Vérbosszú

A zsalugáterek átszakadtak, darabjaik záporozó förgetegként terítették be a gondos kezek által lerakott padló mozaikszerű részleteit. A félhomályba vont bútorzatot a tokjából kiforduló ajtó mögül bevágó fény nyaláb vonta sárga glóriába, s még ebben a rémálom szerű helyzetben is jól látható volt a résben megjelenő démoni pofa, a karcsú, szinte már légies test, melyet sötét köpeny foszlott szövete simogat körbe, oly gyöngéden, mint egy szeretőjét kényeztető bordélyhölgy. S valóban. Ezt a fattyat semmi más nem kényeztethette jobban a halál vértől iszamós cseppjeinek simogatásától. Két hírmondója fenyegetőn villant a kezében egy-egy keskeny fémpenge képében, s mikor a felborított asztal mögött gubbasztó vékony dongájú íjász a vörös gomolyagként vibráló tekintetbe nézett azonnal habozás öntötte el. Ujjai megremegtek a megfeszített idegen, s ez a bizonytalanság elég volt, hogy a gondosan célra emelt alkalmasság most vaktában lője útjára lövedékét, mely szétrepesztve a Gyík bal válla felett az ajtófélfát vált ártalmatlanná.

Számító félmosoly a penge vékony ajkakon, kifejezője a rémület szülte elégedettségnek, melyet kiszipolyoznak az elme őrületének lángjai, felfalnak s megemésztenek, mint a ragadozók elejtett zsákmányuk húsát. A karcsú test légies mozdulattal perdült át a bezúzott ajtó romjain, ismeretlen szó formálódott a cserepes ajkakon. Még azok az íjász számára undorító hegyesre reszelt fogak is megvillantak a homályban. A Gyík egyetlen szavára, még mielőtt a lövész felajzhatta volna kahrei mérnökök által remekbe szabott művét, az árnyak hirtelen megelevenedtek. Sötét, tejszerűen formálódó sűrű kacsok vonták szorításukba az eleven húst, megszorultak a nyaknál, a végtagok izületi kapcsolásánál, s egy pillanat alatt zúzták porrá a test szánalmas ellenállását. Csontok, porcok reccsenve adták meg magukat a feltámadó hatalom parancsára, s az íjász fájdalmas sikollyal az arcán hullott rongybabaként a szilánkokkal teleszórt padlóra. Aztán csönd. Csupán a felkavart, alászálló porszemcsék árulkodtak az előbbi jelenlétről, mely tehetetlenül tűnt el a fedezékként borított asztal lapja mögött.

A démonpofa rút vigyorba torzult, a széles fej két oldalán ülő gyöngyházfényben izzó szemek körbe fordultak, utánozva a kaméleonok egyedi precízségét, teljes látószögben térképezve fel az elbarikádozott kis helyiséget. Sötét köpenyes alakja a túlvilág követeként magasodott a magatehetetlenül fekvő, nyöszörgő íjász roncsa felett, pengéit hanyag lazasággal lógatta teste mellett, mintha csak egyszerű játékszerekről volna szó.
- Hol van az urad?
A hang úgy reccsent bele a hirtelen beállt csendbe, mint mikor favágó fejszéje vág elsőként egy odvas fa kietlen törzsébe. Üresség, mely utána marad, maró fájdalom s rettenet. Kétségbeesett tekintet a fekvő roncstól, s egy erőtlen, magát gyalázó nyöszörgés, melyre futja még az ellenállásból, majd a Gyík pengéi jól koordinált mozdulat hatására pördülnek meg a markolat gomb körül, s vágnak bele a tehetetlen húsba, hogy egy pillanat múlva elválasztottnak tudják a szörnyűségbe torzult ábrázatot a romhalmazként fekvő testtől. A kardok lapján végigfutó acélszín ábrák, most kiválnak környezetükből, vörös keretbe foglalja őket egyfajta derengés, s a fémbe foglalt mágia aktiválása tömény aromaként telíti meg a gyilkos orrlyukait. A torzó felizzik, majd pillanat alatt lángok emésztik hamuvá a kifröccsent vérrel együtt, hogy az élet ellen elkövetett vétségből ne maradjon más bizonyíték a tűzből maradó egyszerű konyhai hamunál… melyet kellemesen fújó szélforgatagként görgetnek szét a szobában a visszahúzódó árnyak.

A bejárattól balra, a burkolat alól megvillanó fém csillanása egy hamarjában felállított csapda kioldószerkezetének meghibásodását sejteti. A hamuvá omló torzó birtokában lévő fegyver, mely kizárólag egy kahrei tervező asztaláról kerülhetett ki, hosszú évek alatt elkészített precíziós munkával túl csicsás egy efféle szabad zsoldosnak. A markolat foglalatában megremegő ékkövek pedig…
A Gyík hirtelen kitáruló ajkai közül irtóztató üvöltés harsant, ahogy felismerte a környezetet átszövő mágia darabjait. A tudat áthasította a reá kényszerített álca maradékát, s a kicsiny felforgatott helyiség képe egyszerűen széthullott. Fényszilánkok repültek szét a lidércfényben játszó tekintetek előtt, vakító homályba burkolva a seszínű, összehúzódó pupillákat, elviselhetetlen hullámával felborítva a látás képességét.
Az üvöltés elhalt, a karcsú test légiessége megtört, s egy hátratántorodó lépés jelezte, hogy a legyőzhetetlennek hitt démonfattyú biztonsága megtört.
A széthulló világ romjaiból ismét felépült a szoba hasonló mása, de a bejárat mellett álló ruhásszekrény helyében lomha árnyék mozdult.

Szemben lenhajú, hosszú varkocsos alak vigyorgó képe bontakozott ki, s mire a Gyík mozdult már késő volt. Az eléje dobott csalétek bevált, s a képébe vigyorgó lenhajú kezében emelkedő számszeríj halk kioldója egy szakállas hegyű nyílvesszőt engedett útjára. A mozdulattal párhuzamosan a lomhán mozduló árnyék is pengét vont a köpönyeges torzszülött mögött s a lágy ívben csapódó fejvadászkard elérte célját. Egyetlen szisszenésbe olvadt a két tiszta találat, s míg a nyílvessző vége tollig merült, úgy a keresztvas nélküli acél egyenes fullánkként hatolt be a hónaljnál, szétroncsolva a fertőzötten dobogó szív magját.
A szétroncsolt test a földre rogyott, s a kétségbeesetten útjára kélő pusztító igéket a fal mellől ellépő tetovált arcú idegen tudatából kígyózó energia söpörte félre.

Pergamen szerű szürke ujjak emelkedtek a bő ujjas takarásából, s a rejtélyesen előlépő harmadik tovább citálta a démonűző igék maradékát. Idegen rovások születtek a levegőben, felizzottak, tovább hevítve a vergődő fattyú körül a levegőt. Vert helyzet volt már, hisz a vándorzenésznek öltözött lenhajú férfi megidézett illúziója, s pontos lövése már megtette a kezdő lépést, majd a másodikként feltűnő hollóhajú vadász tette rá bélyegét a halálra ítélt testre, míg a hús börtönéből a bőszen serénykedő harmadik szavai szaggatják ki a sötét hatalom által belé kényszerített lelket.
Néhány pillanat, s a nem e világra születő hangok elhalnak, a testben lüktető szétroncsolt szív leáll, s a börtönben lévő mindkét lélek az eredetivel együtt elhagyja a világnak ezen síkját. A döntés megszületett s a démonűző hármak újabb trófeát ejtve tudhatták magukénak a holnapot.
- Szép munka volt!
Harsant a harmadik magabiztos hangja. Nyúlánk, vékony alkatú harmincas éveit taposó férfiú. Szeme, mint a gyémánt szilárd csillogása, ajkai keskenyek s halványak. Bőre kreol, melyet szövegként összefutó rúnák festenek meg. Ovális, vékonyodó arcvonások, szépen körülhatárolható nemes metszésű orr. Irányításhoz szokott, a kilátástalan helyzetekben is a túlélésbe kapaszkodó egyéniség. Egy a tudásért szomjazóknak. Egy az örökkön bolyongó kalandoroknak, kik egy kis csapat vezéregyéniségét adják meg.

Vérből, s tűzből fonta meg függő ágyát az álmok világában. Abban a környezetben, melyet mindenki biztosan a saját nyugodalmának tud, s melyet csak kivételes alkalmakkor zavarhatnak meg a semmiből születő rémképek árnyai. Ostoba feltevés ez csupán, s a köz hiedelme, mely elhiteti ezt a maszlagot az egyszerű halandók fejével.
Vörös forgatagból kecses léptű alak bontakozik ki, vékony fátyolként lebbenő ruháját mintha az árnyékok szülték volna, szeme kihalt fényű láng, haja vörös szín lobonc, ujjai hívogató apró karocskák. „ Darlino! Darlino! „
Élénk rózsaszín, telt ajkak ejtik ki újra, s újra az ő nevét. Egy csodálatos asszony, ki évtizedekkel ezelőtt halt szörnyű halált, mikor egy démoni lény elbitorolta belsőjét, hogy kitaszajtsa az elméből a senyvedő lelket, s a bordélyházban szolgáló asszony húsát örökre birtokba vegye. Hogy miért azt sosem tudta meg, de az a korcs volt az, kit először taszított vissza a túlvilág koszos fertőjének mocskába.

Az álomkép lassan vékony fonalakra bomlik szét, szétszakadozva a borgőzös csöndben, melyben egy fehérre meszelt szoba képe elevenedik meg. A tetovált arcú oldalt fordul, testén megérzi az izzadságban úszó pokróc szúrós érintését, s még mást is. Egy lágy kezet, mely nyakára fonódott, édes törődésként, melyet csengő aranyakon vett a bordélyt vezető középkorú szépségtől. Pupillái lassan kitágulnak, s a mákonytól zavaros fókuszban egy édesdeden nyugvó, szőke fürtökkel keretezett arc bontakozik ki kontúrjaiból. Pergamenszürke ujjai lágy fuvallatként simítanak végig a hamvas bőrön, határozott vonalat húzva a verejtéktől iszamós testen, végig a domborodó fenék vonaláig. Gyönyörű szépség, féktelen és vad, s ilyen az ágyban is. Anyja is ilyen lehetett egykoron, s a gondolat, hogy egy démon egy ilyen szépség testét orozta el valaha riasztó. Talán ebben a pillanatban épp egy ilyen szörnyeteggel osztja meg az ágyat? Nem. Annak az esélye egyenlő a nullával. A létezés megfoghatatlan síkjaira hangolt érzékei már rég jeleztek volna.

Szörnyű a kín, melyet azóta visel, egyszerű szervvé csökkent szívén. Valaha még ezen bosszúnak engedelmeskedve lépett ki egy rendház falai mögül, hogy igéivel túlvilági törvényszegőket pusztítson. De a cselekedet lassan monotonitássá nőtte ki magát. Ölt, mert sorvadt érzéseiből kihalt az egykoron még érzett fájdalom s dac, melyet maga mögött tudva érzéketlen emberi fattyúvá alázta le magát. A magány, melyet mindig is várt soha nem érkezett el, a két társ, kiknek lélegzet vételeit tisztán érzékeli a köztes szobákból, sosem hagyta magára őt. Egy sötétben osonó méregmester, kinek pengéjén több komponensű mérgek széles tárháza fordult már meg. Kron. A gyilkos, lelkében száz és száz meggyilkolt arc hangjai vernek vízhangot minden egyes nap, s álmai mégis oly nyugodtak, mint egy szende csecsemőé. S a másik, egy tejfeles képű, lenhajú ifjú, kinek kenyere apjától örökölt hangszere, s a Szürke Csuklyásoktól megszerzett tudás, mely az illúziók széles tárházát vonultatja fel egy személy kezei alatt.

Ő Phidro la Rossa, sokak szerint csak Verselő la Rossa.
A keskeny, színtelen ajkak torz mosolyba görbülnek. Vége egy újabb elmélkedéssel töltött hajnalnak. Az ablakot kívülről fedő deszkák rései között sápadt vörös napfény jelzi a felkelő Napkorong felemelkedését a horizonton. A város óriási méhkasként bolydul fel körülötte, mikor a hús rabságában használatos érzékei megtisztulnak az ajzószer hatásától.
Újabb nap veszi kezdetét. Felszámolni a zsákmányt, túladni rajta, s tovább állni. Sok még a dolog. Fel kel ébreszteni a többieket is. Már a szende szőkeség is ébredezik.