Történetek

Alig koccant pár marék dió a többi tetején, kutyám megint elém telepedett. Most hátsó lábaira ülve feszített, és így körülbelül egy magasak lettünk. Átölelve, rajta keresztül szedegettem tovább, miközben lelkesen énekeltem neki, hogy: Mackó, Mici a mackó… , de nem bánta, pedig azt mondják, az kutyák füle érzékenyebb, mint az emberé...

Tulajdonképpen, ha őszinte akarok lenni, mi két család vagyunk. Az egyik körbe tartozik Andrea, Sandra, Lisa, apu és Andrea szülei. A másik körbe Hana, apu és én.
Ez mindig is így volt, bár sokszor inkább csak ketten maradtunk Hanaval. A gyakorlat is ezt igazolja...

Halk dobbanás. A szívem az. Érzelmek kavarognak bennem, és fájdalmasan rándul össze a szívem miattuk! Sír és rí… Mar, kapar… pusztít. Azt súgja, vége van, menni kell. Ennyi volt. Kinevetem és odakapok. Lüktet, gyorsan és gyorsabban. Térdre rogyok, és érzem ázni magam belülről. Kiáltanék, de nincs hangom...

Benne sosem élt a vágy, hogy megváltoztassa a dolgokat, vagy ha élt is, olyan mélyre űzte ezt az apró reménysugarat, hogy azt már régen beborítottaa titokzatos és magányos sötét. Az ő sötétsége. Az a birtokló és bitorló feketeség, amely megvéd a csalódásoktól és a fájdalomtól. Amely rejti az el nem sírt könnyeket..

Gábor azon találta magát, hogy egy, az Újpest-központi metrógarázsban keresztbeállított metrókocsit támasztja a hátával. És nem csak ő, hanem több száz másik ember is. Egy mellette lévő férfi ordított az előbb. Nagyon izzadt, véres volt az arca. Ekkor valami lökött egy hatalmasat a metrókocsin...

Teljesen természetes mozdulattal vetette le a hálóruhának használt ingemet, és az előző nap vásárolt fehérneműjét kereste elő, és vette fel. Közben végig néztem hibátlan testét, láthattam kívánatos idomait, még meg is állítottam, megmondva, hogy gyönyörködni akarok a látványában. Nem titkolt büszkeséggel pózolt előttem...

Magamhoz húzom a kisbocs fejét, lágy csókot lehelek homlokára, s az arcomat is a sűrűbe fúrom. Két kicsi könnycsepp hullik le, s csöppen le az ezüst vízbe, finoman fodrozódik a vízöntő kútja...

Nézőpont kérdése, hogy ki a normális és ki nem. Nem kellene a 16 éves tiniknek pszichológushoz járniuk, mert egy magányos napon felvágták az ereiket. Ezen a napon jöttem rá, hogy utálom az embereket, egyszerűen megvetem őket. Szégyellem magam, hogy én is ember vagyok...

A hosszan elnyúló jajkiáltást még az udvarhölgyek is meghallották, akik a várban vendégeskedtek. Persze közülük is csak azok, akik nem maradtak a kijelölt határokon belül. A hóhér éppen most törte el a kínzott könyökét. Várt, kérdezett, üvöltött, ütött, üvöltött, már szinte saját magával kiabált, mert egyre jobban kezdett kétségbe esni az esetleges kudarca miatt...

Sas szárnyaim légörvényeket kavarnak. Büszkén felvetem fejem. Az árnyékom végigfut az emberek arcán. Kicsit megrémülnek, mikor közelebb repülök hozzájuk. Aztán mégis ujjonganak és tapsolnak. A gyerekeiket felemelik, hogy jobban lássanak.
De ez nem az igazság. Ők lent vannak, én fent. Félelmetes. Én félek.