Ezer könny és ezer ima (5. fejezet) 3. rész

Sandra a mostohatestvérem azt mondta Andreanak, hogy amiért megszületik a kishugunk kárpótlásként korcsolyát kér. Vicces, de valahol szomorú.
Már nemhogy két testvérrel többet kellett eltűrnie a háza táján, hanem hármat is. Megrázó lehetett.
Most azt hiszed, hogy gúnyolódom?
Pedig őszintén átérzem a helyzetét. Mindig is arra törekedtem, hogy megértsem a mások szavai- tettei mögött húzódó szándékot. Az igazságot. Mostanra már a felszín felett talán megbékélt a helyzettel. Remélem.
Azt hiszem Hana adta önmagát. Végtelen közönnyel, ahogy senki más nem tudja, megrántotta a vállát. Arcát mintha gránitból faragták volna.. "Ez van ezt kell szeretni."

Benne sosem élt a vágy, hogy megváltoztassa a dolgokat, vagy ha élt is, olyan mélyre űzte ezt az apró reménysugarat, hogy azt már régen beborítottaa titokzatos és magányos sötét. Az ő sötétsége. Az a birtokló és bitorló feketeség, amely megvéd a csalódásoktól és a fájdalomtól. Amely rejti az el nem sírt könnyeket..
Ó, nekem is jó barátom volt.., sőt még most is néha az. Ha belegondolsz Te hányszor kerestél már védelmet ölelő, hideg karjai között, amikor túlságosan fájt a valóság..
Amikor csalódtál valakiben, akit nagyon szerettél..
Az értő és hallgatag mély magába fogadott és felszárította a sós könnyeket. Sokszor fordultál felé, milliónyi kérdést intéztél hozzá az üres falak rejtekében dühösen, kétségbeesetten, olykor értetlenül.
És vártad a választ. A távolból. Akkor is rendületlenül vártad, amikor tudtad, hogy az igazságot magadban kell keresni..
Ez a furcsa, képlékeny, örökké változó és mégis állandónak tetsző sűrű és sötét éjszaka ezernyi titkot ismer. Belopózik az ajtókon, a kulcslyukon, besettenkedik a hálószobákba és tanúja lesz szövődő álmoknak, széthullott családoknak, veszekedéseknek, nevetésnek, könnyekig megindító vallomásoknak.
Fáradt öregember ő.

Nézzünk egy kicsit magunkba.
- Mostanában mit láthatott?
- Nem több- e a keserűség, mint az öröm?
- Nem felejtettük- e megölelni szerettünket egy vita után? Esetleg magáért az érintés öröméért?
- Ó, vagy nem felejtettünk- e el szeretni? Türelmesebbnek lenni? Nevetni?

Az áldott- átkozott este hozzánk is betért vacsorára. Ó, mi mindig jóllakattuk, bár azt hiszem attól, amit látott, olykor elment az étvágya..
Mint említettem a gólya nálunk járt. Kislányt hozott. Egy kedves kislányt, akit végül a sok gonoszság megfertőzött. Sokszor eltűnődöm Locke- Tabula rasa elméletén.. Tiszta lap.Így indul mindenki- egyenlő esélyekkel. Elméletileg. És ekkor jönnek a gének és a környezeti tényezők. (De száraz és semmitmondó.)
A hatások. A mindennapok, amelyek átformálnak.
Ez olyasmi lehet, mint a tengerre kifutó hajó.. Szélcsendben indul, de még maga sem tudja merre tart. Honnan is tudná! Annyi minden közrejátszik:
- Hol fut majd partra? Kibirja- e az utat? Vajon az az út meddig tart majd? A hajó kiállja- e a szelek dühödt ostromát, a megzabolázhatatlan, öntörvényű, szeszélyes tenger háborgását?..
Nem tudhatsz előre semmit.
Nem tudhatod milyen fából épül majd a hajó, hogy mennyire gondosan készítik el, s azt sem- jó ember áll- e a kormányrúdnál végül. A legénységről nem is beszélve. Ha mondhatok ilyet, ez a lány rossz helyre született. A gének nem voltak rosszabbak, mint másé. Jobbak sem. Hordozzuk magunkban a hajlamokat, mint ahogy az árnyékunk követ minket makacsul. Elüldözhetetlenül. Az örök kettősséget. A jót és a rosszat. Igen, és ilyenkor nem mindegy- ki lesz a kapitány..
Nem feltétlenül Andreat hibáztatom. Nem tehetném anélkül, hogy ne nehetzelnék apura a mulasztásai miatt. A döntései miatt. Sokszor eltűnődöm milyennek látom kis "családomat."
Hogy milyennek látja más.