Ezer könny és ezer ima (5. fejezet) 4. rész

A valóság és a látszat közötti láthatatlan fal, amely hazugságokkal és képmutatással teli.
Ilyen nálunk a karácsony, vagy az összes ünnep. És persze, mikor vendégek jönnek.
Kívülálló számára talán mi testesítjük meg az eszményi családot. A tökéletesség illúziója- egy "idilli" kép:
Nyolc különböző korú és nemű ember ül a karácsonyi vacsoraasztalnál. Ketten nagyon szótlanok. Kívülállók. Kitaszítottak. A többi hat viszont egy család. Beszélgetnek. Nevetnek. Láthatatlan kötelék fűzi őket egymáshoz- a vér. Ez az eltéphetetlen szál ezerféle, bonyolult és kibogozhatatlan csomókba tömörül.
Eltűnődöm ilyenkor:
- Tiszta- e a szándék? Igaz- e a szó?..

Harsánynak tetszik a nevetés, monotonnak és semmitmondónaka csendembe hatoló beszédfoszlány.
Az arcokat nézem, a csillogó szemeket. Azokat a tekinteteket, melyek nem állják az enyém. Elrebbennek. Magamban mosolygok a törődést sugalló kérdéseken:
- "Kérsz még?".. "Eleget ettél?".. "Mi lesz a tortával?".. "Egy kis üdítőt esetleg?"..
Hideg udvariasság.

Hol vannak az igazi, őszinte kérdések? A nagy tettek?
Mélyen, hangtalanul hömpölyögnek belül, olykor meg- megállnak, hogy szavakká, később tettekké formálódjanak, de az ajak nem nyílik és az ölelésre induló kar lehull. A szeretet ünnepén mi a hazugságoknak áldozunk gazdagon.
Minden, amit valaha is gondoltam- csupán képzeletem visszhangja maradt. Magányos monológ. Homokvár. Egy újabb Tündérálom.
A vacsora befejeztével következik az ajándékozás. Először lent, Andrea szüleinél kukkantunk a fa alá- utána megyünk fel hozzánk.
Hatalmas fenyőfa a nappaliban: mindent betöltő fenyőillat, "izgatott" várakozás, csengőszó. Ahogy belépünk a szobába elhangzik a macskákat is megszégyenítő, csak óvatosan dalnak nevezhető "Kiskarácsony.." Ezt befejezve, ami olykor túl hosszú időnek tetszik- megnézzük az ajándékokat.
Pár évvel ezelőtt még fájt a kivételezés, ma már egyszerűen csak hidegen hagy. Olyan megrendezett az egész. A fadíszítés, a vacsora, az ének és az ajándékozás. Nem szívből jön.
Idegen szemmel szép és jó, az igazságot látva viszont ezekben a pillanatokban hullik darabokra minden.
Mert tudom- a csoda csak három napig tart. Őrizném, mint legféltettebb kincsem- a hazug órákat, mikor nem mara d más, csak üresség.. De annyiszor csaptam már be magamat. Annyiszor.. de ma már tudom, ha véget ért az ünnep- kezdődik minden előröl.

Tulajdonképpen, ha őszinte akarok lenni, mi két család vagyunk. Az egyik körbe tartozik Andrea, Sandra, Lisa, apu és Andrea szülei. A másik körbe Hana, apu és én.
Ez mindig is így volt, bár sokszor inkább csak ketten maradtunk Hanaval. A gyakorlat is ezt igazolja.
Apu a "két" család között lavírozva elfáradt és jobban megkeseredett. Mikor a gúnyos énem kerül előtérbe azt mondom:- Ő választotta. De ha a lojális feleem kerül ki győztesen a csatából- rádöbbenek- miattunk döntött így. Nekünk választotta.
Egyedül nehéz lett volna- így is az.
Kicsit olyan ez, mint amikor az emberkét szék közül a pad alá esik. Próbál 100% nyújtani mindenhol, de ez fizikai lehetetlenség, az érzelmi oldaláról nem is beszélve.. A mi házunk csatatér.
Örök harc dúl a két "család" között, ahol döntőbírónak aut szavaztuk meg, persze őt nem kérdezte senki- akarja- e ezt a hálátlan feladatot. Sokszor mondja, hogy ő nem lesz döntőbíró, nem akar ítéletet mondani- de a valóságban nem tudsz és nem is engednek pártatlannak maradni. Valaki megsértődik. Mindig.
Mikor a szív kétfelé húz. Egy baj volt csak, hogy ezek a kűzdelmek mindig egyenlőtlenek voltak. Előre el volt rendelve ki a hibás. Ki a felelős. a felelős mindenért.
Ha összetört, vagy elromlott valami apu bejött a szobába és azt mondta:
- Két percetek van, hogy eldöntsétek ki tette, ha nem sikerül dülőre jutni- mindketten kaptok.
Nem érdekelte az igazság... Nehéz idők jártak.