A magány

Fázom, semmi sem fed, didergek. Kinyitom szemeim, de semmit sem látok. Sehol egy ajtó, sem ablak, fény sincs. Amit érzékelek: csend van, halálos nyugalom, és fekszem. Magam vagyok, halk zúgás van a fülemben, és iszonyatosan hasogat a fejem. Hol vagyok? De kérdésem, csak a tudatalattimban merült fel. S különben is, teljesen mindegy. Úgy érzem, megszűnt létezni az idő. Tapogatózóm, de folyton falakba ütközöm, mint akit élve eltemettek. S hajlékom végső menedéke a koporsóm lenne. Egyedül maradtam elzárva a külvilágtól, nem létezem a számukra. Rémképek villannak fel. Egy örült, bolond ez!
S már emlékszem halványan, kirekesztett lettem, pedig szerettem az életet, csak én mindig fentről néztem a világot, akár egy álmodozó. De ez miért baj? S az egész azért van, mert más vagyok, mint ők? Próbáltam megvédeni magamat, de hiába küzdöttem. Nem tudok, és nem akarok másképpen élni, és ők ezt nem értik.

Fekete falra vésem sötét múltam, próbálom felidézni vétkeimet. Túl érzékeny és sebezhető voltam. Szavaim élesek voltak, ez könnyelműség volt, most már belátom. Hiszen éppen ezért vesztettem el azokat, akiket a legjobban szerettem. S általuk rekesztettem ki magam. Mert mindig összeütköztek valódi gondolataimmal, érzelmeimmel, amit mondatba formáltam, de csak későn ismertem fel. Mert csak üres locsogás az egész, ami kifolyik a szánkból. Gondolataink mélyre vannak ásva, s védjük a végsőkig, hogy el ne áruljuk magunkat, miközben az őszinteségre hivatkozunk. Inkább választjuk a könnyebb utat, melyet elfúj a szél, mint a magatehetetlen falevelet. Ami természetes másnak, nekem túl mesterkéltnek tűnt, s ezért belül mélyen lehordom magam, hogy bűntudatomat puha párnák közé rejtsem. Hogy kinek a hibája? Az enyém. Mégsem keresem a választ, egyszerűen beletörődöm, hogy hiányzik belőlem valami, ami másokban megvan. Mégis keresem a megoldást, és kezem rátalál arra, ami eddig hiányzott. Csak egy apró szúrás az egész, már észre sem veszem. Mesterséges álomba menekülök. És újra.

Látom a fényeket, a színek újra teljességre törekszenek. Látlak téged, ahogy fekszel az ágyon, két karod összekulcsolva, s fejed oldalra billenve megpihen rajtuk. S hajad, mint zuhatag omlik a testedre, figyelsz engem. Szemeddel csalogatsz, hogy feküdjem melléd, már hallom a hazug szavakat, amit ajkaid ontanak. Tűzként szívembe marnak, és helyén pernye és hamu marad. Mégis oly jól esik, lelkem szárnyalhat, kibújik testéből és repül magasan a felhők felett. S hallom a zsibongást, az élet hangjait, ahogy hív magához. Hirtelen homályosulnak a színek, egybemosódnak, majd teljes sötétségbe burkolózik a véget érő álom. Még utolsót csörren a csontkabát, üvegszemeim fénytelenül bámulnak a semmibe. És a jeltelen verem, amelyben fekszem, végleg beomlik, és az ismeretlenségbe süllyed. S egyszer majd valaki intő példaként emleget majd: Megérte?