Csodák világa (13.)

13. fejezet
Egy nagyobbacsak gond

A lap szépen működött, így Harry és Luthine meg a többiek kivettek egy hét szabadságot, hogy felvidítsák Daisyt és egymást. A szerelmes párok megpróbáltak nem egymással, hanem Daniel húgával törődni, ami eléggé nehéz volt, révén, hogy legszívesebben kettesben múlatták volna az időt. Daisy majdnem mindig idegesítő kis púp volt a hátukon, bár jó szándékú púp. Aztán egy héttel később elkísérték az akadémia bejáratáig és elköszöntek tőle. Immár elkezdődött az ősz, megváltoztathatatlanul. Az idő egyre hűvösebb lett, előkerültek a sálak, sapkák, melegebb kabátok, a Beauti Caféban is egyre többen rendeltek forrócsokit, jeges üdítő helyett. Az idő lassan telt a négy barát számára, sokszor töltöttek el hosszú időt az erdőben, néha-néha elutaztak, hogy cikkeket írjanak az újságba. Nem haltak bele a sok munkába, mivel nem volt. Általában élvezték az újság hozta előnyöket, a kellemes kényelmes életet, és hogy bármikor kalandra indulhatnak, ha úgy hozza kedvük. Emellett Daisy is dolgozott és elkezdte a cikkeit az Akadémia belső életéről.

Luthine és Harry az egyik reggel lesétáltak az erdőben. A hajnal hűvös volt, a fák levelei lassan aranyba fordultak, a nap elé felhők kúsztak az égen. A két szerelmes kéz a kézben sétált a még mindig nyugalmat árasztó helyen. Néha összemosolyogtak, néha váltottak egy két szót, de inkább csak csendben sétálgattak.
- Délután megmászhatnánk az Akadémiánál a hegyet. Állítólag gyönyörű a kilátás onnan – szólt Luthine néhány óra hallgatás után. Harry megcsókolta, majd mosolyogva bólintott és a város felé fordult.
- Remek ötlet, de akkor menjünk vissza és készüljünk fel. – Luthine bólintott egyet, majd Harryvel visszasiettek a városba. A lirieni élet, mint mindig nyugodt volt. A kapuálló őrök lehunyt szemmel bóbiskoltak, miközben felettesük a kapu felé tartott. Harry meglökte az egyiket, mire az kinyitotta a szemét és rá akart mordulni, de mihelyt meglátta a „főnököt” elmosolyodott és köszönömöt bólintott, majd felkeltette társát. Luthine nevetve kezdett el futni a Főutcán az Utazók utcája felé. Harry is nevetett, majd utána rohant a lánynak. Az utcában egy hosszú csókkal elváltak, majd megbeszélték, hogy mikor és hol találkoznak.
Harry már fél órával a megbeszélt előtt a Beauti Caféban ült és egy forró csokit iszogatott. A mellette lévő széken egy táska csücsült benne a felszereléssel. Ami szükséges lehet egy hegymászáshoz. A kávézóba Victorine és Daniel léptek be, meglátták Harryt és odaültek hozzá.

- Sziasztok! - köszönt Harry és kortyolt egyet a csokiból. - Lizzy hozz még két forró csokit, kérlek! - a lány bólintott majd készítette a nedűt.
- Kezd egy kicsit unalmas lenni a világ, valami izgalom kellene! - szólt Vic.
- Nekem nem hiányzik semmi, sem háború sem semmi izgalmas most – szögezte le Harry. Daniel a táskára nézett.
- Ez mi?
- Elmegyünk egy kicsit túrázni Luthine-nal. Megmászunk egy hegyet és kettesben nézzük a tájat.
- Romantikus – mondta Vic, majd elmosolyodott. - Mi ilyet miért nem csinálunk?
- Ha gondolod, mehetünk majd mi is... - rántotta meg a vállát Daniel.
- De a mai nap a miénk! - szólt egy bársonyos hang. Luthine állt az asztal mellett, kék ruhában felkötött hajjal és egy táskával a kezében. - Megyünk? - Harry kiitta a csokit, majd Danielnek adta az árát és elköszönve kimentek Luthine-nal. Először felmentek a barlanglépcsőkön egészen az Akadémia fennsíkjáig, majd nem tértek rá az útra amely a kastélyhoz vezet, hanem egy egészen más úton, egy kis csapáson indultak el felfelé a hegy csúcsa felé. Lassan haladtak a gördülő kövek és a meredek sziklák miatt. Néha egy kis varázslás is besegített, de úgy gondolták saját erőből élvezetesebb lesz felmászni.
Két órát másztak, mire nyugodt helyet találtak maguknak. Nagyon közel volt a hegy csúcshoz és át lehetett látni a hegység másik oldala fele. Először ezt vették szemügyre.
- Tök jó lenne, ha átlátnánk a hegyeken! - mondta Luthine a hegység csúcsait figyelve. A legtöbb már havas volt.
- Kérésed számomra parancs! - mosolygott Harry majd elővette a varázsbotot, ami elég sokszor segítette az utóbbi időben. Meglendítette, mire három percig és nem több ideig a hegyeken át lehetett látni.

A hegység túloldalán egy nagy síkság terült el és egy várost is látni lehetett. A sík vidék közepén a külső falait megrongálták. Harryék összenéztek. A Lirieni hegység volt a Csodák Világának határa, az ott már a Hungarok Világa, tehát az a város...
- Cal-Castria?
- Ott a hegyek mögött? - ekkor azonban a hegyek újra átláthatatlanok lettek.
- Nincs is messze – mondta a lány egy mosollyal. Majd megfordulva leült egy sziklára.
- Sőt egészen közel van. Lehet, hogy stratégiailag is elfoglalták volna a várost. Innen hátba lehetett volna... de nem! Nem lehetett volna.
- A hegyeken átmászni, hát nem lenne egyszerű egy hadsereggel – mondta Luthine azt, amire Harry gondolt.
- Igaz, de nem megoldhatatlan – válaszolt a fiú egy elmélázó mosollyal, majd lenézett az Akadémiára. - Szép a kilátás.
- Az – mondta Luthine is, majd felnézett a távolabbi részekre. - Nézd, Harry! - A fiú is a távolba meredt. Az erdőn túl egy hatalmas sötét kocka tartott a fák felé. - Mi lehet az? - kérdezte Luthine aggodalmas arccal. Harry a botjával tett egy kört, mire a kezébe esett egy távcső.
- Mindjárt megtudjuk – válaszolta, és belenézett a tárgy lencséjébe. - Hm. Jézus! - átadta a távcsövet, így Luth is belenézhetett.
- Ez egy hadsereg! - hallatszott a lány hökkent hangja.
- Méghozzá, úgy 10-20 ezer fő...

- Szólnunk kell a városnak! Fel kell készülnünk! - a lány eltüntette a távcsövet a táskájába, majd kezébe vett egy könyvet. - Mit szólnál, ha gyorsabban jutnánk le, mint ahogy feljöttünk?
- He? - csodálkozott Harry.
- Lirieni pap port... - mosolygott a lány, majd felolvasott a könyvből. Előttük egy furcsa kékes színű kör nyílt meg. - Lirien főtér! - mondta a lány, mire a körben megjelent a kívánt hely. - Lépjünk be! - mondta, majd be is lépett, Harry pedig követte. A következő percben az akadémia hegye alatt lévő főtéren álltak a templommal szemben.
- Akkor irány a parancsnokság! - szólt Harry, majd futva elindultak a főutcán, a kapuk felé, útközben belebotlottak Victorine-ba és Danielbe.
- Hé! - kiáltott rájuk a fiú. - Hova siettek?
- Majd elmondjuk később – zihált Harry, majd futott tovább, egészen a parancsnok elé.
A lirieni parancsnokság egy nagy masszív épület volt, belül sok szobával. Innen lehetett eljutni a laktanyába, ahol a hadsereg aludt, tanult, és megkapta a kiképzéseket. Luthine és Harry a főparancsnok elé sietett, anélkül, hogy bárkinek megálltak volna.
- Jó napot! - zihált Luthine, és megpróbálta kifúni magát, nem sok sikerrel. A főparancsnok egy mogorva bajuszos férfi volt, szigorú arccal.
- Mit akarnak, csak betörnek itt nekem, aztán...
- Egy hadsereg tart Lirien felé! - szólt Harry is, miután eleget lihegett.
- Hadnagy! - szólt a parancsnok az egyik katonának, aki a két fiatal után sietett be. - Azonnal kimegy és ellenőrzi.
- Nem hisz nekünk? - háborodott fel Luthine, miután abbahagyta a lihegést. - Nem hiszem el!
- Tudják mennyi ijesztgetés, és téves bejelentés érkezik?
- Áh... csak az időt húzzák – morgott Harry. - Már fel kellene készülni...
- Kérem, még a nevüket sem tudom!
- Harry Johnes vagyok. Az Aranyharsona egyik tulajdonosa.
- Luthine Elson vagyok, az egy másik tulajdonos.
- Á! Maguk söpörték le a Lirieni Napi Hírlapot – csevegett könnyedén a katona. - Maguk jó újságot csinálnak. Volt az az interjú, a kapitánnyal néhány hete.
- Nem ön volt az? - képedt el Luth.
- Nem, én Hernandez parancsnok vagyok. Az elődöm volt, Smith kapitány. Az interjú után váltották le. Remélem csinálnak egy új cikket is.
- Igen. Címlap story lesz, méghozzá nagy betűkkel: „A főparancsnok nem hitte el: hadsereg tart a város felé” – válaszolt a fiú.
- Ne hamarkodják el...

- Uram, egy hatalmas sereg, emberek, és élőholtak, vagy 10000 katona, ha nem több! - rontott be a hadnagy.
- Toborozza a sereget. Vészkürtöt megfújni, két óra múlva kapukat bezárni – ugrott fel a parancsnok, majd a két fiatalhoz fordult. - Akarnak segíteni? - a hadnagy eközben elrohant, és pillanatokkal később felbúgott a kürt. Háromszor egymás után.
- Igen! - vágták rá. - Mit tegyünk?
- Az emberek, katonák, harcra bírhatók a falakon lesznek, de vészhelyzetben ki kell üríteni az akadémiát. Menjenek fel, és kezdjék el. A sereg mikorra érhet ide? - fordult az újra visszatérő katonához.
- Három-négy óra!
- Rendben. Ürítsék ki az akadémiát, és segítsenek az embereknek. Nem lehet pánik.
- Rendben! - mondták mindketten, majd rohanva elindultak a Beauti Café felé. Szinte betörték az ajtót. Odabent ült a majdnem teljes tulajdonos társaság. Vic, Daniel, Lily, James és Michael akikkel Lizzy beszélgetett.
- Na végre, hogy itt vagytok, mi történt? - szólt Daniel a két barátjára nézve.
- Lizzy, pakoljatok. A várost kiürítik, és toboroznak – szólt Luthine, majd a társasághoz fordult. - Segítenetek kell. A város kiürítésében, és az Akadémia kiürítésében. El kell osztanunk a dolgot.

- Mi történt? - rémült meg Victorine.
- Hadsereg tart a város felé. Úgy 10-20 ezer fő. Valaki menjen a falakhoz is. Ki mit vállal? - szólt Harry. Nyugodtnak próbált mutatkozni, de nem tudott.
- Enyém a fal – állt fel James. - Biztos szükség lesz varázslóra.
- Én megyek a gyógyítókhoz, mint pap – állt fel Michael is.
- Mi részt veszünk a város kiürítésében – szólt Vic, majd összenézett Daniellel.
- Akkor mi hárman megyünk az akadémiára – szólt Luthine. Mindannyian felálltak.
- Ilyen rossz a helyzet? - kérdezte Lizzy aggodalmas arccal.
- A város védelem 5000 fő. A fal masszív, de 15-20 ezer harcos és élőholt ellen, nem tudom, jobb az óvatosság.
- De hát ez a város, évezredek óta...
- Tudom, reménykedjünk, hogy a jó öreg Lirien bírja még egy kicsit. Na harcra!

James és Michael a parancsnokság felé vették az irányt, ahol a kürt hangjára harcos kedvű, és harcolni tudó fiatalok és öregek álldogáltak. A főparancsnok odabent volt. A két fiatal kérdezés nélkül berontott.
- Uram! James Seit, és Michael Markovic feladatra jelentkezik. Az Aranyharsona tulajdonosai vagyunk.
- Üdvözlöm önöket. Kit nem ismerek még a harsona tulajdonosai közül? - kérdezte morogva, közben a város tervrajzait nézte. - Mit tudnak?
- Kiválóan végeztem a varázslók között – szólt James.
- Remek, akkor, ha nem fél, a falakon segít!
- Értettem uram!
- És maga?
- Pap vagyok uram! - szólt Michael.
- Ön is kell a falakon, ha nem bánja!
- Természetesen nem!
- Remek! - nézett fel a parancsnok. - Akkor irány a fal, uraim! - Mich, és James azonnal elindultak fel a falhoz, majd elfoglalva a helyüket vártak. A hadsereg még nem tűnt fel a délutáni tájban.

Victorine és Daniel a templomig szaladtak fel, majd sorban becsöngettek a házakhoz, elmondták mi az ábra, és hogy merre mehetnek ki. Néhány embert, akik harcolni, vagy segíteni akartak, azokat vagy leküldték a parancsnokhoz, vagy befogták kiürítés segítőnek. A dolog így is lassan haladt. Luthine, Harry és Lily feladata sem volt könnyebb. A főtéren váltak el a másik kettőtől, majd futólépésben felrohantak az Akadémiára. Épp tanítás volt, így nehezen találtak egy tanárt, akitől megkérdezhették merre jár az igazgató, mivel az irodájában nem találták.
- Harry! - szólt egy hang mögöttük, mikor épp feladva mentek vissza az igazgatói irodához.
- Peger professzor! - szólt hatalmas megkönnyebbüléssel a fiú. - Segítene nekünk?
- Mondjátok, miben? - kérdezte a professzor nyugodtan.
- Lirient veszély fenyegeti. Az Akadémiát ki kell üríteni.
- Milyen veszély? - komorult el a tanár.
- Egy 10-20 ezer fős hadsereg – válaszolt Lily. Peger elhűlten nézte a három fiatalt.
- Segítek – mondta aztán bambán, majd elindult az egyik terem felé. Vagyis nem terem volt, hanem egy szoba. Bement, majd hirtelen megszólalt az óra végét jelző kongatás. A diákok kissé csodálkozva léptek ki a teremből. Peger professzor meglendítette az ujját, mire egy szöveg jelent meg a falakon: Mindenki menjen az nagy terembe! A diákok elolvasták a szöveget, majd leindultak. Lily, Luthine és Harry elégedetten nézték a hömpölygő diákokat. Kezdődik az ő munkájuk.

A falakra rásütött a lemenő nap sugara. A sereg még mindig nem volt látható az erdő miatt, de a menetelészaj, már hallatszott. James és Michael összenézett. A város tényleg veszélyben volt. A katonák íjjakkal, és kardokkal álltak a fal tetején mindenre elszántan. A kapukat háromszorosan megerősítették.
- Ide hallatszik a kiürítés zaja – szólt egy hang hátulról. A két fiú hátranézett. Egy régi barátjuk állt mögöttük, kivont karddal, harca készen.
- Robert. Hát itt? - kérdezte Mich.
- A hazám bajban van. Segítenem kell. A ti osztagotokat, ezt a falszakaszt én irányítom – mondta a fiatalember. - Csak nevezzetek Frost kapitánynak – vigyorgott.
- Ha nem gond, maradnánk a Robnál, vagy a Bobnál – mondta James, és sóhajtott. - Nem akarom elveszteni a várost.
- Meg kell nyernünk. Eliotért és Amyért.
- Eliotért és Amyért – mondta a másik kettő, majd komoran az erdőre nézett.