A sötétség pillanatai - Morgenstern

Kicsit hűvös van egy szál pulóverben január közepén. Nem baj. Már úgysem fogok sokáig fázni. Legalábbis remélem. Leülök egy hóbuckára. Olyan üres. Mint a hógolyó: hiába áll tömör jégdarabkákból, mégsem hordoz magában semmit, nincs különösebb jelentéstartalma. Eldobom, túl hideg a kezemnek. Érzem, ahogy átnedvesedik a nadrágom. Nem érdekel, ha felfázom. Most már nem. Egyáltalán nem érdekes. Felnézek az égre: teljesen tiszta, ragyognak a csillagok. Látom a Nagy-göncöl szekerét, a kistestvérét, a Cassiopeiat a maga w formájával, és az összes többi ismertebb csillagképet. Mindig ámulattal csodálom őket. Olyan állandónak tűnnek. Aztán rájövök, hogy ők sem azok. Egyszer ők is kihunynak. Némelyik már most sem létezik, csak a fénye látható.

Beleszédülök. Ha sokáig nézem őket, akkor elfog a kicsiség érzete, hogy olyan messze vannak, és tudom, hogy nagyok, és én hozzájuk képest semmi sem vagyok. Pedig alkotóelemünk ugyanaz, ősünk közös: csillagpor. Maga, a hatalmas univerzum. Lerázom a gondolatokat, mint kutya a vizet, és lehajtom a fejem. Szorongok. Már másodszor. Egy gonosz hang suttogja a fülembe: megteheted, de nem menekülhetsz előlem, újjászületsz, és megint megtalállak. Pedig már eldöntöttem: megteszem. Igaz, már másodszor, először visszajöttem. Rosszul terveztem.

Most nem gondolom végig az életem, felesleges, egyszer már megtettem. Ránézek csuklóimra. Elég csúnyák a hegek, de sosem takartam őket. Nem volt értelme, úgysem maradnak sokáig, hogy emlékeztessenek hibámra, még ezt sem voltam képes rendesen csinálni. Most már precízebb leszek. Nem vagyok hajlandó még egyszer hibázni. Előveszem a félretett kést. Nézegetem pengéjét, ahogy megcsillan rajta a vak fehérség, mely a hóból árad. Megérintem, ujjaimmal simítok végig a fémen. Hideg. Hidegebb, mint a levegő. Könyörtelen. Mint maga az élet. Torkomhoz illesztem. Biztosra megyek.
Ismét felnézek az égre, és megpillantom a Hajnalcsillagot. Fényesen ragyog, ahogy jelzi az új nap kezdetét. És a halál újabb diadalát. Még utoljára eszembe villan kedvenc zenekarom egyik számának refrénje:

Morgenstern ach scheine / Auf das Antlitz mein – A Hajnalcsillag, ah, felragyogott Arcomra…