Igaz? vs. való

Csütörtökön jelentették be, hogy vége a világnak. Nem lepett meg mondhatni. Vagy az az üresség, amit érzek, jobban mondva nem érzek azért van, mert magam sem hiszem el, ami történik? Azért mert az egészet egy hihetetlen viccnek tulajdonítom? Egy gonosz csínynek? Lehet. De az is lehet, hogy nem egyszerűen azért nem lepett meg, mert mindig is tudtam, hogy egyszer ez be fog következni. Be fog következni, de azt nem sejtettem, nem hittem, hogy még az én időmben. Nem tudok pánikolni. Nem mintha nem lenne okom rá. Én sem éltem tökéletes élet, mint oly sokan e Földön. Nekem is vannak befejezetlen ügyeim, elvarrandó szálaim, be nem teljesített álmaim és a még rám váró jövő. A jövő, ami soha nem tudott, vagy nem akart megjelenni lelki szemeim előtt. Mit inkább kötelességnek fogtam fel. Igen, nekem tovább kell élnem, jövőmnek kell lennie. Kötelességem élni és életet adni majd egy új generációnak.

A Nap, ez a végtelenül nagy tűzforró óriás is kifáradt egyszer. Egyszer ő sem bírta már ellátni ezt a sok embert energiával, és nem bírt ezzel a kicsiny bolygóval sem. Képtelen volt már többé melegíteni. Egyszerűen fel fog robbanni. Az emberek úgy szaladgálnak körülöttem, mint a mérgezett fehéregerek. Kapkodnak, próbálok leélni most, ebben a pillanatban az életükből hátralévő 20, 30 vagy 40 évet. Én ülök a szobám csendjében, a kedvenc könyveimet olvasom, fotóalbumokat nézegetek, gondolkozom. Közben Elvis karakteres hangja szól. Most megnyugtató, békés, talán ő is beletörődött a halálba. Most, sok-sok évvel az után, hogy eltávozott, talán a szelleme beletörődött. Talán nekem is sok-sok év kell, hogy a kozmoszban lebegve, vagy a Paradicsomban, ha egyátalán létezni fog ilyen hely, miután felrobban a Nap és a Föld elnéptelenedik rendezzem a gondolataim, megszelídítsem a vágyaimat, lecsillapítsam nyughatatlan, háborgó szellememet, és megbékéljek. Megvárom Anyát és a testvéreimet, hogy eljussanak az én állapotomba. Hogy én legyek nekik a legfontosabb. Most csak magukkal törődnek. Az álmaikkal, vágyaikkal, hitetlenkednek, sírnak, dühöngnek. Semmi baj, megvárom míg a viharnak vége lesz.
Vége a viharnak. Anya, a húgom és a bátyám is megnyugodott végre. Na most -gondoltam- jön el az idő, hogy kiteregessük az érzéseinket egymásnak. Csöndben üljük körül a konyhaasztalt. Mind magukba mélyedünk, és őszintén remélem, hogy a többiek fejében is egyre több mondanivaló bukkan fel a másik számára. Mert nekem van egy pár.
- Tudod - szólalt meg a húgom - én mindig is utáltalak, és rám nézett.
Anya bemérgesedett, elvörösödött a dühtől és épp kezét emelte, hogy lekeverjen neki egy pofont. Megállítottam.
- Anya hagyd csak. Ideje magunkból kiöntenünk mindent
- De ilyet nem mondhat! Most, amikor utoljára vagyunk együtt! Szeretetben kéne azt eltöltenünk.
- és mégis - szegeztem rá a tekintetem- hogy tudnánk eltölteni szeretetben, miközben az agyunkat csak úgy szétfeszíteni a sok mondanivaló? Ez nem a hallgatás ideje. Jól mondtad, most, amikor utoljára vagyunk együtt kell ezt megbeszélni. Máskor már nem lesz alkalmunk rá.

Anya erre elcsöndesedett. Húgomra néztem. Ő most az egyszer nem volt megrémülve. Anya kitörése semmilyen érzelmet nem váltott ki belőle. Mereven engem nézett.
- Mindig is utáltalak.
Anyát csendre intettem ujjammal.
- Sok mindenért. Mert elvetted anyát. Mert apát magadnak tartottad meg. Soha nem beszéltél nekem róla. Nem tudom milyen volt az apám, és erről csak te tehetsz! És most már soha nem is fogom megtudni! Te megkaptad mindkettejük szeretetét4 Téged nem bántottak, nem szidalmaztak. Te voltál mindig a nagy és okos báty. Te tökéletes voltál, míg nekem mindig a fejemhez vagdosták a hibáimat, és sokszor a tiedet is. Nem kezdek el hisztizni. Ennek most nincs itt az ideje. Nagyon fájt, ahogy viselkedtetek. Sokszor úgy éreztem, hogy te és Anya össze fogtatok ellenem. Amikor fájt valami, semelyikőtök sem jött oda hozzám. Semelyikőtök sem vígasztalt, hisz nem láttátok, hogy mi fájhat. Én is érző ember voltam… vagyok. Nekem is fájt az élet. És ti bármit is szenvedtetek el, nem volt jogotok így bánni velem. Nem volt jogotok ahhoz, hogy ne gyertek oda hozzám. Ahhoz, ha sírtam, kinevessetek, és gúnyt űzzetek belőlem. Ahhoz, hogy úgy kezeljetek, mint egy idegen gyereket. Nem volt jogotok bántani engem, mégis megtettétek. Anyának megbocsátok, mert az anyám, és bár nem tudom elfelejteni, sem megbocsátani azt, hogy régen milyen volt, megpróbálok megbékélni vele. Ígérem. Viszont neked nem tudok. És nem is akarok. Ez az érzés erősít engem, hogy gyűlölhetlek téged. Mert megérdemled azért, amit tettél velem.
Kihívóan nézett rám, és várta, hogy visszavágjak. Először csendesen, komolyan kezdte, és nem mert rám nézni. Látszólag megriadt a saját hangjától. De aztán felbátorodott, és megragadta az alkalmat, hogy beszéljen arról, amit érez.

Nem mondom, hogy nem tudtam, min megy keresztül. De csak magamra tudtam figyelni, hiszen olyan sok gondolom volt az életben. Az embernek azt mondják végtelen ideje, van, bármennyit felhasználhatna, csak nem tud. Rossz volt a beosztásom. Rossz volt, mert minden napom magamról szólt, és sok fontos dolog nem fért bele, mikor telepakoltam az Én-nel. Ő is kimaradt. Egy ideje olvasgatom a naplóját. Nem vette észre. Nem tudom mikor és miért kezdtem. Mikor kezdtem a húgomra úgy tekinteni, mint aki hozzám hasonló, és mikor kezdtem megérteni az érzéseit. De bármikor jött is ez az érzés, előrehajtott, és többet akartam megtudni róla. Talán önzésből. Mert így magamról is többet megtudhattam.
Próbáltam ezek után változtatni a dolgokon. De ez nem volt ilyen egyszerű. Hiába igyekeztem, minden szóval csak bántani tudtam. Hogy jóvá tegyem a hibáimat ki kellett volna öntenie a szívét,. Nekem meg nem csak meg kellett volna értenem, hanem át is kellett volna éreznem a fájdalmát, és minden lépése mögött tudni a gondolkodását, minden szavát átérezni, hogy biztosan ne okozzak neki maradandó sérüléseket. Bántani mindenképpen bántani fogom. Mert szeretem.
- Igazad van.
Ennyit mondtam, és látta az arcán, hogy ez mélyen elgondolkoztatta. Nem ezt a választ várta, de ezt kapta. És talán ezzel hozzásegítem magunkat a békéhez, vezető úthoz.
Nem telet bele sok idő, és a bátyám is megszólalt.
-Nekem is van mondanivalóm. Itt elhallgatott. Gondoltam jobb, ha tudjátok.
Várakozóan néztünk rá, de ő maga elé meredt a semmibe, vagy talán a barna meleg fényű asztalt nézte, és a mélyedéseket, melyeket ő csinált villájával.

Seth nem volt a családunk tagja. Ezt most fizikailag értem. Sok időbe tellett, míg befogadtuk. Ez a befogadás idézőjel, mivel nem volt mibe befogadnunk. A család eddig a pillanatig nem is létezett. Elkezdett derengeni egy kis fény, miután a kishúgom megszólat. Csak remélni tudtam, hogy mindenki elmondja, amit érez. Így talán összeforr a családi kör, és tényleg anyák és gyermekek, testvérek leszünk. Tehát Seth nem volt a családunk tagja. Sehogyan sem. Apukám még a húgom születése előtt meghalt. Bár ezt nem mondtam el neki, nem azért nem beszéltem soha Róla, mert önző voltam, hanem mert előjönnének az emlékeke. Seth apa első házasságából származó gyereke. Nem is láttuk, nem is tudtunk róla, míg egy nap meg nem jelent a küszöbünkön egy szociális gondozóval együtt. Anya se tudott róla, és az, hogy a szociális gondozó „idehurcolta ezt a szegény szerencsétlen fiút, remélve hogy befogadjuk” szerinte „megbocsáthatatlan bűn, és meggyalázza vele a halott férjem emlékét”. Bár apa nem szólt róla, a fiú mégis a féltestvérem volt. Az apasági tesztet elvégezték, mert sejtették, hogy anyával nehéz lesz megbirkózni. Az eredmények magukért beszéltek, s ezúttal anyának is elakadt a szava. Ez nem valamiféle csel volt. Ez a fiú tényleg a féltestvérem volt, apám, a mindig mosolygó, derűs apám, aki hitt abban, hogy mindig az igazat és csakis az igazat szabad mondani, és az elhallgatás árulás, eltitkolt gyermeke.
Sethet magunkhoz vettük. Ő nem szólt hozzánk, és mi se szóltunk hozzá. Anya rá se tudott nézni.

A csend már kezdett őrjítő lenni. Seth még mindig az asztalt bámulta. Ekkor hirtelen újra megszólalt.
- Amikor beléptem ennek a háznak a küszöbén… Nem hittem, hogy szívesen fogadnak majd. Tudtam, hogy nem vagyok szívesen látott vendég. Tudtam, hogy az apám nem szólt rólam. Azzal is tisztában voltam, hogy soha nem fogtok engem a családotok részének tekinteni.
Mégis -folytatta, s végigjáratta rajtunk apám zöld szemét- ebben a pillanatban úgy érzem, hogy a család része vagyok.
Nem szóltunk semmit se. Josie odaült Seth ölébe. Nem volt sem nagy ölelkezőroham, sem nagy puszilkodás, összebújás. Josie csak ült Seth ölében, a buksiját Seth széles mellkasára hajtva és kinézett az erkélyre. Seth ezek után leeresztette fejét, és megint az asztalt kezdte bámulni.
Josie állt legközelebb Sethez. Talán, mert mind a ketten nehezen barátkoztak, és sokszor magukba zárkóztak. Rájuk így hatottak a megpróbáltatások, melyeket rövid és tömör életük során kellett elviselniük.
- Én nem tudom, mit mondjak.

Mindannyian anyára néztünk. Seth szemében csodálkozás, Josie egy kis megvetéssel én meg szánalmommal néztem rá. Nem tudja, mit mondjon? Hiszen olyan sok mindent kéne megmagyaráznia! Itt lenne az idő, hogy elmondja, miért bánt velünk, úgy ahogy. Nem mondom, hogy minden az ő hibája volt. De az feltétlenül, hogy ilyenné lettünk. Hogy az ő mintájára, miatta, nem mertünk bocsánatot kérni, inkább elvonultunk, hagytuk, míg a mások fél lenyugszik. Ez nem volt jó taktika, mert a másiknak a lelkében megmarad az a keserű íz, az a rossz emlékfoszlány, ami hozzánk kapcsolódik. Az ilyen mérges növényeket ki kell gyomlálni, nem szabad bennhagyni az emberi lélekben, mert ilyen táptalajban bármikor, egy kis noszogatás hatására kibújik és elburjánzik s utána már nehéz lesz megszabadulni tőle, vagy utána végleges károkat is okozhat.
Igen, sok mindenért volt felelős, mint ahogy mis is. Sok mindent megbocsátottunk neki, de ha most hallgat, akkor nem tudunk, és mi sem nyugodhatunk majd békében miatta. Ezt csak nem kívánja a gyerekeinek.
- Ne nézzetek így rám! Mit néztek? Nemcsak nektek volt nehéz életetek! Nekem is, főleg nekem, annyit kellett szenvednem, olyan sok mindent feladnom, elmulasztanom miattatok! És ha fáradt voltam, ha el akartam egy kicsit vonulni, nem tudtam, mert ti mindig ott voltatok.
Olyan önzők voltatok! Nekem is nehéz volt… Ezért csak nem hibáztathattok, nem? Nem? – és segélykérően nézett ránk. Én elfordítottam a tekintetemet, és Josiera néztem, aki Anya irányába bámult.
Majd egészen megváltozott, eltorzult az arca, amikor Seth megmozdult. Odakaptam a tekintetemet, és láttam, hogy Seth anya vállára tegye a kezét.
Láttam, hogy anya sír.
- Tudom, hogy nem voltam mindig jó anya. Tudom, hogy mikor vállaltalak titeket, vállaltam mindent, ami veletek jár. Tudom, hogy néha elfogott a düh és türelmetlen voltam. Tudom, hogy bántottalak titeket. És sokszor nem figyeltem rátok. -Ekkor Josiera nézett. Sajnálom, hogy nem meséltem apádról. És sajnálom, amit veletek tettem. Seth kérlek, ne haragudj, de nem voltam képes rád nézni sokáig… eddig.
Seth gyöngéden bólintott, mint aki tudomásul vette és elfogadta a bocsánatkérést, majd kezét elvette Anya válláról.
Anyában lehet, hogy még maradt tüske. Lehet, hogy még nem mondott el mindent, de biztos voltam, hogy most, amikor utoljára vagyunk együtt, megnyílik, és sok mindent elmagyaráz. Még van időnk. Rengeteg időnk van. Most már korlátlan időnk van.


2007.03.13. -Josie

Csütörtök van. Reggel szép volt az idő. És bejelentették, hogy itt van a világvége. Ki nem szarja le. Végre mindennek vége. Csak azt sajnálom, hogy még szűz vagyok. Lehet, hogy elintézem, hogy estére itt legyen a bátyám barátja.
Csütörtök este: Elpocsékoltuk életünk utolsó estéjét. Nagy egymásraborulós, igazi családos, beszélgetős este volt, amikor mindenki kiöntötte a szívét. Fárasztó volt. Főleg anya. A vén…
Az alakításom viszont nagy volt. Seth remélem nem gondolta komolyan. Helyre kell billentenem, nehogy itt még a végén nekem elkanászodjon.
De valószínűleg az este további része jobban fog alakulni. Elintéztem, hogy Sethtől érzékeny búcsút vegyen este a barátja. Remélem tőlem is.