Csodák világa (14.)

A nagyterem teljesen megtelt. Teljes csend volt. A tanárok aggodalmasan ültek a helyükön, ahogy a diákok is. Luthine, Lily és Harry az ajtónál álltak, és vártak. Már 2-3 órája érkeztek ide. A diákokat ide küldték, míg ők megkeresték az igazgatót, mire összehívták a tanári kart, és mire sikerült mindennel tisztába lenni. Ezalatt Lily egyszer lement, és hozta a híreket, miszerint a támadók már nincsenek messze. Most már mindenki, aki az Akadémián dolgozott a nagyteremben ült. Az igazgató felállt, kilépett az asztala mögül.

- Kedves diákok! Az Akadémiát a mai napon el kell hagynotok. Szeretném, ha az elsőtől a negyedéves diákokig, mindenki összepakolna! Az ötöd és hatodéves diákjain maradjanak itt – a diákok nagyobb része lassan felállt, és értetlenül a hálószintek felé vették az irányt. Az ötöd évesek, köztük Daisy, és a végzősök ott maradtak. Miután minden alsóbb éves gyerek eltűnt az igazgató Harryékhez fordult. - Önöké a szó.
- Kedves diákok, a segítségeteket akarjuk kérni. Ti már majdnem teljesen felkészültek vagytok. A városunkat megtámadták. Nem tudom pontosan mennyire veszélyes, de a várost kiürítik – kezdte Harry. A diákok riadtan néztek össze.
- Azt szeretnénk megtudni, hogy a végzősök között vannak e olyanok, akik szeretnének harcolni a városért – szólt Lily. - Nem kötelező, ti döntötök.
- Csak végzősök? - kérdezte egy diák.
- Igen. Akik harcolnának, kérem álljanak fel, és Lily lekíséri őket a parancsnokhoz – mondta Harry. 10-15 diák felállt, és Lilyt követve távozott.
- A többiektől azt kérjük segítsenek a kiürítéseknél. Odalent a városban, és itt az akadémián – szólt Luthine. - A végzősök menjenek le a városba, és keressék Victorine Derirt és Daniel Wilsont. Az ötödévesek és a tanárok segítsenek, hogy ne törjön ki pánik, és mindenki kijusson. Ezen leszünk mi is. Köszönöm. - A diákok felálltak, és mindenki a helyére ment. A rendszer lassan, de beindult. Először minden diákot visszahívtak a nagyterembe, aztán évfolyamok szerint engedték le őket. A barlanglépcsőknél, a nagyteremben, és az Utazók Utcájánál diákok és tanárok segítették őket.

Az első katona megjelent. Aztán lassan felsorakozott hozzá a többi is. Mikor a faltól 100 méterre lévő sereg teljesen felsorakozott, egy nő és egy férfi lépett eléjük. A nő egy vámpír volt. Hatalmas szemfogai megcsillantak a lemenő nap utolsó fényében, holtsápadt bőrét köpeny fedte ugyanettől a halálos fénytől, és fekete ajkai mosolyra húzódtak. Szemei feketék voltak, és mintha tűzben égtek volna, haja derekáig ért, és feketébe hajló kék volt. Meriel úrnő csak állt, és mosolygott. Vérszomjas mosolya volt.. Mich a csapatot kezdte el fürkészni, ahogy a többiek is. Az ugyanolyan vegyes volt, akár a Cal-Castria elleni hadsereg. Csak többen voltak. Emberek és élőholtak egyaránt. Vámpír papok, csontváz íjászok, kardosok, bárdosok, lovasok. Emberek között is akadtak varázslók, harcosok, még druidák is, pedig azokról az a hír járja, hogy a béke hírnökei. Rob, Mich és James összenézett. A hatalmas sereg felmorajlott, ahogy a borostás férfi szónoklatra emelte fel a kezét.

- Eljött a nap, hogy a legerősebb város is elporladjon. Eljött a nap, hogy Lirien bukásával a mi urunk hatalomra emelkedjen! A világ elbukik, mi hatalomra kerülünk. Ma éjszaka eme fehér fal leomlik, ma éjszaka eme szent város vérben úszik, Necron úr, és Meriel úrnő dicsőségére! - most az úrnő is felemelte a kezét. Még nagyobb csend lett.
- Aki elhozza nekem a Végzet kövét annak olyan jutalomban lesz része, amely örök dicsfénybe emeli, az öröklétig! - mondta egy gonosz mosollyal. A sereg felzúgott.
- Induljon a támadás! - Robert erre várt. Felemelte a kezét.
- Lőjetek! - kiáltotta. Az íjak megfeszültek, akár a varázslók kezei. Lángnyelvek, jégsugarak, nyilak indultak a támadók felé. Az emberekkel ezek könnyebben végeztek, de a csontvázakat nem sebezték a nyilak, mert a csontok között átsuhantak, és a jégsugarak sem okoztak nagy kár bennük. Egyedül a tűz égette őket, és a papok szent sugarai, fényvarázsai. Így is csak jöttek, és jöttek. Hosszú létrákat támasztottak sorban a falra, miket a falon álló, nem lövészek, felgyújtottak, vagy egyszerűen ellöktek a faltól, de még így is sok maradt, amelyen az ellenség elkezdett felmászni. Hamar előkerültek a kardok, és egyelőre úgy tűnt a védők tudják tartani a falat.
- Siessünk, siessünk! - szólt Luthine. Még két évfolyam volt odafönt az Akadémiában, és a város kiürítése miatt csak lassan halad a tömeg. A csata zajai odahallatszottak az utcához. Aggódva nézett lefele a kapuk fele, ahol a sötétben villóztak a varázslatok fényei. Egy negyedikes lány elbotlott, és nem tudott felállni a tömegben. Luth hamar kiszúrta, majd odafurakodott. Felsegítette a lány, mielőtt a kissé pánikba esett tömeg agyontaposta volna.
- Ugye nem lesz baj? - kérdezte az kissé nyafogó hangon.
- Nem, de siess – szólt Luthine, majd eszébe jutott valami. Kicsit hátrébb ment, és megkereste a szemével Harryt. - Harry! - kiáltott oda neki, majd odafurakodott. - Eszembe jutott valami!
- Mi?
- Derend, ő még odafent van! - válaszolt a lány, miközben a tömeget nézte, hogyha kell, segíteni tudjon.
- Először jöjjenek le a diákok, aztán visszamegyünk érte – szólt a fiú, majd eltűnt a siető tömegben, hogy segítsen egy fiúnak. Luthine aggódva tekintett újra a kapu felé, majd folytatta a dolgát.

Michael, hála James varázslatának ezüstözött tőrrel küzdött a vámpírok ellen. Most két ellenfele volt, de jól vette az akadályt. Használhatott volna varázslatot is, de a vámpír papok mindig ellen varázst csináltak, így az övé sosem használt. Az ellen varázslat lényege, hogy az ellenfél varázslatát akkor hatástalanítják, mikor még meg sem jelent. Maradt a kard és a nyers erő. Egy csapás ide, egy sebzés oda. Az ellenfelek, és a védők is hullottak. A vámpírok némelyike véres fogakkal, és újult erővel állt harcba, ráadásul a kiszívott vérű védők vámpírként beszálltak a harcba. Egyre kilátástalanabbnak tűnt a helyzet. Újabb két vámpír támadt rá, és ezekkel már nehezebben bírt. Az egyik csapástól a kardja ketté törött. Az egyik vámpír rávetette magát, és leszorította, míg a másik lehajolt. Érezte, hogy valami hegyes ér a nyakához, majd apró szúrás, és vége minden fájdalomnak.

James Siet a varázslatokkal harcolt. Az ő kezében nem volt kard, de előtte igen. Nagy koncentrációt igénylő varázslat a megidézett fekete penge, de hatásos. Egy csontváz sem bírt a fiú közelébe kerülni. Emellett, mivel varázsló volt, épp ezért jó volt a koncentrációja, tűzvarázslattal gyengítette a haderőt. Csakhogy a fekete penge varázslat sem tart örökké, így mikor a varázslat a lejártához közeledett előhúzta a kardját, és megezüstözte, hogy az élőholtakat is sértse. Jól jött volna neki Michael szent csapás varázslata, de a fiú nem volt a közelébe. A lebegő kard eltűnt, így az ellenség közel került a fiúhoz, de neki már volt fegyvere. Meglendítette a kardot, majd lecsapott. Szikrázott a két fém, ahogy összeért. És a tekintet is, mikor James az ellenfelére nézett. Az arc Miché volt, csak sápadtam volt, feketébb ajkak, és üveges szemek.

- Michael? - szeppent meg a fiú, annyira, hogy majdnem elejtette a kardot. A másik elmosolyodott, és kilátszottak nagyra nőtt szemfogai. - Neeem! - kiáltott fel a fiú, majd erősebben fogta a kardot. Hosszú párbaj kezdődött a két barát között. A két penge szikrázva csapott össze. Se védő, sem ellenség nem mert beleszólni kettejük párbajába. James felemelte a kardot, majd akkorát vágott a másik fegyverére, hogy az ketté tört. A volt fiatal pap maga elé emelte a kezét védekezésül. - Sajnálom, de neked lesz jobb! - szólt a fiú könnyes szemmel, majd lecsapott a karddal. A vámpír teste élettelenül zuhant a földre.
Az akadémia kiürült, a város is kiürült, már csak a kapukat őrző harcosok voltak itt és öt fiatal, akik az Utazók Utcája előtt álltak.
- Kész – lihegett Lily. - Most?
- Menjetek a mi kamránkhoz, siessetek, mi Luthine-nal elintézünk még valamit. Nemsokára jövünk – mondta Harry, majd a lánnyal együtt, elkezdtek futni a főtér felé. Föl a barlang lépcsőkön egészen az akadémiáig, de ott nem mentek be, hanem letértek az útról míg el nem érték a házat. Luthine sietősen bekopogott. Derend ajtót nyitott.
- Ó, régi ismerősök. Miben segíthetek? - kérdezte vidáman.
- A várost, megtámadták, és ki kell üríteni, jöjjön, ne maradjon itt – válaszolt lihegve Harry.
- Ó, a város nem esik el...
- De igen, és ez már biztos – szólt Luthine lemondóan. - Jöjjön, kérem! Már a katonák is hátrálnak felfele.
- Van aki lezárja a kamrákat? Valaki, aki itt marad? - kérdezte komoran az öreg.
- Nincs – válaszol Harry. - Ugye nem azt akarja mondani, hogy...
- Indulás lefele! - szólt az öreg. - Lirieni pap port?
- Jó... - szólt halkan Luthine, majd megnyitotta a kaput a utcához. Az utca végén vámpírok haladtak feléjük, előttük harcosok futottak, köztük James. Mikor hozzájuk értek megtántorították még utoljára az ellenséget, ebben Luthine és Harry is segített nekik, így marad pár perc előnyük.

- Menjetek! - szólt az öreg, majd belökte a közben előkerült csapatot Harryék utazó kamrájába.
- De ön... - ellenkezett Luthine.
- Gyerünk! - kiáltott rájuk az öreg, mire mind bementek. Harry elindította a kamrát, majd immár otthon kiléptek. Anett meghökkenve nézte a kilépő csapatot. Koszosak voltak, sebekkel, fáradtan, és Luthine sírva.
- Anya, zárd le a kamrát – szólt Harry. Anett kissé remegő kézzel megtette, majd a Erikre, Íriszre és Peterre bízva a fiatalokat elrohant segíteni lezárni az utca többi kamráját is...