Diószüret

A külső kertben álló, több évtizedes, vaskos törzsű diófánk ismét kitett magáért.
Még sok teli burok csüng az ágakon is, de a gyakori koppanást hallva koradélután hátra mentem, hogy megnézzem, érdemes-e már felszedni. Hát az volt.
Felkaptam egy erős műanyagzsákot, és indultam is vissza a fához. Erre már Maci is felfigyelt, és ahogy nyílt a kertkapu, igyekezett előttem kislisszanni. Ránevetve megvakargattam a füle tövét menet közben, amit ő hozzám dörgölőzve, méltóságteljes főtartással viselt. Amikor leguggoltam, és nyúltam a fűben megbúvó termését, ő elégedetlenkedve mocorgott mellettem, majd hirtelen elvágta magát úgy, hogy lehetőleg minél több diót takarjon el. Ez már csak azért sem volt számára nehéz feladat, mert kuvasz- keverék lévén, több mint fél mázsásra nőtt, és amerre a szem látott a földön, mindenütt dió hevert. Jót kuncogtam igyekezetén azért, alaposan megdögönyöztem, majd újra a csonthéjasokra fordítottam a figyelmem. Macus halk, sípoló hanggal és lábamat mancsaival lökdösve méltatlankodott a bánásmód miatt. Hiszen mi más lehetne kijövetelünk célja, minthogy őt szeretgessem? Igaza is van, gondoltam, s eztán úgy próbáltam elvégezni a feladatot, hogy bal kézzel fehér farkasom cirógattam, jobbal meg a pattogó ibolya sűrűn nőtt bokrai között bogarásztam.

Egy rövid ideig működött is dolog, aztán ezt is megunta. Feltornázta magát, körbe ugrabugrált, mint egy idétlen kölyök, majd hónom alá bújva próbált az értelmetlennek tűnő időtöltés abbahagyására rávenni. Mellmagasságban előbukkanó, reménykedő ábrázata kacagásra ingerelt, amit ő helyeslésnek vélve azzal jutalmazott, hogy teljes súlyával nekem dőlt, és sikeresen kibillentett egyensúlyomból. Nevetve huppantam a földre, majd felpattanva dobbantottam egyet, és alaposan megkergettem rakoncátlan ebemet. Amikor úgy láttam, elég volt neki, visszatértem a munkához. Fürgén gyűjtögettem, mert tudtam, mindjárt folytatni kívánja a játékot. Nem is csalódtam. Alig koccant pár marék dió a többi tetején, kutyám megint elém telepedett. Most hátsó lábaira ülve feszített, és így körülbelül egy magasak lettünk. Átölelve, rajta keresztül szedegettem tovább, miközben lelkesen énekeltem neki, hogy: Mackó, Mici a mackó… , de nem bánta, pedig azt mondják, az kutyák füle érzékenyebb, mint az emberé.
Lassan kialakult a közös ritmus: elém ül, vakargatom, gyűjtögetek jobb kézzel, elfekszik, átforgatom, hogy alóla is kivadásszam a rétesbe valót, majd költözünk arrébb kicsivel és kezdjük előröl.

Egyszercsak, ahogy félrehajtottam az aljnövényzetet, az egyik levél kis darabkája odébb ugrott, ami persze felkeltette a figyelmem azonnal, tüzetesen ki akartam vizsgálni a jelenséget. Utána nyúltam, de az továbbszökkent, egyenesen kutyusom lába mellé. Akkor láttam, hogy egészen apró béka a csodalevél. Mackó szemmel láthatóan fel sem figyelt rá, nem vette élőlény-számba. Szegénykére a frászt hoztam már így is, hát nem akartam tovább sokkolni, inkább nagyot kerülve, kedvencem másik oldalához bújtam, s fejemet buksijához hajtva vettem óvatosan szemügyre a mellette pihegő kis jószágot. Barnászöld színe, és finom mintázata nagy hatással van rám mindig, de ez a csoda csak 3 percig tarthatott, mert az ég kezdett elborulni, szürke színt ölteni.

A szél is feltámadt közben, és sűrűsödő kopogás jelezte, hogy jobb volna igyekezni, mert sosem végzek, és pláne nem eső előtt. Az egyik lefelé száguldó dió Macus fejét vette célba, mire az feltápászkodott, és odébb vonult, bár továbbra is a fa alatt maradt. Én a továbbiakban a zsák mielőbbi megtöltésére koncentráltam jókedvű dudorászással rontva az összképen. A törzs közelében talált kirágott, üres héjak utaltak csak arra, hogy az itt élő mókuscsalád nem szedte a batyuját, és továbbra is itt tanyázik. Okuk sincs rá, hiszen a papírhéjon át könnyen elérhető a finomság, a bicikliútra potyogva összetört darabok meg még kevesebb munkát jelentenek, mégha osztozni is kell rajtuk időnként az erre kószáló sünökkel. Merengésemből felpillantva újra kedves jószágomon pihentettem a szemem. Nem lehet nem szeretni vigyorgó képével, arisztokratikusan keresztbe vetett mellső mancsaival, amikor füleit vízszintesen tartva békésen figyeli ténykedésem. Megszokta már fura dolgaimat, és elnézően mosolyog rajtam, hogy az emésztéshez szükséges jó füveket kaszáljuk, az ehetetlen savanyú, szúrós, és kemény izékkel meg bíbelődök.
Miután egyre nehezedő batyumat az útra cipeltem, hogy annak környékéről is eltávolítsam a használható szemeket, ő is közelebb húzódott hozzám. Komótosan elhelyezkedett a fű szélén, de amikor egy huncut darab elé pottyant a betonra, úgy döntött, jobb ha besegít, és orrával elém kotorta azt, majd teljes joggal büszkén hőstettére, begyűjtötte a simogatást.

Befejezve aznapra a dolgot, kellőképp elfáradva hurcoltam be szerzeményeimet a házba, és csak ott jöttem rá, hogy ezzel a technikával 3 órámba telt, míg háromnegyed részt megtöltöttem a zsákot.
Sebaj.