Már másképp látom

Még küzdöttem, ritkán, úgy hittem érdemes. De mikor ráébredtem arra, csupán játékszer voltam, bár nagyon vérzett a szívem, mégis feladtam. Hosszú idő telt el azóta, pedig az órák számát könnyedén számoltam ki. Felnőttem közben talán, úgy éreztem, a szívem lassan megnyugszik, s a fogságba ejtő hamis álomképek el-eltűnnek. Egy nap a fény át akart törni az üveglapon, de megtört, újra elakadt, mert árnyékot vet elmosódott alakod a múlt szépségeire. S a fejemben süvít egy hang: Nincs sehol ablak! Újra visszatértél. Csak, hogy újra megtaposhasd amúgy is vérbefagyott szívem. Hát nem volt még elég? A reménytelen szerelem lett a gyilkosa. És újra hallom a csend hangját, de már egészen másképp szól, leginkább, mint távozó lélek jajgatása, arra hasonlít. Az érzés semmit sem változott: Szeretlek! Bár bilincsbe verték és tömlöcbe vetették. Senki sem örül, nem is ünneplik. Ártatlan volt. Mert megváltozott egy aprócska dolog, észrevehetetlen jelenség. Már tényleg nem számít, ki voltál! Ki vagy!

A szívem még lázad, zörgeti béklyóit, az újra feltörő emlékek hatása alatt, bugyborékol néhányat, majd újra elapad, ezt parancsolta neki az agy. A szív még próbálkozik: Emlékszel, az első randevún bár kudarcot vallottam, mégsem felejtem el soha. Az agy már átvette a hatalmat, nem kérdez, utasít. S akkor megszólaltál: - Szia! – mondtad.
És éreztem újból a fájó lüktetést, ahogy a szívemet újra lángra gyújtod, de az agy, rögtön riadót fúj, s tűzoltóként hamvasztja el a lángot, könnyekkel, mintha sosem létezett volna. Hamis áloműzők tartanak rettegésben, s múltbéli szavaid újból szaggatják szívemet. Már nem bírom sokáig, egyre gyengül. Alig pislákol, néha halványan. Az agy töröl mindent, már nem emlékszem: nincs emlék.

S mintha semmi sem történt volna, nézek el a hátad mögött lévő semmitmondó üres légtérbe. Egy szavam sincs, se gondolatom, vagy halk jajgatás, a fülemben is cikázik a szél, vak szemek ülnek mereven gödreikben. Már nem létezel. Csak vizuálisan. Az agy döntött így. Csak őrzi a szívemet. Hiába.
És mindezt nem érted?
Te voltál a szerelem, te voltál a szívem gyilkosa. S ne várd, hogy bármit lépjek. Jót vagy szörnyűt, mozdulni sem vagyok képes, megbénít a puszta jelenléted. És csak bámuljuk egymást, némán, hidegen. Közömbös lettél, sőt, rosszabb: teljesen idegen. Szörnyen fizettem hamis szavakért, most láthatod, mit jelentettél nekem. Egy halk sóhaj hallatszik mégis, szívem halt veled. Most már a megbocsátás sem segít. Ég veled!