Virágok - Tűzvirágok

Sütött a nap, az idő kellemes volt. Bár az éjjel esett az eső, s még harmatos volt a fű, ez csak bársonyosabbá tettette a zöld gyepet. Már napfelkelte óta kinn ült; végignézte a hajnal hasadását. Virágokat szedett, csokrot készített a friss árvaibolyákból.
Szerette az ibolyákat, hisz olyanok voltak, mint ő: árvák. Csak a virágok értették meg Haestát. A lila csokor lassan egész kis félgömbbé gyarapodott. Egy utolsó szálat szakított hozzá, s egybefogta a természet e csodás bokrétáját. Egy pillantást vetett csupán rá, de az kiesett kezéből. A lila szirmok egyesével hullottak hosszú fekete szoknyájára. Keze ölébe zuhant, ő maga térdellő lábai közé hanyatlott. Egy közeli emlék jutott az eszébe: a tegnapelőtt. Akkor még élt a bátyja. És a tegnap – akkor temették…

Egy átlátszó könnycsepp gördült végig kínzó lassúsággal az arcán. Szülei korán elhagyták őket – szinte nem is emlékezett már rájuk – így bátyával tanultak meg élni, egyedül, egymásra utalva. 18 éve küzdöttek együtt, s most elvette tőle a sors - a tegnapelőtt. Ez volt a második éjjel, amit végigvirrasztott, s már kezdett elálmosodni, de elhatározása kötötte.
Lenn a faluban ekkor szólalt meg a kakas. Nemsokára életre kelt az apró település: szorgos hangyákként végezték a dolgukat emberek. A nyüzsgés magához térítette Haestát, s emlékeztette napi teendőire: várják őt a naposcsibék. Nehéz szívvel indult kicsiny házacskájuk – vagyis most már házacskája – felé. Gondolatai csapongva jártak előtte. Most már egyedül kell elvégeznie az állatok ellátását, a ház körüli munkákat is.

Oly mélyen elmerült sűrű ködként gomolygó feladataiban, hogy fel sem tűnt neki a falu hirtelen csendje. A gyermekek sugdolództak, csak egy valaki beszélt fennhangon. A főtéren gyűltek össze, ott volt a szónoklat. De ezt nem láthatta Haesta, még a domb mögött járt. Ólomnehéz léptekkel botorkáltak fáradt lábai. Bogáncs szúrta meztelen talpát, de neki nem fájt – nem EZ fájt. A kiscsibék testmelegére vágyott, s hogy bátyja újra ölelhesse őt.
Kis viskója a falucska túlsó oldalára esett, így keresztül kellett mennie a Fő- (és egyben egyetlen) terén. Mikorra odaért, már nem volt szónoklat, ám a nép mind ott állt – mind egy szálig. Apraja, nagyja, senki sem hiányzott. A falusiak mindig furcsán néztek rájuk. Két fiatal –testvérek –és együtt élnek. Pajzán történetek és misztikus legendák terjengtek róluk. Örökké feketében jártak, s ha ki is jöttek a Főtérre, mindig kéz a kézben. Nem nézték jó szemmel ezt a tisztázatlan viszonyt az ottaniak. Az asszonyok összesúgtak mögöttük, a kicsik ujjal mutogattak rájuk, néha nyelvüket öltve futották körbe a csendes testvérpárt. Mindig mások voltak és ez a másság taszította, s félelemmel töltötte el az ott élőket. Az öregek néha azzal rémisztgették a haszontalan gyermekeket, hogy ha nem javulnak meg, akkor a TESTVÉRPÁR HÁZÁBA küldik őket. A hatás sohasem maradt el. Az immár fogalommá vált szó-pár tökéletes fegyelmet követelt. Ez számított a legutolsó figyelmeztetésnek.
Haesta fejét lehajtva közeledett. Hosszú fekete szoknyája puritán eleganciával lobogott utána; kezében a megtépázott csokor maradványait szorongatta görcsösen. A tömeg megdermedt, a suttogás abba maradt, minden szempár rászegeződött. Érezte szívében a felé repülő szikrákat, a gyilkos pillantásokat.
- Most! – kiáltott fel Bernato, a falu papja (a szónoklat tartója). A felbolydult nép megindult, mintha egyetlen óriási amőba lenne. Körülvették a lányt, s egyszerre, hirtelen megragadták: ki mit ért, fogta, szorította, el nem eresztette. Haestát száz kéz tartotta fogva, s húzta száz különböző irányba kegyetlenül. Könnyedén kapták fel a leány, és már vitték is. A falu határában ekkor már lobogott a Félelem Istennőjének áldozott máglya.

Lassan közeledett a káosz uralta nép a tűzrakás felé. Haesta hiába ellenkezett, könyörgött, rúgkapált, sorsát tudta már. Erős markok kötötték fel a hatalmas keresztre, és állították fel –immár vele együtt - a máglya közepére. Rohanva nőttek a lángnyelvek; mértéktelen éhséggel nyalogatták a lány lábát. A fájdalom gyötrően fokozódott az elviselhetetlenségig, Haesta lassan mégis megnyugodott. Beletörődött sorsába, és csendes könnycseppek között örökre átadta magát az izzó tűzvirágoknak…