Történetek

ANYA
Kisfiam, légy szíves, mosogass el!

FIÚ
De mindjárt kezdődik a Barátok közt!
(Puff) Megjelenik egy ember a szobában.

FIÚ
ÁÁ!! Te meg ki a franc vagy?!

RESTSÉG
A nevem Hugo von Waltersuppe-Einstehgraf Elemér,de a barátaimnak csak Restség.

FIÚ
És… hogy csináltad ezt a… ezt a… hogy kerültél ide?

RESTSÉG
Teleport. Sony márkájú. A kínai piacon 10 rongyért adnak egyet. De a lényeg,...

Képesek vagyunk teljesen vakká válni közben, végsőkig odázni a szükséges döntéseket, „Pató Pál uras” hozzáállással szemlélni a mellettünk elrobogó lehetőségeket, míg rommá nem porlik mindaz, mi valaha erős vár volt. S ezeknek a romoknak a kétes biztonságérzete elhiteti velünk, hogy a problémáink ellenére ez a helyzet jobb nekünk, mint egy másik, egy ismeretlen, a megszokottól eltérő...

Tony ismervén az űrhajó pajzsának egyetlen sebezhető pontját,mely a hajtóműnél található, Johnnal odarepülve kilőtték összes rakétájukat, melynek következtében az űrhajó pajzsa felmondta a szolgálatot, ezután a földi pilóták összehangolt támadása harcképtelenné tette...

A boldogság múlandó, akárcsak az emberi élet. Igazán boldog életet, vagy akár csak boldog életet az élhet, akinek van családja, van kit szeretnie, és vannak, akik őt szeressék, mert az igazi boldogság nem csak az élet apróbb örömeiből és a rövid pillanatokból, hanem legfőképp a szeretetből fakad...

Anna és az apja között ekkora mértéket még nem öltött a gyűlölet, mindig sikerült megfékezniük magukat és nevetve egymás nyakába borulniuk, de most nem. Izzott a levegő, az anya halkan sírdogált a konyhában, hallva szerettei egymáshoz tűzdelt szörnyű szavait. Anna ordibálva, és sírva menekült ki apja szobájából, majd maga mögött becsapva az ajtót összerogyva esett ágyára és pár perc múlva kissé megnyugodva mély álomba merült...

Mi vagyunk a vágy, amit el kell folytani!
Mi vagyunk a szerelem, mit meg kell tagadni!
Mi vagyunk a győzelem, mit szégyelni kell!
Mi vagyunk az álom, melyből verejtékezve kell felriadni! ...

12 éves koromban én is majdnem elszöktem otthonról. Egy kis faluban laktunk nem messze Springfield-től. Nagyon utáltam azt a helyet. A suliban rendszerint megvertek, egy kis putriban laktunk, anyám, 2 nővérem, és 6 öcsémmel együtt. Apám nagy strici lehetett, mert összeállt valami pitiáner énekesnővel, aki út menti kocsmákban rezegtette a hangszálait 15 dollárért. Ha 20 adtál neki a parkolóban, leszopott, feltéve, ha volt kocsid. Hogy honnan tudom mindezt? Hát anyutól...

Mi vagy te? S miért vagy oly fontos nekem? Nem tudom. S a válasz némán, makacsul hallgat, mintha a szövetségesed volna. Hallom gúnyos kacajodat, ahogy nevetve közlöd velem:
Én a szabadság vagyok. Nem tartozom senkihez. Mégis mindenki a magáénak mond.
S téped őrjítően a szívemet tovább...

Te is egyedi vagy. Nem találkoztam még veled hasonlóval. Amikor először megláttalak, tudtam: végem van, elvesztem. Eddigi kapcsolataimban inkább az volt, amit én akartam, most pedig azt csinálom, amit mondasz, pedig nem is vagyunk hivatalosan együtt...

És akkor azt hittem, elárulod magad. És megindult a szédületes lavina. Ne kérdezd, nem számít már, hogy miért hittem azt, hogyha felhúzom a láthatatlan falakat, azok megvédenek majd. Te kerested a kiskapukat, melyeken át a szívemhez juthattál volna, de a kulcsok a labirintusban maradtak, és hiába döngetted, süket maradtam... És ha sikerült rám törnöd az ajtót, újra eltévedtél...