Halálos bosszú

Ahogy beléptem már tudtam, hogy mit fogok tenni. Szerettem. Ezt a szeretetet nem lehet kifejezni. Bár, aki volt már szerelmes az tudja milyen lehetett. Bármit megtettem volna érte. BÁRMIT. És mikor nem volt velem hiányzott. Szinte már fizikailag fájt a hiánya.
Igazából sosem voltam féltékeny típus. Na jó, az egyik volt barátomnál az voltam. Akkor még nem ismertem a bizalmat. Erre is Ő vezetett rá. Sajnos. Azaz nem olyan rossz ez meg semmi, csakhát miután megcsalt, azután már nem értettem, miért kellett ennyire a bizalmam... Lehet, hogy ez is egy trófea volt? A bizalom egyik újabb trófeája? Vagy esetleg velem volt a baj? Túlságosan szerettem? És megfojtottam ezzel? Vagy nem tudom...

Mindenesetre vége lett. Azaz szerinte nem lett vége. Ő nem tudta hogy tudom. Nem tudta hogy láttam, amint búcsúcsókot lehelt szeretője szájára. Ajaj, kezdek túl dramatikus formát fölvenni... Szóval láttam, amint az a csaj fogta a kezét és a szájára nyomott egy csókot. Aztán fájdalmasan egymásra néztek és elbúcsúztak. Aztán ott várt rám... Eleinte reménykedtem, hogy félreértettem. De miután hazáig kísértem és a lány ott várta őt a kapualjban, és megkérdeztem, hogy ő kicsoda, akkor nem válaszolt rendesen, csak annyit, hogy egy haver. És ott hagyott, a lányhoz ment, valamit a fülébe súgott, és visszajött. Közölte, hogy most sietnie kell, és mégcsak meg se csókolt, elrohant.
Aztán elment nyaralni. Vele. Azzal a lánnyal.

Én egyedül maradtam. Azon morfondíroztam, hogy mi lesz, mit fogok tenni, Ő mit fog tenni.
Aztán visszajött, és hívott, hogy találkozzunk. Annyi szeretet volt a hangjában. És feszengés. Tudtam, hogy szeret, de amit megtett, azt már megtette. És nem tudtam, hogy szándékában áll-e elmondani nekem vagy sem, de tudtam, hogy én annyira szeretem, hogy ezt nem hagyhatom. Hogy bosszút kell állnom. Nem magam miatt. Neki is el kell vennem a fájdalmat, amit mindkettőnknek okozott.

Aztán elég gyorsan eljött a találka időpontja. Elmentünk hozzájuk. Épp senki nem volt otthon. Az ágyán ültünk. Rajtam aranyos, gyerekes piros szoknyácska volt, a felsőm szintén piros volt, de nem gyerekes, inkább kivágott, nőies. A domborulataim jól megtekinthető állapotba kerültek. Ahogy ott ültünk elterveztem, hogyan is fogom megtenni, hogyan fogom előrántani a kést az övtáskámból, hogyan fogom megmondani neki, mit művelt velem, az életemmel... Aztán megcsókolt. Mély csók volt, éreztem, hogy mennyire szeret, hogy többet jelentek neki mindennél és hogy megbánta, amit tett. De már nem tudtam megállni. Ahogy csókolt, a lábam közé nyúlt, és izgatni kezdett a piros bugyimon át. Nem beszéltünk semmit, pedig mielőtt gyönyört okoztam volna neki, meg kellett volna mondanom, hogy tudom. Tudom, mit tett. De nem szóltam egy szót se.

Vetkőztetni kezdtem, ahogy Ő is engem. Aztán pucérok voltunk, teljesen, amennyire egy ember lehet. Ahogy belém hatolt átéreztem minden rezzenését, minden szeretetét, és hogy az a lány volt a hibás. Megfordult a fejemben, hogy inkább őt kéne megölnöm, de nem! Ott volt a lehetőség. Ahogy belémélvezett már tudtam azt is, hogy egy új élet került belém. Akkor tudtam mindent. És ahogy élvezete közben nyögte, hogy mennyire szeret, én válaszoltam. Hirtelen megmondtam neki, hogy Ő jelenti számomra az egész világot. Elmosolyodott. Szájón csókolt és magához ölelt. Olyan fáradt volt és olyan kielégült, hogy bármit tettem is akkor nem ellenkezett. Hirtelen kibontakoztam öleléséből, és azt mondtam: sajnálom. Megkérdezte, hogy mit. Akkor én már sírtam, de Ő csak feküdt, és a kezem simogatta, kérdezgette mi bánt.
- Mit csináltál a lánnyal? - hangzott halk, de érthető kérdésem. Elakadt a lélegzete. Ahogy a szemembe nézett tudta, hogy tudom.
- Nem kellett volna megtennem. De könyörgött nekem! Azt mondta, ha nem teszem meg, megöli magát! - volt a keserves válasz. Tudtam, hogy igazat mond. Tudtam, hogy nem hazudik. De bosszút kellett állnom. Végre kellett hajtanom a halálos bosszúmat. A táskámhoz nyúltam, ami ott volt az ágy mellett. Kivettem belőle apám vadászkését. Az én szememben rémület volt, viszont az övében csak egy halovány szikra, annak reményére, hogy még holnap is csókolhat.
Lassan végighúztam a hideg fémet a meztelen hasán. Ő beleremegett, majd a csuklómhoz nyúlt.
- Kérlek, ne tedd!- csak ennyit tudott mondani. Ellenkezni képtelen lett volna. És ezt tudtam. És ki is használtam. Hirtelen a pengével simítottam végig a hasán. Kibuggyant a vére, lassan, de biztosan csurgott az ágyra. Nem volt mély vágás, így nem is reagálta túl, erős ember volt Ő! Csak egy halk szisszenés hallatszott. De egyre följebb és följebb haladtam a pengével. Elértem a szegycsonthoz, a bőrt ott is fölvágtam, majd a nyaka felé vettem az irányt. Az ádámcsutkájánál megakadtam. Már folyt belőle a vér. Patakzott egy vonalban. Láttam a kínt az arcán, de Ő még utoljára kinyitotta a szemét. Kinyitotta, hogy a szemembe nézhessen és ezt mondhassa:
- Szeretlek!

Csak ennyit mondott. Én is mondani akartam, ám a torkomban ott volt egy óriási csomó, és patakzottak a könnyeim. Ő behunyta a szemét, én pedig tudtam, mi következik. A kés, még mindig a gigájánál volt. Egy hirtelen mozdulattal vízszintesre fordítottam és elvágtam a nyakát. Mivel ereket találtam spriccelt a vér. Rám spriccelt. Mindenemet beterítette kedvesem vére. A számhoz került, és hirtelen megéreztem az izét. Óriási pánik fogott el. Mindent vörösen láttam. Úgy éreztem véget kell vetnem még egy életnek!! Muszáj volt megkeresnem a lányt! Muszáj volt megölnöm őt is! Tudtam, hogy miatta vesztettem el életem szerelmét, hát szenvedjen miatta! Szenvedjen az átkozott!

De tudtam, hogy van más, aki többet szenved nála. És az én vagyok. Most vagy soha! Döntöttem el magamban! És magamba döftem kedvesem vérétől lucskos késemet. Éreztem ahogy szétárad bennem a kínzó, gyötrő fájdalom. Éreztem a hideg fémet is. Éreztem hogy itt a vége. Ahogy vér buggyan a szám sarkában, ahogy belül őröl föl egy égető tűz. Én az ágy mellé rogytam le. Már a szemem előtt minden vérvörös volt, majd behunytam a szemem. Nem akartam ezt látni. A kínt és a fájdalmat. És éreztem a még ott levő hiányt. A kedvesem hiányát.
De tudtam, hogy találkozni fogok Vele! Találkozunk ott, ahova kerülünk és örökre egymáséi leszünk. Így hát szép lassan elvéreztem a padlón és mosolyogva haladtam a mély elnyelő sötétségbe, mely magába rántott.