Ennyi

Leültem vele szemben. Közben hátranyúltam, és ellenőriztem a pisztolyt. Nem mintha segíthetne rajtam itt - talán még egy lövést sem lesz időm leadni, ha arra kerül a sor-, de mégis megnyugtat, hogy velem van. Épp ahogy az Ő jelenléte is megnyugtatott. Ahogy beszélt hozzám, ahogy rám nevetett, még az is, ahogy engem nézett mindig mélységesen-mély megnyugvást és elégedettséget hozott. Nem a birtoklás elégedettségét, sokkal inkább a viszontszeretését. De Ő már halott. Ezen nem változtat semmi, még az sem amit most tervezek. De legalább ismét nyugodt lehetek, mint azokban az időkben.

Oszt. Látszik rajta, nem érti, miért bambulok. Talán ostobának néz, mint már oly sok ember. Csak a végén döbbennek rá, hogy melyikünk ostoba. Valójában azt hiszi, hogy a kis kuckójában nem érheti baj. De attól, hogy a csicskásai olyanná lőnek, mint egy darab ementáli, ő még megdöglik a golyótól a fejében. Szar lapok, de hát nem meglepő, hiszen nagy kártyás az öreg. „Az öreg”, hmm… úgy beszélek, mintha valami régi jó barátom lenne. Régi jó barátom… Hiszen nekem soha nem voltak barátaim. Az egyetlen ember, aki igazán közel állt hozzám Ő volt. Talán ezért is volt olyan fontos nekem. És ezért ilyen fontos most a bosszú is. Sírni lenne kedvem, ahogy rá gondolok. De nem sírok, arra már rég nem vagyok képes.

Terítünk. Viszi a kört. Aztán a következőt is. És az azutánit is. Egyre idegesebb vagyok, ahogy közeledik a pillanat. És eljön. Rettegek attól, ami most előttem áll, de erőt veszek magamon. Villámgyors mozdulattal hátrakapok az övembe dugott kilencmilishez. De bármilyen gyors is vagyok, a kezem visszafelé félúton megakad. A szám o alakra kerekedik. Ez a fájdalom, ami a gyomromból sugárzik szét az egész testembe, hogy aztán elhomályosítsa a látásom szinte elviselhetetlen. Az ördögbe, hogy lehetett ilyen gyors?! Aztán eszembe jut Ő. „Most végre találkozunk kedvesem” villan át az agyamon, és a gondolat végtelen nyugalommal, a lelki béke semmihez sem hasonlítható, felemelő érzésével tölt el. Már nem érzem a testembe csapódó további golyókat; nem fáj, ahogy a fejem a padló hideg kövének csapódik. Üres szemeim már a semmibe merednek, ahogy a karmazsin tócsa gyűlik körém. Végre találkozunk kedvesem…