Kicsit hűvös van egy szál pulóverben január közepén. Nem baj. Már úgysem fogok sokáig fázni. Legalábbis remélem. Leülök egy hóbuckára. Olyan üres. Mint a hógolyó: hiába áll tömör jégdarabkákból, mégsem hordoz magában semmit, nincs különösebb jelentéstartalma. Eldobom, túl hideg a kezemnek. Érzem, ahogy átnedvesedik a nadrágom. Nem érdekel, ha felfázom. Most már nem. Egyáltalán nem érdekes. Felnézek az égre: teljesen tiszta, ragyognak a csillagok. Látom a Nagy-göncöl szekerét, a kistestvérét, a Cassiopeiat a maga w formájával, és az összes többi ismertebb csillagképet. Mindig ámulattal csodálom őket. Olyan állandónak tűnnek. Aztán rájövök, hogy ők sem azok. Egyszer ők is kihunynak. Némelyik már most sem létezik, csak a fénye látható.
Beleszédülök. Ha sokáig nézem őket, akkor elfog a kicsiség érzete, hogy olyan messze vannak, és tudom, hogy nagyok, és én hozzájuk képest semmi sem vagyok. Pedig alkotóelemünk ugyanaz, ősünk közös: csillagpor. Maga, a hatalmas univerzum. Lerázom a gondolatokat, mint kutya a vizet, és lehajtom a fejem. Szorongok. Már másodszor. Egy gonosz hang suttogja a fülembe: megteheted, de nem menekülhetsz előlem, újjászületsz, és megint megtalállak. Pedig már eldöntöttem: megteszem. Igaz, már másodszor, először visszajöttem. Rosszul terveztem.
Most nem gondolom végig az életem, felesleges, egyszer már megtettem. Ránézek csuklóimra. Elég csúnyák a hegek, de sosem takartam őket. Nem volt értelme, úgysem maradnak sokáig, hogy emlékeztessenek hibámra, még ezt sem voltam képes rendesen csinálni. Most már precízebb leszek. Nem vagyok hajlandó még egyszer hibázni. Előveszem a félretett kést. Nézegetem pengéjét, ahogy megcsillan rajta a vak fehérség, mely a hóból árad. Megérintem, ujjaimmal simítok végig a fémen. Hideg. Hidegebb, mint a levegő. Könyörtelen. Mint maga az élet. Torkomhoz illesztem. Biztosra megyek.
Ismét felnézek az égre, és megpillantom a Hajnalcsillagot. Fényesen ragyog, ahogy jelzi az új nap kezdetét. És a halál újabb diadalát. Még utoljára eszembe villan kedvenc zenekarom egyik számának refrénje:
Morgenstern ach scheine / Auf das Antlitz mein – A Hajnalcsillag, ah, felragyogott Arcomra…
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Legfrissebb történetek:
2025-07-16
|
Történetek
Egy fiatal lány, aki keresi mitől lesz igazán jó neki.
2025-07-06
|
Fantasy
A világ titkai sokszor sötétben rejtőznek, és a legnagyobb titok, amit az emberiség valaha...
2025-06-29
|
Novella
Smith sztárügyvéd egy szexualis ragadozó védelmét látja el.Az ügy egyértelműnek tűnik de a...
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló történetek
Ez a lány az egész életét maga irányította, olyan magabiztosnak tűnt, hogy azt bármelyik férfi elirigyelhette volna. Most mégis éreztem benne valami bizonytalanságot. Egy pillanatra megálltam és éreztem, hogy remeg alattam. Megsejtettem, hogy ez nem csak a szeretkezésünknek szól. Tartott valamitől. Elemeltem a fejem és az arcára néztem. Már csak egy fiatal lány volt, pont olyan, mint bármelyik...
Beküldte: Anonymous ,
2004-05-16 00:00:00
|
Egyéb
De ha tényleg szeret? Megvár. És megvárom. Megvárjuk egymást, addig a pillanatig, amíg elveszünk egymás tekintetében. És amikor, - mint mikor elalszunk, és ébredünk, hogy a kiesett álmok mikor is jöttek, - megcsókoljuk egymást. Az lesz a szerelem. Mikor csak odahajolok, és egy apró csókot pihegek az ajkaira. Mikor átkarolom, és kiráz a hideg, mikor megremeg a kezem. És nem érdekel, hogy izzad a tenyerem, hogy a hajam kócos, hogy őt is rázza a hideg...
Hozzászólások
Iszonyatosan fáj a fejem. Kérlek ne haragudj, a lényeg, hogy jól írsz.