Kicsit hűvös van egy szál pulóverben január közepén. Nem baj. Már úgysem fogok sokáig fázni. Legalábbis remélem. Leülök egy hóbuckára. Olyan üres. Mint a hógolyó: hiába áll tömör jégdarabkákból, mégsem hordoz magában semmit, nincs különösebb jelentéstartalma. Eldobom, túl hideg a kezemnek. Érzem, ahogy átnedvesedik a nadrágom. Nem érdekel, ha felfázom. Most már nem. Egyáltalán nem érdekes. Felnézek az égre: teljesen tiszta, ragyognak a csillagok. Látom a Nagy-göncöl szekerét, a kistestvérét, a Cassiopeiat a maga w formájával, és az összes többi ismertebb csillagképet. Mindig ámulattal csodálom őket. Olyan állandónak tűnnek. Aztán rájövök, hogy ők sem azok. Egyszer ők is kihunynak. Némelyik már most sem létezik, csak a fénye látható.
Beleszédülök. Ha sokáig nézem őket, akkor elfog a kicsiség érzete, hogy olyan messze vannak, és tudom, hogy nagyok, és én hozzájuk képest semmi sem vagyok. Pedig alkotóelemünk ugyanaz, ősünk közös: csillagpor. Maga, a hatalmas univerzum. Lerázom a gondolatokat, mint kutya a vizet, és lehajtom a fejem. Szorongok. Már másodszor. Egy gonosz hang suttogja a fülembe: megteheted, de nem menekülhetsz előlem, újjászületsz, és megint megtalállak. Pedig már eldöntöttem: megteszem. Igaz, már másodszor, először visszajöttem. Rosszul terveztem.
Most nem gondolom végig az életem, felesleges, egyszer már megtettem. Ránézek csuklóimra. Elég csúnyák a hegek, de sosem takartam őket. Nem volt értelme, úgysem maradnak sokáig, hogy emlékeztessenek hibámra, még ezt sem voltam képes rendesen csinálni. Most már precízebb leszek. Nem vagyok hajlandó még egyszer hibázni. Előveszem a félretett kést. Nézegetem pengéjét, ahogy megcsillan rajta a vak fehérség, mely a hóból árad. Megérintem, ujjaimmal simítok végig a fémen. Hideg. Hidegebb, mint a levegő. Könyörtelen. Mint maga az élet. Torkomhoz illesztem. Biztosra megyek.
Ismét felnézek az égre, és megpillantom a Hajnalcsillagot. Fényesen ragyog, ahogy jelzi az új nap kezdetét. És a halál újabb diadalát. Még utoljára eszembe villan kedvenc zenekarom egyik számának refrénje:
Morgenstern ach scheine / Auf das Antlitz mein – A Hajnalcsillag, ah, felragyogott Arcomra…
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Legfrissebb történetek:
2026-05-07
|
Merengő
Gini becsukta az osztálynaplót, és kinézett az ablakon, úgy, ahogy csak a matektanárok tudnak....
2026-04-25
|
Merengő
Gini a vörös bundával rendelkező róka egy padon ült és nyomkodta a mobiltelefonját. Az északi...
2026-04-16
|
Horror
Helga karjai és lábai fokozatosan elzsibbadtak. Az eszköz azonban megtartotta és szabad hozzáférést...
2026-04-11
|
Horror
A lábait a mellkasának nyomta és bokáit a vállára vette. A lány zihált és a kis szünetet kihasználva...
2026-04-03
|
Horror
A formás bölcsészlány lassan odasétált, majd ráhajolt az állványra. A popsija a levegőbe emelkedett....
Friss hozzászólások
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló történetek
Beküldte: Anonymous ,
2004-05-16 00:00:00
|
Egyéb
De ha tényleg szeret? Megvár. És megvárom. Megvárjuk egymást, addig a pillanatig, amíg elveszünk egymás tekintetében. És amikor, - mint mikor elalszunk, és ébredünk, hogy a kiesett álmok mikor is jöttek, - megcsókoljuk egymást. Az lesz a szerelem. Mikor csak odahajolok, és egy apró csókot pihegek az ajkaira. Mikor átkarolom, és kiráz a hideg, mikor megremeg a kezem. És nem érdekel, hogy izzad a tenyerem, hogy a hajam kócos, hogy őt is rázza a hideg...
Beküldte: Anonymous ,
2004-05-02 00:00:00
|
Egyéb
Elkezdtünk beszélgetni, kiderült hogy a neve Laci, és hogy 21 éves. Nagyon megtetszett nekem, és úgy éreztem, hogy én is neki. Ahogy beszélgettünk, egyszer csak a keze a lábamon volt, és simogatott, nagyon jól esett, már akkor éreztem, hogy köztünk nem lehet csak egy kaland, ennél több kell nekünk...
Hozzászólások
Iszonyatosan fáj a fejem. Kérlek ne haragudj, a lényeg, hogy jól írsz.