Szerelem (Novella, a saját tollam végéből)

Halk dobbanás. A szívem az. Érzelmek kavarognak bennem, és fájdalmasan rándul össze a szívem miattuk! Sír és rí… Mar, kapar… pusztít. Azt súgja, vége van, menni kell. Ennyi volt. Kinevetem és odakapok. Lüktet, gyorsan és gyorsabban. Térdre rogyok, és érzem ázni magam belülről. Kiáltanék, de nincs hangom. Az égre emelem tekintetem és belebámulok a csillagok fényébe… sírok. Azt hiszem. Nem hallom, nem érzem, csak gondolom! Furcsa ez. A kín, mely megöl és mégis életben tart. A szívem zakatol és nevet rajtam: „Ostoba!”
Felzokogok, és kézzel az avarba tenyerelek… Négykézláb könyörgök az érzésért. Szeretni és szeretve lenni. Lüktet a fejem és dörömböl benne valaki. Azt kérdi, miért kell valami, ami nem jó? Én csak kaparom a földet és hagyom, hogy a szitáló eső elmossa a testem… Zihálok és félek. Sikoly tör fel belőlem… Magas és mély egyszerre. Döbbenten terülök el a földön és az ég felé fordulok. Bele bámulok az esőbe és sírok. Erősen, erőteljesen. Tudom, mit akarok, és tombolok ellene!
Kell a gyötrelmes fájdalom, mely oly’ jó, és kínzó egyszerre. Izzad a tenyerem, magamba karmolok. Összekucorodok, hogy fájjon, hogy fázzak, hogy égessen, hogy bántson, hogy megöljön… De nem történik semmi.
Csak hallgatom a leveleken koppanó esőcseppeket és higgadok le…
Rá gondolok, csak rá… a bántásra, a gyengédségre. A szép szavakra, a szidásra. A csöndre, a kiabálásra. A mélységre, mely magával sodor és nem ereszt soha többet…