holdtestver adatai

Csak nézni, nézni a napsugaras eget -
az volna jó!
Ülni, míg lábam a semmibe lóg,
és érzezni a simogató szelet...

Hová tűnik a bohó boldogság?
gyűlik a színes gyöngy, készül a lánc.
Néma a szoba, hosszú az árnyék,
és mintha régi árnyakat látnék...

Csendes a győzelem, halk a megadás,
győztes az ég, s rám terítette fátylát,
Harmat mosta kék ajkak értek pirossá ...

Sas szárnyaim légörvényeket kavarnak. Büszkén felvetem fejem. Az árnyékom végigfut az emberek arcán. Kicsit megrémülnek, mikor közelebb repülök hozzájuk. Aztán mégis ujjonganak és tapsolnak. A gyerekeiket felemelik, hogy jobban lássanak.
De ez nem az igazság. Ők lent vannak, én fent. Félelmetes. Én félek.

Kialudt minden ragyogó csillag az égen,
nem mutatja az utat nekem már régen.
Az árnyékod eltűnt, lemászott a falakról...

Ma a Szütymütyökről fogok eszmét futtatni. A szütymütyök a pszichológia tanárom elméjében létező, az izébizék családjába tartozó micsodák. A mi érzékelésünkön kívül eső kis lények ezek, de én tudom, hogy néznek ki. Azért, mert a pszicho tanárnő olyan élethűen vetíti ki képzeletében élő lényeit, hogy azt rajta kívül csak én nem látom. Illetve látom. De más is. Mit akarok? Ja, szóval látom őket...

Fehér koponya vigyorog,
az égen egy helyben toporog.
Vadász hangja harsan,
viszi a szél, zavarja
a fekete árnyat,
üldözi, hívja...

Hatalmas, erős, büszke kőszikla vagyok. De leválok a hegyoldaltól. Az ár hömpölyögve gurít, visz hosszú utamra. Kiemelsz a zúgó árból. Hálásan dobban kő szívem, nem kell tovább morzsolódnom. De nem bírsz el, túl nehéz vagyok. Visszadobsz a folyóba...

Megrontott tegnapok köszönnek
ránk minden utcasarokról,
lám – lám, könny öntözte
rémes múlt árnya lóg falamról...

A folyó partján, szentek állnak,
sorban, mint márvány szobrok
kezüket a vízbe mártják - fűzfa ágak,
barna törzsük előtt hajlongok...