Csillagvarázs

Gyéren világít a hold, fogyóban van már. Sarló alakja tündököl az égen, s játszi mosollyal nézi a Földet. Hegyes orrába kapaszkodom, hogy le ne essem, s ámulok, ahogy táncolnak a csillagok. A Fiastyúk elszárnyal mellettem fiaival, s a Göncöl is békésen robog a Tejúton.
Ülök a holdon, a lábam kétoldalt lógatom. A kismedve sompolyog oda hozzám, orrát ölembe dugja, s engem elönt a szeretet, ahogy ujjaimat barna bundájába mélyesztem. Magamhoz húzom a kisbocs fejét, lágy csókot lehelek homlokára, s az arcomat is a sűrűbe fúrom. Két kicsi könnycsepp hullik le, s csöppen le az ezüst vízbe, finoman fodrozódik a vízöntő kútja. A kék bőrű lány szomorúan pillant rám, a halak is csüggedten úsznak a mélyben. Kis kezek merülnek a hűsbe, az ikrek szemmel követik a hullámokat, s látják a jövőt, mely odalenn van. A mérleg lány mérgesen toppant egyet egy csillagon, pontos műszerét a sötétségbe dobja. Könnyes szemmel néz a Kos fiúra, aki azonban makacsul hallgat. Fáj a szívem a lányért, a fiút jól megráznám. Ám csitító, fényes csillagpor szál rám, a bak elnyargal előttem, hátán a szűzzel. Megáll a levegő, kezem tétova mozdulatot tesz, s csak nézem bénultan a nagy fenevadat, az oroszlánt. Ebben a percben, bár nem látom, a nyilas kifeszíti az íját, csodálatos fegyverként áll kezében a nyíl, s halkan megpendült a húr, mikor az oroszlán elbődült. Suhant a nyíl, hegye csillogott a holdfényben, fájt, mikor a szívemen átszaladt. Nem az az édes érzés töltött el, mikor Ámor nyila talált el. Ez a vadász volt és fájdalmat hozott. Merev lett minden, a hold sírni kezdett. Figyeltek a csillagok, az oroszlán elment. Hátat fordított, mancsai halkan neszeztek a csillagokon. Csend volt, kegyetlen csend. Csak a piros vér szivárgott csendesen...