Metró - 4.

Gábor a földön feküdt, kinyújtott lábakkal és a teste mellett szorított karokkal. Kinyitotta szemét, és egy sötét helyen találta magát. Valahogy összezavarodott, megkeveredtek a fejében a dolgok, de nem volt benne biztos, hogy hol van. Fölemelte fejét, csak a fejét, és előrenézett. Egy alagút volt, néhol világított a falon egy-két lámpa, abból származott egy csekély mennyiségű fény, de semmi több. Lassan fölült, majd észrevette, hol is van: a metróalagútban, ahová a többiekkel indultak… kikkel is? Volt egy Péter… nem… egy László… igen, László… meg… nem emlékezett, úgyhogy inkább nem is törte tovább a fejét. Fölpattant a földről, – pontosabban a sínek közül, ahol feküdt – majd megfordult. Nem látta egyik irányba sem az egyenes alagút végét, bár ezen nem is csodálkozott.
- László! – szólt hangosan.
Semmi válasz.
- László!! – kiáltott még hangosabban.
Viszont erre sem válaszolt senki. Kétségbeesetten körbenézett, de az alagút egyik irányában sem látott semmi érdekeset. Úgy gondolta, a legjobb, ha elindul… valamerre.
- „Hát… 50% az esély, hogy eltalálom a helyes utat, szóval…” – gondolta magában, majd elindult a bal keze felőli irányba.

Tulajdonképpen azt sem tudta, hogy hova akar eljutni. A következő állomásra, vagy vissza az Újpest-Központba? Leginkább volt útitársait akarta megtalálni, Lászlóval az élen.
- Valaki! Hahó!! – ordított, miközben sétált előrefele.
Semmi zajt nem hallott. Ahogy haladása közben a falakra nézett, azt vette észre, hogy a vezetékek nagy része el van szakadva, vagy csupa rozsda. Megállt, ahogy ezt észrevette, majd odalépett hozzájuk.
- Fúj… - mondta, miután meglátta, hogy az összes vezeték csupa pókháló. Nem csak pár szál, az egész pókhálóval volt lefedve, mintha fátyol lenne rajtuk.
Gábor fölnézett a plafonra, és a gyenge fénynél most már azt is látta, hogy szinte az egész alagút be van szőve, a falak be vannak repedezve, s a sínek is rozsdásak.
- Mi a… - jegyezte meg értetlenül.
Ekkor dudálást hallott. Egy metró dudáját. A távolban meglátta a metrószerelvény fényét, ami egyenesen felé tartott, viszonylag nagy sebességgel. Gábor elsápadt, tudta, hogy a metró elüti, hacsak nem csinál valamit, márpedig nem nagyon volt mit tennie. Kiállt a sínek közepére, és döbbenten a felé közeledő vonatot nézte. Hogy miért, azt ő maga sem tudta. A duda hangja pedig egyre csak hangosodott, és hangosodott, és hangosodott, amikor elérte a fiút, és…

BUMM

Sötét van.

BUMM

- TARTSATOK KI!! TARTSATOK KI!! – ordította valaki.

BUMM

Gábor azon találta magát, hogy egy, az Újpest-központi metrógarázsban keresztbeállított metrókocsit támasztja a hátával. És nem csak ő, hanem több száz másik ember is. Egy mellette lévő férfi ordított az előbb. Nagyon izzadt, véres volt az arca. Ekkor valami lökött egy hatalmasat a metrókocsin.

BUMM

A kocsinak támaszkodó rengeteg ember visszatartott, de nem ért túl sokat. A férfi tovább bíztatta az a mögött állókat.
- Ez az!! Tartsatok ki!! Mindjárt visszaverjük őket!
Újabb lökés. Gábor előreesett, a földre.
- Hé, jól vagy? Gyere vissza! – mondta neki a férfi.
- Hol van László? – kérdezte a fiú, miután fölállt.
A férfi megállt, majd eljött a megtámadott metrókocsitól.
- Milyen László? Akivel elmentetek az alagútba?
- Hát… igen. – válaszolta Gábor.
A férfi mintha nem értett volna valamit. Nem szólt semmit, csak furán nézett a fiúra.
- Na… mi van vele?! – kérdezte idegesen a fiú.
- Hogyhogy mi? Meghalt.
Gábor ledöbbent.
- Mi… mi van?! – kérdezte még idegesebben.
- Veled mi van? Úgy csinálsz, mintha nem te lettél volna ott bent.
A fiú nem értett semmit, a szíve egyre gyorsabban vert az idegességtől.
- Hol?! Hol bent?! Mi a fasz történt?! – kérdezte egyre hangosabban.
- Hogyhogy mi történt?! – rivallt rá a férfi – Te voltál ott!!
- Nem, nem voltam! – mondta Gábor ordítva, majd megfogta a férfi ingjét, és annál fogva elrántotta őt a metrókocsitól, majd a földre dobta. A férfi azon nyomban felpattant, és idegesen kiabált:
- Mi a szent szart csinálsz?! – kérdezte.
- Mondd el, hogy mi történt!! – kiáltott hevesen Gábor, aki már teljesen magán kívül volt.
- Minek?!
- Csak mondd már el, az istenért!

Ekkor mind a ketten hallgattak egy darabig. A keresztbeállt metrókocsit továbbra is lökdöste valami. Valami nagy. A férfi végül válaszolt, bár értetlenül állt a dolgok előtt.
- Eljutottatok a következő állomásra, de ott az a valami megtámadott titeket. Márt vártak rátok, vagy nem tudom… te állítólag nem láttál semmit, azért is élted túl… a másik három meg, mivel ránéztek azokra a nem tudom mikre, azonnal meghaltak. Te csak menekültél vissza, és ők meg lőttek rád, és beomlott az egész alagút. Biztos, hogy nem élték túl, de hisz épp te mesélted el az egészet pár perce.
A fiú üveges szemmel nézett maga elé, s a fejét fogta. Halkan habogott valamit, de nem lehetett érteni, hogy mit.
- És… és… mi ez az egész? – kérdezett ismét.
- Ne szórakozz velem, baszd meg… - mondta a férfi, amikor ismét repült egyet a metrókocsi, de most nagyobbat, mint eddig bármikor. A rengeteg rettegő ember a földre zuhant, s a férfi azonnal odakiáltott, majd a kocsihoz lépett, hogy megtámassza.
- AZONNAL, MINDENKI VISSZA! VISSZA!!
Az emberek nem tétováztak, nyomban felálltak, s mindenki a kocsinak dőlt, hogy tovább tartsák azt. A férfi ismét Gáborhoz fordult:
- Mondjam el azt is, hogy mi folyik itt? Te most megőrültél, vagy mi van?
- Igen, megőrültem, csak mondjad már! – válaszolt a fiú.
- Basszus… miután visszaértél, szerintem a másik állomáson lévők szóltak az ittenieknek, hogy odamentetek, és megtámadtak minket. Rengetegen meghaltak már a látványtól is, szerencsére mi nem láttuk őket, viszont bemenekültünk ide, és most próbáljuk őket vissza… - mondta volna tovább, de ismét löktek egyet a kocsin.
- … tartani. – fejezte be a mondatot.
- És amik itt vannak a metró mögött, azok azok, akik a lépcső tetején is voltak? – kérdezte Gábor.
- Igen… de nem tudom, miért csinálsz úgy, mintha hülye lennél.
Ebben a pillanatban csönd lett az állomáson és a remízben, a gépzúgás, amit azok a valamik kiadtak, abbamaradt. A sok ordító ember is elhallgatott. A férfi körülnézett, hogy megnézze, mindenki jól van-e. A legtöbben azt kezdték el kiáltani, hogy megmenekültek, hogy visszaverték őket, de Gábor érezte, hogy ez nincs így. És a férfi is.
- Szerintem ez nem jó jel… - mondta volna, de ekkor valami hatalmas beszakította a metrókocsi azon oldalán, ahol a védekező emberek álltak, a plafont, s egy óriási gép zuhant a sínek közé.

Gábor úgy megijedt, hogy a földre vetette magát, s csukott szemmel feküdt, hallgatva az eseményeket. Elnézett maga mellé balra, majd jobbra, és azt látta, hogy a több száz ember azt a gépet nézi tág szemekkel, majd mindannyian holtan esnek össze. Az a férfi is, akivel az előbb Gábor társalgott. A fiú nem tudta megállni, hogy ne nézzen előre. Felemelte fejét, anélkül, hogy bármennyit is gondolkodott volna, és egy hatalmas, kétlábú robotgépet látott meg, amiben egy ember ült. Gábor szédülni kezdett, összefolytak szeme előtt a képek, majd feje a földre zuhant. Meghalt. Sötét van…

******

- Már látom a végét!
Gábor ismét egy alagútban találta magát.
- Halljátok, már látom a végét! – mondta László a többieknek, méghozzá Lacinak, Istvánnak és Gábornak, akik mögötte jöttek.
A fiú körülnézett, élt és virult, és az Újpest-Városkapu felé tartott. Elkezdett nevetni magában. A többiek ezt észrevették, László oda is szólt neki:
- Na, mi van?
- Élek… élek! – mondta neki nevetve.
- Hát… de jó! – mosolygott László – Akkor menjünk is tovább, ott a következő állomás.
Ekkor Gábornak eszébe jutott, amit ezelőtt átélt, s rögtön nem volt olyan boldog többé. Azonnal fölordított:
- NE!!
- Mit ne? – kérdezte Laci.
- Ne menjünk tovább! – kiáltotta.
László megállt, majd visszafordult.
- Miért ne? – kérdezte értetlenül.
- Mert meghalunk. Ott vannak azok az izék, és csak ránk várnak! – mondta önkívületben a fiú.
Mindenki elhallgatott. László nyugodtan szólalt meg ismét:
- Lehet, de nem biztos. Azért vagyunk itt, hogy megnézzük. Ez az egyetlen esélyünk.
- De nem érted? Én tudom, hogy ott vannak, és mind meghalunk, te is, István is és Laci is! – mondta idegesen Gábor.
- Dehogy halok meg! – mondta gúnyosan István.
- Várj, várj, hogy érted azt, hogy tudod? – kérdezte Laci.
- Hát… - kezdte volna Gábor – Tudom. Csak úgy tudom.
Gábor tudta, hogy ez nem valami meggyőző.
- Az előbb… álmodtam valamit, vagy… nem tudom, és láttam, ahogy meghaltatok, és csak én éltem túl, és az Újpest-Központban lévő embereket megtámadták ezek a gépek, és… hát…
- Mi ez a baromság?! – mondta István, majd továbbindult, a megálló irányába. Sőt, futott.
- István, ne!! – kiáltott utána Gábor, de nem figyelt rá. Ők hárman, Laci, László és Gábor ott maradtak, és figyelték, ahogy István elfut az alagút végébe. Csak álltak, és vártak.
Látták, ahogy odaér, majd visszafordul feléjük, és hangosan elkiáltja magát:
- NINCS ITT SEMMI, HÜLYEGYEREK!
Ekkor azonban egy hatalmas robbanás beomlasztotta az alagút végét, megölve a férfit. Ők a földre zuhantak. László ekkor Gáborra nézett, ijedt szemekkel.
- Megmondtam… - mondta Gábor, majd fölpattant, és odaszólt a másik kettőnek – Indulás! – és visszafele kezdett el futni. Laci nyugodt szívvel követte, László azonban várt még egy kicsit, de végül ő is elindult.

Gábor nem tudta, hogy mi történt, hogy tényleg álom volt-e, vagy sem, bár az elmúlt percekben nem aludt, csak azt tudta, hogy most valamit megváltoztatott: László és Laci ugyanis élt. Talán ez a változás befolyásolja a jövőjüket? Nem tudta, azt viszont igen, hogy az Újpest-központi állomás hamarosan támadás áldozata lesz, s most ott kell segíteni.

Folyt. köv.