét és arcát borító porréteget. Miközben elláttam, eltöprengtem, hogy mi tehette ezt vele. Maga a seb úgy nézett ki, mint egy karmolásnyom, mintha egyetlen csapással akarták volna felhasítani a testét. Jobb kezében egy pengére emlékeztető, vékony, de éles kődarabot szorongatott. Kiszedtem karcsú ujjai szorításából. Akkor először nyílt alkalmam jobban szemügyre venni a lányt.

Volt már dolgom néhány fehérnéppel a városokban és falvakban, amelyeket bejártam, de ilyen gyönyörűvel talán még sohasem. Több mint egy fejjel alacsonyabb volt nálam, de a teste kifejezetten arányosnak tűnt. Kreol bőre, apró, de formás keblei, göndör, barna haja rendkívül vonzóvá tették őt. Melleit és csípőtájékát mindössze valamiféle nyers állati bőrből készült primitív ruhadarab takarta. Bőrének tapintása akaratlanul is vonzott. Oly bársonyos volt, mint egy atlaszselyem ágy ölelése. Nem illett ebbe a kietlen, zord tájba. Mikor kész voltam a fertőtlenítéssel, felhelyeztem egy rögtönzött kötést a sebére, és a feje alá tettem a batyumat. Útitársam még nem tért vissza a friss vízzel. Aztán valamiféle hirtelen támadt, állati ösztöntől vezérelve végighúztam kezemet formás testén, és a mellein állítottam meg. Éppen tenyérbe illőek voltak, s mámoros boldogsággal töltött el, hogy kezembe foghatom őket. Őrülten megkívántam ezt a lányt. Beletúrtam a hajába, és arcomat egészen közel toltam az övéhez. Éreztem az illatát; pontosan olyan volt, mint rég elfeledett szülőföldemé. Ahol a mezők zöldek és termékenyek, az ég pedig sötét és gyönyörű… A magas fűben, virágok között gyerekek játszanak önfeledten, a tiszta, balzsamos levegőben pedig hatalmas méhek repkednek virágportól terhesen…

Pontosan nem tudom mikor következett be a változás, talán a szemein kellett volna látnom. Még mindig valami mámoros révületben lebegtem, amivel ez a zsenge leány megfertőzött, mikor váratlanul egy súlyos kezet éreztem a vállamon. A társam volt az, visszatérvén a friss vízzel. Furcsa volt látni az aggódás árnyékát, azon az arcon, melyen oly sokszor láttam az ádázság vörös démonát tükröződni, mely soha nem ismert félelmet. Zavarodottan megjegyeztem, hogy rendbe fog jönni, aztán visszafordultam a lányhoz. Egy pillanatra meghűlt bennem a vér. Gyönyörű szemeit egyenesen rám szegezte, valamiféle vadállati tűz tombolt bennük. Lélegzetét visszafojtva bámult rám, közben éreztem, hogy még mindig a kezem alatt lévő karja megfeszül, egészen addig ernyedt testébe új élet költözik.

Néhány másodpercnyi halálos, néma csend után egy termetét és sérülését meghazudtoló erejű rúgással ellökött magától. Mire feltápászkodtam a porból, a lány már egy közel tízméternyire magasodó szikla tetején trónolt, és gyanakvóan méregetett. Társam, aki eddig a háttérből figyelte az eseményeket, hangosan fölkacagott. Bosszúsan néztem rá, de magam is némiképp humorosnak találtam a helyzetet. El sem tudtam képzelni, hogy jutott fel oda néhány másodperc alatt. Mozgása gyors volt, mint a villám, és kecses, mint egy macska. Teljesen lenyűgözött, s azon kezdtem gondolkodni, hogyan csalogathatnám le onnét. Értelmetlen lett volna üldözőbe venni.
Közel egy óra telhetett el így, s közben egy árva szót sem sikerült kicsikarni belőle. Csak bámult minket. Ezalatt lassan ránk borult az éj leple, és elhatároztuk, hogy itt töltjük az éjszakát a kanyonban. Először társam tiltakozni kezdett, hiszen megvolt az esély rá, hogy a lány álmunkban megkísérel megölni minket. Ezzel magam is tisztában voltam, de még bíztam benne, hogy sikerül megszelídítenem. Furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy vajon ki lehet ez gyönyörű amazon, hogy került ide, hogy képes itt élni. Vajon tényleg nem képes beszélni, vagy csak nem akar?

Társam tüzet rakott a sziklák között talált gallyakból, majd előkészítette maradék kevéske élelmünket. Egy darab szalonnát felhúzott nyársra, majd vígan elkezdte sütögetni, valami elfeledett dallamot fütyörészve. Elhatároztam, hogy megosztjuk élelmünket a lánnyal, talán így sikerül elnyernünk a bizalmát. Egyébiránt időközben már lemászott a szikláról, most nem messze tőlünk bámulta a tüzet megbabonázva. Fogtam egy kis darab kukoricakenyeret, és óvatosan elkezdtem közelíteni feléje. Ahogy ezt észrevette, rögtön elkezdett hátrálni, de ekkor én leraktam a földre, és néhány méterrel arrébb leültem. Ennek eredményeképp néhány másodpercen belül már csámcsogva falta az ételt. Mikor végzett, kíváncsian nézett fel rám. A tekintetéből nem igen tudtam semmit kiolvasni. Fogtam egy újabb darabot, ezúttal egy nagyobbat, és kaján vigyorral felé nyújtottam. Ekkor valami újszerű dolog történt.

Találkozásunk óta először a lány megszólalt. Hangja ahhoz volt hasonlatos, mint mikor a forró nyárban egy hirtelen támadt, hűs, balzsamos szellő megcirógatja az ember felforrósodott bőrét. Velem egyetemben társam is hüledezve kapta fel fejét a dologra, de csalódottan konstatáltuk, hogy a szépség egy számunkra ismeretlen nyelven szólt, miközben elvette az ételt. Nekem leginkább úgy tűnt, mintha köszönetet mondott volna. Ahogy ott ült és falatozott, a szeméből eltűnt minden vadság és félelem. Most valamivel távolabb ment a tűztől, és egy sziklának dőlnek kinyújtózott. Ekkor láttam csak igazán, valójában milyen tökéletes is a szépsége. A tűz halovány fénye bronzszínű ragyogásba vonta hamvas bőrét, haja puha, meleg zuhatagként omlott védelmezőn gömbölyded vállaira, s szemében a ragyogás többé nem volt ellenséges, inkább talán játékos, ahogy két kis kezét feje alá téve szendergett.
Miközben őt figyeltem, ráeszméltem, hogy másik társam már rég húzza a lóbőrt, hortyogása visszhangzott a sziklák között. Kényelmesen hátradőltem pokrócomon, és felbámultam a csillagokra. Tökéletesen felhőtlen volt az égbolt, bár a kanyon magas falai nem sok teret hagytak a bámészkodásra. A fent, sziklák ormain szentjánosbogarak világlottak, túlvilági, zöldes fénnyel borítva be a magaslatokat.

Lassanként már magam is kezdtem volna álomba merülni, mikor egy baljós zaj ütöttem meg érzékeny fülemet. Általában elég éberen alszom, rögtön fel is pattant a szemem. Mintha valami súlyos teremtmény járt volna az apró kavicsokon, valahol a közvetlen közelünkben. A tábortűz már rég kialudt, csak némi parázs izzott még a helyén. Megmarkoltam rövid kardomat, és a sötétséget fürkészve lassan felálltam. Ám a hang forrása rejtély maradt. Bár két társam édesdeden aludt továbbra is, én még néhány másodpercig füleltem. A csillagok alapján a reggel még messze járt. S ekkor valahol a sötétben, közvetlenül előttem egy éles csattanás hallatszott. Felkaptam egy kisebb követ, és elhajítottam a hang irányába.

A válasz rettenetes volt. Mindössze annyit fogtam fel lesokkolt érzékszerveimmel, hogy egy hatalmas, sötét alak lendül felém a homályból, majd néhány pillanatra sötétségbe borult a világ, fülem pedig kegyetlenül csengett. Valami hatalmas teher nyomta a mellkasomat, arcomba forró léghuzat csapott. Hatalmas káosz volt, hallottam társam ismerős csatakiáltását, s mikor kinyitottam a szemem, egy hatalmas méretű macskaszerű állattal viaskodott. Valószínűleg egy párduc lehettet, de még sosem láttam ilyen hatalmas példányt. Meg lehetett vagy két méter hosszú. Sötét bundája fenyegetően csillogott a holdfényben, sárga szemei, hatalmas agyarai félelmetessé tették. Nyilván ő tette ezt azzal szerencsétlen lánnyal is, s most igyekszik mindünket elpusztítani. Talán csak az éhség vezette el hozzánk, de a sarokba szorított préda dühével rontottunk rá mindketten.

Társam hatalmas csatabárdját lengette feje fölött, amin máris valami vörös csillogott, közben én a porban tapogatóztam kardom után, melyet a támadáskor ejthettem el. Az izmos óriás meglendítette fegyverét, s kis híján célba is talált, de sajnos az állat gyorsabbnak bizonyult. Ha telibe találja, azzal kettétöri a párduc gerincét, de ehelyett az mart bele a férfi combjába. A harcos térdre csuklott, kezéből kiesett a fegyver, s én elkezdtem rohanni, hogy akár puszta kézzel is, de elpusztítom a fenevadat. A párduc rávetette magát tehetetlen ellenfelére, és a torkát célozta meg, de társam képes volt visszatartani hatalmas erejének hála. Egy pillanatra megálltam gondolkozni, aztán megpillantottam a harci fejszét a földön heverni. Ahogy fölemeltem, éreztem hatalmas méretét és súlyát, s ez bátorságot öntött belém. Egy ordítás kíséretében nekirontottam a vadállatnak. Éreztem, ahogy csapásom alatt megroppannak a bordái, bár közel sem kapott halálos sebet. Fájdalmas ordítása dobhártyaszaggatóan visszahangzott a magas sziklafalak között. Felém kapott, és hatalmas mancsát meglendítve egyszerűen kiverte a kezemből a súlyos fegyvert, miközben én csak álltam a rettenettől földbegyökerezett lábbal. Majd újult erővel vetette rá magát szerencsétlenül járt társamra, aki a küzdelemtől kimerülve megadta magát. A párduc feltépte a torkát.

Ekkor egy újfajta, eddig soha nem tapasztalt égető érzés indult meg bennem, valahol a mellkasomban gyűlt össze, és áradt szét a testemben. Düh volt ez, mégpedig legelemibb, legtöményebb fajtája. Szinte nem is tudatosan, inkább ösztönösen kaptam fel a csatabárdot, és becéloztam az egykori barátomból falatozó fenevad nyakát. Talán józan eszemnél nem lettem volna képes ekkora ütésre, de a penge így sem hatolt elég mélyre. A párduc ordítva lefordult prédájáról, s elkezdett botladozni, mintha képtelen volna lábra állni. Én pedig oda rohantam vörös köddel a szemem előtt, s kíméletlenül elkezdtem püfölni.
Fogalmam sincs mennyi ideig csináltam, de mikor lassan elvékonyodott a szememen a vörös hályog, már csak az egykori párduc szinte felismerhetetlen maradványait láttam magam előtt. Mellette pedig legjobb barátomét… Lerogytam a porba, és utat engedtem könnyeimnek, ahogy vér fémes szaga terjengett a levegőben. Az értékvesztés felett érzett bánat az egyik legerősebb érzelem. Talán még a félelemnél is erősebb… Ahogy kisvártatva felnéztem könnyeim mindent elhomályosító függönye mögül, egy karcsú alakot láttam kibontakozni a sötétségből. A lány volt az. Az ő szép arcát is szomorúság ülte meg. Igyekeztem némi méltóságot erőltetni magamra, ezért letöröltem könnyeimet és felálltam. Fülembe súgott valamit azon az érthetetlen nyelven, de inkább lecsendesítettem és szorosan magamhoz öleltem. Éreztem édes illatát és szívverését, és ez megnyugtatott. Zöld szemeit mélyen az enyémbe mélyesztette, s éreztem, hogy iránta érzett vonzalmam nem viszonzatlan.

Miután elszakadtunk egymás karjaiból, ólomsúllyal a szívemben kezdtem máglyát rakni a halott harcosnak, hiszen mindig is úgy kívánta, ha harc közben érné a végzete, testét hamvasszák el és szórják szét a szélben. Nem kis bajlódással mozdítottam el testét, majd a lángokat figyelve igyekeztem végső búcsút venni bajtársamtól. A lány tőlem nem messze kuporodott le, és engem figyelt.
Órák teltek el, és ahogy a mindent elemésztő lángok lassanként lecsillapodtak, a keleti égbolt távoli végtelenjében megjelentek az első fénysugarak. Már nagyon rég nem éreztem magam ennyire fáradtnak. Miután az aprócska tó hűs vizében megmosakodtam, ledőltem durva pokrócomra, ahol a lány aludt. Egy darabig csak bámultam a hajnalodó égboltot, aztán mintha hirtelen önálló akarat költözött volna tagjaimba. Valójában ennek az akaratnak a középpontja a lábam között volt. Végigsimítottam karcsú testén, ő pedig váratlanul apró kezét az enyémre tette. Megfordult, s arcán pajkos mosollyal megcsókolt. Ajkának érintése olyan tüzes volt, mint a messzi dél sivatagjai a legforróbb nyarakon. Miközben nyelveink vad csatát jártak, kezeim vándorútra indultak a testén, s lassan lehámoztam róla a ruhát helyettesíteni hivatott dolgokat. Közben megcsapta az orrom egy illat, mely a fülledt nyári záport magába nyelt, termékeny talajéhoz hasonlatos… A felajzott nőstények illata.

Szinte egy örökkévalóságon át szeretkeztünk az ősrégi mészkőfalak védelmező árnyékában. Életem legcsodálatosabb óráit éltem át. Hogy mikor szakadt meg a valóság kaleidoszkópja, és mikor merültem alá az álom nem kevésbé édes világába, de mikor magamhoz tértem, már esteledett. A lány vadító illata még mindig ott terjengett a levegőben, de neki már csak a hűlt helyét találtam. Néhány pillanatig az az iszonytató gyanú hasított belém, hogy talán csak álom volt angyali arca és selymes bőre, de az éjszaka kétségbevonhatatlan bizonyítékaként még mindig füstölgött a szörnyű halotti máglya…A fájdalom újult erővel hasított belém. Talán beleszerettem volna ebbe a senki lányába? Hiszen még a szavát sem értettem… Társam halála után hiánya csak fokozta bánatomat.

Úgy döntöttem nem töltök el még egy éjszakát ezen a helyen, így hát összepakoltam szerteszét heverő motyómat, majd egy utolsó pillantást vettem az égre megboldogult társamra gondolva, aki már az istenek csarnokában találkozhat őseivel. Nehéz szívvel indultam el a főváros felé, hiszen két begyógyíthatatlan sebhely is keletkezett szívemben.